A településen élő svábok meghurcoltatása hetvenöt évvel ezelőtt, 1945. január 6-án kezdődött. Mint arról korábban írtunk, ekkor éppen a vízkereszti istentiszteletre hívott a berényi templom harangja, és ekkor indultak útnak azok a Gyulára tartó teherautók, amelyekre a szovjet GPU által „összegyűjtött” 562 mezőberényi lakost kényszerítették fel. A Szovjetunió területére, „jóvátételi” kényszermunkára vitték őket.
Kollárné Hegedűs Vanda a témában született tanulmányában a következőképpen írja le az eseményeket: „Mezőberényben házról házra jártak, és a kijelölt személyeket csomagjaikkal együtt az iskolákban kialakított gettókba és a német templom szomszédságában álló szálló épületébe szállították. Folyamatosan érkeztek a német származásúak a község belterületéről, távoli tanyákról egyaránt. Az épületeket fegyveres katonák őrizték, családtagokkal már nem találkozhattak a begyűjtöttek. Összezsúfolva, a földön fekve, csomagokra dőlve töltötték az indulás előtti utolsó berényi éjszakákat. 1945. január 6-án vízkereszt napján a csoportot felpakolták a leponyvázott teherautókra, az összekészített csomagok egy részét pedig szekerekkel vitték utánuk Gyulára.”
A szovjet tisztek nagy részben az 1941-ben történt népszámlálás alapján a magukat német nemzetiségűnek vallókat és a németes hangzású nevű magyar embereket gyűjtötték össze, ám a lovas kocsikon többen ültek olyanok is, akiknek nem volt közük a svábsághoz, kizárólag a fogolylétszámok kiegészítése indokolta, hogy ezeket az embereket is – erőszakkal – a kocsikra ültették, ahonnan már nem volt visszaút.
„Gyulán még a mezőberényi csoport együtt maradt. Amikor az állomáson a vagonokba kerültek, már előfordult, hogy elszakadtak egymástól testvérek, szülők és gyermekeik. Ezek a családtagok legtöbbször közösen csomagoltak, így előfordult, hogy valakinek nem volt elég élelme az útra, vagy meleg ruhája, takarója. Végül az egy szerelvénnyel indulók sem egy lágerbe kerültek, így sokan csak a hazatéréskor láthatták újra szeretteiket” – írja az említett tanulmány.