Szomorú versenynek tűnne felmérni, vajon melyik település érdemelné ki a legszegényebb hely címet hazánkban. Hogy ilyen lista létezik-e, nem tudom, de hogy Csenyéte helyet kapna az élmezőnyben, aligha kétséges. A roma kisebbség ott szinte a teljes többséggel egyenlő, a bérből, fizetésből élők aránya elenyésző, a jövő kilátásai nem összemérhetők az átlagos társadalmi perspektívákkal. Ettől még Csenyéte nem rosszabb hely, mint bármely más falu, vagy város, de az élet súlya ott biztosan nehezebb. Azt már az ózdi Hétes telepen tett látogatásom során megfogalmaztam magamban, hogy igenis létezik olyan élethelyzet, amit magától a helyi közösség képtelen kezelni. A társadalmi erózió gravitációs erejéből csakis külső segítséggel, felkaroló emberek, szervezetek támogatásával lehetséges kitörnie a leszakadóknak.

Ez a cikk elsősorban róluk, a reményadókról szól, akiket a csenyéteiek számára az arnóti evangélikus gyülekezet tagjaiként és az Abaffy Gyula Evangélikus Szeretetszolgálat munkatársaiként küldött el az ég. Ők üzemeltetnek ugyanis – más segítő szervezetekhez hasonlóan – népkonyhát a többi között Csenyétén, ahol az étel mellett jó szóval, közösségbe hívó jelenléttel is szövögetik a remény hálóját a reménytelen sorsú emberek számára.

Az arnóti lelkész, Buday Barnabás régóta barátom, s már egyetemistaként, ifjú teológusként igazi aktivista volt. Aligha véletlen, hogy 2015 végéig, közel egy évtizeden át ő töltötte be a Magyar Cserkészszövetség elnöki feladatkörét is – e titulus tipikusan nem egy vezetői posztot, hanem rengeteg munkát takar. 16 éve már, hogy a fővárosból vidéki szolgálati helyére kerülve, a Miskolc közvetlen szomszédságában található Arnót lelkészeként is megtalálták a feladatok.

A cikk itt folytatódik.