A diaszpóra bibliai eredetű, teológiai üzenettel terhes fogalom. A zsidó diaszpóra a babiloni fogság után alakult ki. A helyi közösségek hálószerűen kapcsolódtak össze hierarchikus szervezet nélkül, egymást kölcsönösen segítve és egymástól kölcsönösen tanulva. A második templom Jeruzsálemben inkább teológiai, mint strukturális értelemben jelentett központot számukra (hiszen nem vettek, a távolság miatt nem vehettek részt az áldozati kultuszban): ezt a szimbolikus alárendeltséget és kapcsolódást fejezte ki az évenkénti templomadó, a szentélynek nyújtott anyagi támogatás. A valóságban érvényesülő rendező és szervező erő számukra egy mellérendeltségi viszony volt: a kölcsönös egymásrautaltság.

Erre az alapra épültek rá az első keresztény gyülekezetek és az apostoli kor missziós tevékenysége. A keresztény közösségek sem változtattak az adott modellen: a jeruzsálemi ősgyülekezethez nem hierarchikus szervezet révén kapcsolódtak, hanem spirituálisan és az önkéntes szolidaritás eszközével, ezt fejezte ki rendszeres anyagi támogatásuk a „jeruzsálemi szegények” számára. Tehát az ókortól kezdve létezett a diaszpórában élő keresztény egyházak számára ez a szervezeti modell, amely egyszerre hordoz teológiai üzenetet és praktikus megoldásokat.

Ugorjunk most szűk másfél évezredet! A reformáció korában – az esetek legnagyobb részében – kétféle hitváltási típus, egyben szervezeti struktúra alakult ki az önállósuló részegyházakban. A reformációtörténetben hagyományosan vizitációs és disputációs modellről szokás beszélni, amelyek az egyházjogban ismert konzisztóriumi és zsinati struktúrákhoz vezetnek. Az előbbiek klasszikusan felülről, míg az utóbbiak alulról építkező szervezetek.

A vizitációs-konzisztóriumi modellre a legjobb példát a német tartományi egyházakban és az észak-európai államegyházakban látni. A hitújításról szóló döntés a legfelső szinten születik meg, amely azután egyházlátogatások útján közvetíti akaratát az alsóbb szintekre. Az átalakítás végén létrejön az uralkodó-tartományúr által kinevezett, többnyire paritásos konzisztórium mint egyházigazgatási testület.

A disputációs-zsinati modell a városi reformációk sajátja. A helyi közösségek (vagy választott képviseletük) nyilvános vitában döntik el, mi a Szentíráson alapuló igaz tanítás, melyik az üdvösségre vezető helyes út. A reformált közösségek azután rendre regionális zsinatokon kommunikálnak egymással, hogy a felmerülő kérdéseket tisztázzák, az ellentéteket elsimítsák, a külső képviselet, az ordináció és az egyházfegyelmezés feladatára vezetőket válasszanak (esperes, szuperintendens, püspök), illetve állandó testületeket hozzanak létre (a legkorábbi nevén: presbitérium).

Jelen tudásunk szerint Magyarországon az utóbbi út volt a jellemző. Amit a régi szakirodalomban a „földesúri reformációról” eddig olvashattunk, az az elmúlt évtizedek kutatásaiban jócskán megdőlt. Ezt az általános megállapítást mindazonáltal ki kell egészítenem azzal a megszorítással, hogy itt és a továbbiakban az Erdély nélküli (ún. Királyi) Magyarországról beszélek, Erdélyben ugyanis mind a magyar református, mind a szász evangélikus közösségben határozott vonásai fedezhetők föl a felülről szerveződő vizitációs-konzisztóriumi reformációnak és egyházépítésnek is. A szász evangélikusok 1550-től kezdve élvezték az universitas Saxonum jogintézmény politikai ernyőjét, a reformátusok pedig a 17. század legnagyobb részében (Bethlen Gábortól az Apaffyakig) majdhogynem államegyházi kedvezményekben részesültek az elkötelezetten református fejedelmektől.

A két modell közötti lényegi különbség abban a két szóban, illetve ezek etimológiájában is tükröződik, amelyeket a régiek egyházszervezeteikre használtak. A consistorium a sto ’állni’ és a sisto ’állítani’ igékre megy vissza, eredetileg a késő római császári tanács megjelölése volt, s azt érzékeltette, hogy a tanács tagjai a tanácsterem előszobájában állva várakoztak, majd odabent is állva tanácskoztak, ugyanis a császár jelenlétében nem ülhettek le. A szó plasztikusan jeleníti meg ezen egyházkormányzati testület alárendeltségét és végrehajtó funkcióját.

Az a kifejezés viszont, amelyet a magyarországi, önkormányzattal rendelkező egyházmegyék a 18. század végéig leginkább alkalmaztak magukra, a contubernium. Ez a taberna ’sátor, kunyhó, ól’ főnévre megy vissza, s az ókorban egy sátorban lakó katonákat (’raj’), egy kunyhóban lakó rabszolgákat (’család, kaláka, cséplőbanda’) vagy egy ólmeleget élvező barmokat jelenthetett (’nyáj, falka’). A hazai evangélikusok önmeghatározása, a contubernium tehát hangsúlyozottan mellérendelő, közösségi és családias, ugyanúgy, mint valamivel ritkábban használt párja, a nyelvi magyarázatra már egyáltalán nem szoruló fraternitas. Ezen utóbbi önértelmezés volt általános a Királyi Magyarországon a 17. század elejéig, amin egy cseppet sem csodálkozhatunk: a Habsburg-kormányzat alatt sem jogi elismerés, sem politikai támogatás nem járt a protestánsoknak, így a konzisztóriumi rendszer alapvető előfeltételei hiányoztak.

