A zajzoni evangélikus templom mellől a szomszédos Pürkerec evangélikus hajlékáig megtett néhány kilométer nem csak a reformáció közel 500 évvel ezelőtti „útnak indulására” emlékeztetett, de a magyar összefogás, identitástudat megerősítésének, megújulásának fontosságát (és lehetőségét) is kifejezésre juttatta.

Köszönhetően a „szász reformátor”, Honterus János (1498–1549) hatásának is, a magyarok lakta Brassó-környéki falvak már az 1500-as évek közepén magukévá tették az ágostai hitvallást, és lutheránusokká lettek. A Brassó és a Hétfalu néven emlegetett barcasági települések magyarsága – a környék további három magyar szórványához hasonlóan – többségében máig megmaradt evangélikus vallásában, mi több, e csángó falvak a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházkerület legerősebb „végvárai” közé tartoznak. Miután ezekben a községekben a népszokások is elevenen élnek, nem meglepő, hogy – a 2013-tól rendszeresített hagyományünnepek tapasztalataira építve – Brassó és Hétfalu gyülekezetei szervezték meg június 30. és július 2. között a királyföldi és barcasági csángó magyarok első világtalálkozóját. A történelmi Magyarország határain túli településekről lévén szó, az összesen közel háromezer főt megmozgató rendezvénysorozat politikai felhangoktól mentesen hirdethette a Krisztushit, az anyanyelv és a magyarságtudat megtartó erejét.

Lutheránus gyökerek

Rendkívül sokszínű, gazdag, tartalmas programmal lepték meg a szervezők a távolabbról érkezetteket, és talán önmagukat is. Amikor háromezres összlétszámról olvasunk, ne feledjük, hogy ma már a „színtisztán” evangélikus Zajzon község esetében is alig több félezernél a magyar lakosok száma… Nincs abban semmi kivetnivaló, hogy a rendezvénysorozat „hivatalos nyitányának” ki-ki a maga településén tartott csütörtöki programot tekintette. A teljesség igénye nélkül említjük, hogy Türkösön ifjúsági istentisztelet, a bácsfalui evangélikus templomban pedig – az egyházkerület lelkészi vezetőjének köszöntésén túl – a helyi születésű szobrászművész, Istók János (1873-1972) emléktáblájának leleplezése fémjelezte az első napot.

Pénteken is párhuzamosan zajlottak különböző események, de kétségtelen, hogy délelőtt a rendezvénysorozatot koordináló brassói gyülekezet kínálta a legérdekfeszítőbb programot. Az óváros peremén, magas fallal körbevont lutheránus szigeten zsúfolásig telt az 1783-ban épült templom. Az egyházmegye múltját, illetőleg a Barcaság „reformálódásának” történetét dr. Kolumbán Vilmos József református lelkész, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Egyháztörténeti Tanszékének professzora, valamint Gernot Nussbächer helyi levéltáros, történész, Honterus-kutató tekintette át. (A külföldi érdeklődőkkel „tűzdelt” gyülekezetet nem csak Koszta István helyi lelkipásztor és Zelenák József esperes köszöntötte, hanem – több határokon átívelő lutheránus szervezet, így a Martin Luther Bund képviseletében – Fónyad Pál nyugalmazott ausztriai lelkipásztor is.) A délelőtti szimpózium témája szempontjából maga a brassói evangélikus templom is beszédes helyszín, hiszen a barcasági magyar lelkészek itt tartották 1886. március 25-én azt a konventet, amelyen kimondták az önálló erdélyi magyar evangélikus egyházmegye megalakulását, amely még abban az évben kivált az erdélyi (szász) egyházkerületből és a Tiszai Evangélikus Egyházkerülethez csatlakozott.

Azonosságtudat

Talán szükségtelen hangsúlyozni, milyen jelentőséggel bírt a történelmi határokon is túlnan élők számára, hogy az első csángó magyar világtalálkozó felett a Magyar Országgyűlés elnöke, Kövér László vállalta a fővédnökséget. Ama tény miatt pedig, hogy a házelnök személyes jelenlétével is megtisztelte az eseményt, méltán volt történelmi jelzővel illethető a találkozó: Magyarország parlamentjének elnöke – hivatalosan – eleddig még soha nem fordult meg Brassóban. És Kövér László nem csak eltöltött másfél napot a barcasági csángók között, de péntek délután Brassóban, a régi belvárosi színház patinás épületében rendezett gálaesten – zajos visszhangot keltett – beszédet is mondott. A többi között így fogalmazott: „A hegyekben viharba sodródott ember akkor kerül végveszélybe, ha már hátrafelé nézve sem tájékozódhat, mert a lába nyomát befújta a hó. Ha sem előtte, sem mögötte nincs már út, és elvész minden általa ismert nyom, az ember elveszíti tájékozódó képességét, és kiszolgáltatottá, védtelenné válik. A tájékozódási pontjait elveszítő emberhez hasonlatos módon kerülhet veszélybe egy közösség is, amely elveszíti azonosságtudatát.

