– Mi áll a témaválasztásod hátterében? Tudom, hogy doboltál egy rockzenekarban, indultatok a Ki mit tud?-on is, no meg édesapád, bátyád biztos elvitt a legmenőbb együttesek koncertjeire…

– A muzikalitás benne van a „vérében” a családnak, bár profi zenészről nem tudok. Tíz évvel idősebb bátyám mutatott először lemezeket, hat-hét évesen már ismertem jó néhány külföldi előadón kívül az LGT albumait, az Eddát, a Hobo Blues Bandet, a P. Mobilt és a Hungáriát, a szüleim révén pedig táncdal- énekeseket: Németh Lehelt, Záray–Vámosit, Kovács Katit, Korda Györgyöt, Koós Jánost. Sőt egy 1981. áprilisi, titokban készült kalózfelvételről azt is hallhattam, mi zajlott a sárbogárdi Beatrice-koncerten…

– Mi volt az első nagy zenei élményed?

– Egyértelműen az István, a király. 1983-ban tizenegy éves voltam, amikor bátyám megkapta karácsonyra szüleinktől a dupla nagylemezt, és ő mesélte el a királydombi élményét is. Nagy hatással volt rám, hogy egy színházi miliőbe oltott rockalkotás ilyen közösségi élmény lehet. Ma már nincs meg a rajongókban ez a közösségi tudat, mindenki jóformán „mindent” hallgat. Akkoriban voltak „abbások”, „Boney M.-esek”, „eddások”, „P. Mobil-osok”, „hobósok”, „ricsések”…

– Az István, a király bő fél évtizeddel a rendszerváltozás előtt – amelyet akkor persze még nem sejtett talán senki – már mintha szabadon szólt volna. „Ó, mondd, te kit választanál!”– így a kezdő, fülbemászó nóta, amikor még egypártrendszer volt. Meg az 1956-os érzések burkolt megjelenítése… Mindezekről részletesen írsz a könyvedben. A Szörényi–Bródy szerzőpáros valamit zseniálisan eltalált. Bátrak voltak? Vagy utólag magyarázzuk bele, mi volt elrejtve a sorok között?

– Nem, semmiképpen sem utólagos belemagyarázás! A 20. század Bánk bánjaként emlegetett mű olyan kérdéseket feszegetett, amelyeknek a felvetése akkoriban nem volt „trendi”. Szőnyeg alá söpört témákat hoztak elő a szerzők: például a nemzeti érzést.1983-ban nem lehetett beszélni a határon túli magyarság problémáiról, de 1956-ról se! Talán ez volt a két legnagyobb tabutéma a Kádárrendszerben. Az István–Koppány-ellentétet nagyon sokan Kádár János kontra Nagy Imre ellentétként fogják fel – vannak is bizonyos párhuzamok. Például hogy idegen haderő verte le a szabadságharcot, Kádár így került hatalomra. A nemzetegyesítés gondolata is megjelenik a műben; elég, ha csak arra gondolunk – s ez Bródy János részéről minden bizonnyal tudatos –, hogy a Koppány táborában lévő nemes uraknak a nevei határon túli földrajzi nevek: Torda, Laborc… S a mű végén megjelent a nagy, ötvenméteres nemzetiszínű trikolór, és elhangzott a Himnusz. Utóbbit akkor csak pártrendezvényeken lehetett elénekelni! Koltay Gábor rendezésében tehát az ősbemutatón megpróbálták feszegetni a határokat. Szerencsére a fő- próba után nem szólt le senki a pártközpontból, hogy „elvtársak, ezt mégsem így kéne csinálni…”. A könnyűzene terén nem minden szempontból volt Magyarország a „legvidámabb barakk”, de el kell ismerni, hogy Maró- thy László – akit Kádár János utódjaként könyveltek el,s akkor éppen a budapesti pártbizottság első titkára volt – felkarolta Szörényi Leventééket, és ő adott zöld utat az István, a királynak.