1608, azaz az evangélikusok vallásszabadságát becikkelyező pozsonyi országgyűlés után megfigyelhető azonban egy érdekes kísérlet, amely nagyjából egy nemzedékig tartott. Az evangélikusok „úgy tesznek, mintha” konzisztoriális szervezetben élő népegyház lennének. Ez a kísérlet tetten érhető szóhasználatukban (zsinataikat, amelyek jogi értelemben ténylegesen zsinatok, elkezdik időnként „konzisztóriumnak” nevezni), és magatartásukban is: az ekkor lefolytatott egyházlátogatások során nem vesznek tudomást arról, hogy a vizitált településeken nem homogén evangélikus lakosság él. Ezt a befelé és kifelé képviselt szerepjátékot (pretend) az a tény támaszthatta alá, hogy az 1610-es zsolnai zsinatot Thurzó György nádorként, azaz „kvázi” a király képviseletében hívta össze, így az evangélikus egyházszervezet a legmagasabb méltóság védőszárnyai alatt tudhatta magát. Ez utóbbi értelmezés természetesen sántított, de aki szerette volna, akár el is hihette.

1608 után olyan folyamat bontakozik ki, hogy evangélikus arisztokraták birtokain a német tartományi egyházakhoz hasonló egyházigazgatás jön létre. A Thurzóknál ez az állapot 1625-ig, a család férfiágon történő kihalásáig, a Nádasdyaknál és az Illésházyaknál pedig1643-ig, e családok katolizálásáig tart. E folyamat során az egyházak természetes állapotnak veszik a földesúrtól kapott anyagi támogatást, de azt is, hogy a lényeges kérdéseket (püspökválasztás, kánonalkotás) megbízottjaik útján a földesurak érdemben befolyásolják. Hogyha a felülről és alulról szerveződő struktúrákat a pénz mozgása szerint különítjük el egymástól, akkor az állapítható meg, hogy ezekben az évtizedekben kivételesen tényleg felülről csorgott lefelé a pénz az evangélikus egyházakban, míg a többi évszázadban egységesen a felfelé történő pénzmozgás volt uralkodó.

A kísérlet, mint jeleztem, pár évtized múltán külső okokból elbukott, s az evangélikusok tartósan visszatértek a zsinati mellérendelő-közösségi modellhez. A Nádasdy-birtokokon kiépülő dunántúli egyházkerületben ez a váltás két tetterős püspök nevéhez is kapcsolható. Kis Bertalan volt az, aki hathatósan aknázta ki a világi hatalom támogatását az expanzióra, a szervezetépítésre és az egyházfegyelem megszilárdítására, utódja viszont, az 1646-ban megválasztott Musay Gergely reálisan mérte fel az adottságokat, és a gyülekezetek saját erőforrásaira támaszkodva – az „ahogy lehet” jelszavával – fenntartható, teherbíró struktúrát alakított ki.

Ezen első kísérlet (vagy kísértés) után még két alkalommal történtek sokkal rövidebb életű próbálkozások a nálunk szerencsésebb helyzetű evangélikus egyházak szervezeti mintáinak másolására. 1707-ben, a Rákóczi-szabadságharc idején a rózsahegyi zsinat két-két kerület számára hozott létre egy-egy közös paritásos főkonzisztóriumot, amelyeket az 1712–1715-ös országgyűlés – a szabadságharc alatt hozott minden egyéb törvénnyel és rendelkezéssel együtt – egyetlen határozattal megsemmisített. Másodszor az 1791-es pesti zsinat alkotott konzisztoriális egyházalkotmányt, ezt azonban az uralkodó sohasem szentesítette, így egyáltalán nem lépett hatályba (csupán az alacsonyabb egyházkormányzati szintekre vonatkozó szabályozás). Ezeket a tiszavirág-életű kísérletezéseket leszámítva a hazai evangélikusság évszázadokon keresztül olyan szervezetben élt, amelyet mind jogi, mind teológiai értelemben szórványhelyzete és kényszerű autonómiája diktált: alulról felépülő zsinati struktúrában.

A magyarországi evangélikusság története leginkább a diaszpóra Bibliában gyökerező és történelmi tapasztalatokban kikristályosodott fogalmával írható le. A reformátori ébredés kezdetben elszigetelt közösségekben zajlott, majd ezeknek a közösségeknek a hálózata az évszázadok során legtöbbször kisebbségi, elnyomott, üldözött, de legalábbis nem privilegizált helyzetben küzdött a túlélésért. Ennek megfelelően épült ki mellérendelő, egymásra kölcsönösen támaszkodó és egymást kölcsönösen támogató egyházszervezetük, és ebből fakadt teológiai önértelmezésük is.