A természet vagy a történelem egy közösség tagjait megtizedelheti, de kedvező időkben a közösség ismét pótolni, gyarapítani tudja lélekszámát. Egy közösségnek veszélybe kerülhet a szállásterülete, de kedvező időkben az később ismét helyreállítható. Ha azonban egy közösségnek elvész az identitása, azaz az önmagáról alkotott ismerete, öntudata, akkor az végzetessé válik. Akkor a közösség olyan végveszélybe kerül, amelyben felmorzsolódik, tagjai feladják nyelvüket, kultúrájukat, történelmüket, megszűnnek közösségként létezni, és egyedenként beolvadnak más, erősebbnek és szerencsésebbnek tartott közösségekbe. Az emberiség történelme a közösségek öntudatának, a közösségi identitások kialakulásának, megőrzésének vagy elveszítésének a történeteként is értelmezhető. Különösképpen így van ez Európában és a Kárpát-medencében, ahol mi, magyarok és csángó magyarok saját bőrünkön tapasztalhattuk és tapasztalhatjuk az ilyen jellegű veszedelmeket is.”

A REDUT Színház színpadán – egyházi és közéleti megszólalók után – a sepsiszentgyörgyi Kincskeresők Néptáncegyüttes és az őket kísérő Kedves Zenekar fergeteges műsora, valamint Csendes László hegedűművész és Chelariu Dolores zongorista rövid, ám annál színvonalasabb koncertje is emlékezetessé tette az estet, amelynek zárásaként – a színház különtermében – a Magyar Országgyűlés elnöke adott fogadást a gálaesten jelenvoltak számára.

Akik az Úrban bíznak…

Illendő volna felsorolni mind a hét érintett barcasági falu – Bácsfalu, Csernátfalu, Hosszúfalu-Fűrészmező, Pürkerec, Tatrang, Türkös – programját, melyek között komolyzenei koncert éppúgy megtalálható volt, mint táncház, nótaest vagy kabaré, ám szombaton reggel mindenünnen Zajzonba sereglettek ifjak, s vének, számosan díszes népviseletben. A reformáció jövőre esedékes 500. évfordulójának hirdetésére szentelt zarándoklat innen indult a szomszédos Pürkerec templomához, pontosabban a dombtetőn ékesedő templom mögötti katlan rétjén felállított szabadtéri színpad elé. Mielőtt azonban – lovasokkal és fúvószenekarral az élen – elindult volna a kereszthordozó menet, az egyházkerület vezetői koszorút helyeztek el a legismertebb csángó költő, Zajzoni Rab István ((1832–1862) főtéren álló szobránál.

Idén tehát nem templomban, hanem szabad téren volt a zarándoklatot záró istentisztelet, és maradjon a szervezők titka, hogy „eső estén” hol tartatott volna. Isten házának hűsét mindenesetre a zarándokok ötöde sem élvezhette volna, így viszont mind a kétezer lélek elfért Isten kék ege alatt, a közel 40 fokon tűző napon… (Hivatalosnak mondott adat szerint 1716-an éltek úrvacsorával.)

A szabadtéri istentisztelet igehirdetője Adorjáni Dezső Zoltán püspök volt, aki a 95. zsoltár szavaival köszöntötte az egybegyűlteket. Az egyházkerület lelkészi vezetője – egyebek mellett – hangsúlyozta: „Mi tudjuk, hogy »akik az Úrban bíznak – erejük megújul«. Isten erőt ad a megfáradtaknak, az erőtlent erőssé teszi, aki Istennel jár, nem lankad el, hanem szárnyra kel sebesen, erősen, kitartóan, mint a sas. Itt nem gazdasági, politikai, társadalmi a rontás gyökérkérdése, hanem az Istentől eltávolodott élet a gyökérbetegség. A hitet, a megtérést, az életszentséget, a belső mély bizalmat Isten iránt semmi sem pótolja. Nekünk egy kiapadhatatlan erőforrás áll a rendelkezésünkre!”

A püspök javasolta, hogy ezentúl évente tartassék Pürkerecen zarándoklat, háromévente pedig csángó világtalálkozó.

Jóllehet az úrvacsoraosztás után már sokan kerestek árnyékot, tagadhatatlanul felemelő eseménye volt a délelőttnek, amikor átnyújtották a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház legmagasabb kitüntetését – a Reményik Sándor-díjat – Kövér Lászlónak és az egyházkerület felügyelőjének, Riedl Rudolfnak. A „lacikonyhás” ebéd alatt és után az ünneplő települések művészeti csoportjai adtak ízelítőt repertoárjukból. Mások mellett a boricások különleges férfitáncát is megtapsolhatta a közönséggé avanzsált gyülekezet.

Az utolsó fellépő színpadról lelépését követően – váratlanul – hatalmas zivatar zúdult a vásári sokadalomra, de az esti koncert idejére felszikkadt a talaj, és a Cover Rock Band muzsikája sikeresen visszacsalta a rétre az eső miatt „elcsángált” fiatalokat.

Hivatalosan a vasárnap délelőtti istentiszteletekkel zárult a királyföldi és barcasági csángó magyarok első világtalálkozója – a helyi gyülekezetekben. A krónikásnak Pürkerecen az is megadatott, hogy délután tanúja legyen a heroikus munkát végzett szervező-lelkészek „összetalálkozásának”. Köszönték a segítséget egymásnak, és köszönték a sikert – Istennek.