– Utalsz arra is, hogy Réka személye is szimbólum volt.

– Ezt lehet, hogy csak a történész mondatja velem. Erről a konkrét kérdésről nem beszéltem Bródy Jánossal. Tény, hogy 1958. június16-án kivégezték Nagy Imrét és mártírtársait. Az özvegyeknek azonban nem mondták meg, hol vannak szeretteik sírjai. A darab végén Réka kikéri édesapja holttestét, de nem adhatja meg neki a végtisztességet – ahogy Maléter Pálné és társai sem kapták meg férjeik földi maradványait…

– A könyvbemutatón említetted, hogy téged is meglepett, milyen nagy számban maradtak fenn ügynöki jelentések a könnyűzenei élet szereplőiről, noha nagyon sok irat megsemmisült. Volt, hogy a gitáros jelentett a billentyűsről, aki erről mit sem tudva jelentett – a gitárosról. A III/III-as Csoportfőnökségen a könnyűzenei élet ellenőrzésével is foglalkoztak tartótisztek, a zenekarokat és rajongótáboraikat erre szakosodott ügynökök figyelték.

– Óhatatlanul szabadságvágy fejeződött ki a pop- és rockzenében, illetve a koncertek egy-két órája megadta a fiataloknak a szabadság illúzi- óját, miközben kitombolták magukat. Ez egyrészről csípte a hatalom szemét, hiszen míg a koncertekre tömegek jártak, addig egy unalmas KISZ rendezvényen (Kommunista Ifjúsági Szövetség – a szerk.) nem tülekedtek – ha nem volt ott egy rockzenekar. Másrészről erre válaszul kitalálták a szolidaritási rockfesztiválokat, így a fiatalok lelkesen „szolidarítottak” a kommunista Vietnam, Kambodzsa, Laosz mellett… Az országban szabadon koncertező zenekarokat természetesen meg- figyelték, a zenészek egy része pedig – saját jól felfogott érdekében – tartózkodott a rendszerellenes megnyilvánulásoktól a koncerteken. Kóbor János is így emlékszik: „Mi soha nem mentünk a falnak, nem mentünk tudatosan a rendszernek.” Érdekes adalék: a hatalom „fülest” kapott arról, hogy 1981. március 26-án a Nemzeti Sportcsarnokban A koncert – vagyis az Illés, Tolcsvayék, Koncz Zsuzsa és a Fonográf közös nag ykoncertje – alkalmával esetleg megalakul a KISZ ellenszervezete, egy alternatív ifjúsági szövetség, amely már nem lesz kommunista. Ez nem következett be, de a mai napig többen így emlékeznek. Nem véletlen, hogy ezen a koncerten is rengeteg ügynök dolgozott.

– A könyvedben „szentháromságnak” nevezed azokat az előadókat, illetve zenekarokat, akik és amelyek a hatvanas–hetvenes években kerültek fel a könnyűzene egére, és szinte a mai napig állócsillagok rajta… Tehát minden kontroll és korlát ellenére volt mód igazi tehetségek kiteljesedésére.

– Feltétlenül! A „nagy generáció” fel tudta építeni saját mítoszát. És mivel ők voltak az első, elementáris erővel megjelenő divathullám, ezért a mai napig joggal elmondhatják magukról: nagyot alkottak, meg tudták mozgatni az embereket. Mások mellett Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, az Omega és Bródy János ma is hihetetlen népszerűségnek örvend. Ha fellapozzuk az 1980-as évek elejének ifjúsági sajtóját, azt látjuk, hogy már akkor úgy tekintettek Benkő Lászlóra vagy Bródy Jánosra, mint nagy öregekre. Ez a mítosz a ma „sztárstátusban” lévő elő- adóknak – már csak a körülmények megváltozása miatt is – nagy valószínűséggel nem adatik majd meg.

– A keresztyén fiatalok számára a hatvanas évektől a gitárral kísért énekek váltak egyre fontosabbá, a „kor divatja” hamar elérte az egyházakat is. Megszülettek a máig énekelt keresztyén „slágerek”, sőt alakultak zenekarok is, egyházunkban például Győri János Sámuel vezetésével a Hermons. Ezeket a népszerű ifjúsági lelkészeket éppen úgy megfigyelték, mint a poprock zenekarokat, a hatalom rájuk is gyanakvással tekintett. Az Állami Egyházügyi Hivatal dokumentumai között biztosan bőven találni ezekről szóló jelentéseket…

– Hogyne! Sőt a Mátyás-templomban a hatvanas években két alkalommal rendezett beatmiséről is született feljegyzés. Vagy például Sillye Jenőről, aki a modern liturgikus egyházi énekek atyjának számít a katolikus egyházban,szintén maradt fenn iratanyag. Leírták, hogy a nagymarosi ifjúsági találkozókon milyen dalokat adott elő, mennyire tudná a társadalmat szembefordítani a pártállammal, ésígy tovább. A Kádár-rendszer módosításokkal ugyan, de egyenes ági folytatása volt a Rákosi-rendszernek az egyház-pártállam kibékíthetetlen ellentétét tekintve is. Kádár több plénumon is megfogalmazta ellenérzését az egyházakkal szemben.

– Apropó, egyházak és pártállam: 1984-ben világra szóló esemény volt a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlése. Nyilván ez is feladatot adott az állambiztonságnak.

– A Budapest Sportcsarnokban beépített emberek garmadája figyelt, de Káldy Zoltán püspök maga is érintett volt. Nem törnék pálcát azonban senki felett, aki úgy érezte, csak így tudja az egyház érdekeit képviselni, vagy esetleg zsarolás hatására működött együtt a III/III-as Csoportfőnökséggel. Ismerni kell a kor viszonyait ahhoz, hogy ítéletet mondhassunk – főleg erkölcsileg – az egyházban tevékenykedő hálózati személyek felett. (Az egyházon belüli ügynöktevékenység feltárására, az egyházi személyek egyedi eseteinek feldolgozására éppen az evangélikus egyház kezdett példaértékű tényfeltáró munkát. – A szerk.)

– Jézus: nem – klubok: igen. Így hangzik könyved egyik izgalmas fejezetének címe.

– A Jézus Krisztus szupersztár 1972-es magyarországi ősbemutatójára utalok. A vallási téma tehát a rockzenében is megjelent. A darabot a Korong együttes több helyütt – például a Műegyetem klubjában – elő- adta magyarul. A visszaemlékezések alapján színvonalas volt a produkció, Mária Magdolnát például Bódy Magdi énekelte. De elhangzott belőle részlet a Ki mit tud?-on, betétdalait játszotta a rádió, a musicalfilmet pedig magnós klubokban vetítették. A rendszer aztán „észbe kapott”, hogy ezzel a darabbal vigyázni kell, így gyorsan levetették a műsorról. Maga Aczél György szólt le telefonon a pártközpontból, hogy be van tiltva. Egyébként ki is lehetett mutatni a templomba járás egyfajta reneszánszát a musical hatására.

– A könyv után essék szó a szerzőjéről is: a történelem–földrajz szakos tanárt csábította el az újságírás, vagy fordítva?

– Nem kellett „csábítani”, párhuzamosan tudtam foglalkozni mindkettővel. Szegeden, a József Attila Tudományegyetemen végeztem, és mellette a József Attila Szabadegyetemen tanultam újságírást Budapesten. Egyetemi lapokba kezdtem írni, és szinte azonnal könnyűzenei témákkal, énekes-, zenészinterjúkkal kezdtem. Például egy debreceni kirándulás alkalmával,„partizánakció” keretében felkerestem a P. Mobil billentyűsét, Cserháti Istvánt. Később Székesfehérváron történészként dolgoztam, könyvek társszerzője voltam, és sokat írtam szabadúszóként.

– Budapestre jöttél, és hét éven át voltál az MTI vallási-egyházi témákra specializálódott tudósítója. Az egyházi ünnepek előtt rendre nagy interjúkat készítettél az egyházak vezetőivel. Olvasóként ezeket én nem kizárólag protokollinterjúknak láttam: az embert is meg tudtad mutatni az egyházvezető palástja, Luther-kabátja mögött. Közelről láttad a nagy és kis egyházak, felekezetek életét, mindennapjait, megismerhetted egyes döntések hátterét. Történészként sok hasznos 21. századi egyháztörténeti adalék birtokába jutottál?

– Ez a hét év nagyon sokat adott, mert megismertem emberközelből akár Ittzés János evangélikus elnökpüspököt, akár most regnáló püspökeinket. De Erdő Péter bíborossal is nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. A református egyház és az izraelita felekezet vezetői szintén mindig a legnagyobb nyitottsággal fogadtak, és segítettek a tájékoztatásban. Számos feledhetetlen egyházi rendezvény részese voltam, ami valóban élővé tette számomra a jelenkor egyháztörténetét.

– A hét év alatt milyennek láttad az egyházak, egyházunk kommunikációját?

– Ha nem tud valami „különlegességgel” előállni egy egyház, akkor nehezen kerülhet be a fő hírek közé. Minden megbecsülésem azoké az egyházi vezetőké, akik ennek ellenére nem álltak be a sorba, és nem mondták azt, hogy „na, akkor most álljunk tótágast, és mutassuk meg magunkat a médiának”, hiszen Jézus sem azt várja el, hogy így mutassák be az egyházat. Ha következetesen és igaz hittel állnak ki a jézusi tanítások mellett, akkor nem lehet probléma. Szerintem van egy egészséges határ, amelyet nem érdemes átlépni annak érdekében sem, hogy publicitást nyerjen bármelyik felekezet.

– Végül, de nem utolsósorban: evangélikus vagy – mit jelent ez számodra?

– Mindenképpen egy közösséghez való tartozást, azon túlmenően, hogy az ember a keresztyén hitét megvallja, és az mérhetetlen lelki megnyugvást, lelki felüdülést ad.

– Mi a következő nagy feladat, amely rád vár?

– A Nemzeti Emlékezet Bizottsága lehetővé teszi, hogy a számomra érdekes korszakot tovább kutassam, illetve a Jaffa Kiadóval is fontolgatjuk a folytatását Az ész a fontos, nem a haj kötetnek – esetleg egy interjúkötet formájában.

Az ész a fontos, nem a haj

„Először megverni, aztán megnyerni! ezt az elvet követte a korai kádári pártvezetés a hazai fiatalok megregulázása kapcsán. De nemcsak a fiatalokat, hanem az őket szórakoztató pop-rock zenészeket is rövid pórázon tartotta a hatalom: Bródy Jánost rabosították, Nagy Ferót pedig bántalmazták az  állambiztonság rendőrei. Máskor jóval finomabb módszerekhez folyamodott a pártállam, és kisebb-nagyobb fricskákat kaptak a könnyű műfaj zenészei. Mindeközben menő zenekaraink óriási sikerrel turnéztak a keleti blokk országaiban, jól kerestek, itthon viszont el kellett viselniük a hatalmasok vegzálásait. A slendrián diktatúra sorra gyártotta a hősöket és a mártírokat és érdekes módon voltak olyan zenészek, akik mind a két kategóriába beletartoztak. Hogy miként is gondolkodtak a pártvezetők és apparatcsikjaik a zenészekről, és utóbbiak milyen túlélési technikákat alkalmaztak, kiderül Csatári Bence könyvéből, amely eddig nem publikált iratokat is az olvasóközönség elé tár.”

Jaffa Kiadó, 2015.