„Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában.” (Lk 13,29)

Az Evangélikus Hittudományi Egyetem elmúlt évtizedeiben több robbanásszerű változást is átéltünk. A legdrámaibb fordulat talán 1989 őszén következett be, amikor negyvenöten kezdték el nappalis lelkész szakon a tanulmányaikat. A szó szoros értelmében kinőttek minden rendelkezésre álló teret és kapacitást. Nem szeretnék annak a rektorkollégának a bőrében lenni, aki itt 2044 forró júniusában majd aranydiplomákat osztogat! De ugyanilyen váratlanul ért mindenkit, amikor 1979-ben az akkor még Evangélikus Teológiai Akadémia először meghirdetett levelező tanfolyamára több mint kétszeres volt a túljelentkezés. Egy olyan képzésre, mely nem piacképes oklevelet, csupán egy semmire nem jogosító tanúsítványt ígért a végzett hallgatóknak! A közelmúltban, a Evangélikus Biblikus Szabadegyetem 2016-os indulásakor is az volt a benyomás, mintha a föld alól is érdeklődők jönnének. A telefon a recepción folyamatosan csöngött, a sorsdöntő estén pedig tömegek özönlöttek a Bosnyák téri buszmegálló felől, dugig megtöltve a legnagyobb előadótermet pótszékestül. Hasonló példákat még bőven lehetne felhozni a '90-es és a 2000-es évek akkor újdonságnak számító képzéseiről.

A hallgatói érdeklődés és létszám ingadozásának ilyen hullámhegyeit nehezen lehet előre jelezni. Most azzal a jó reménységgel vagyunk, hogy a jelen tanévünkben meginduló, úgynevezett „másoddiplomás” lelkészképzésünk is képes lesz állóvizeket megmozgatni, új energiákat felszabadítani tanításban és tanulásban egyaránt, valamint segít átformálni szemléletünket és meghaladni kopott rutinjainkat.

Egyetemünk szenátusa ugyanis 2018. szeptember 3-i ülésén elhatározta az esti tagozatos lelkészképzés meghirdetését és februári keresztféléves elindítását. Sőt még azzal a jó hírrel is szolgálhatok, hogy szakunk regisztrációja már meg is történt az Oktatási Hivatalban, és a Magyarországi Evangélikus Egyház illetékes testületei döntéseikkel lehetővé tették, hogy az ezen tanulmányokat sikeresen elvégzettek lelkésszé avathatók legyenek egyházunkban.

Másoddiplomás tanulmányok, esti tagozat, keresztféléves indítás – mit takarnak pontosan ezek a kifejezések? Friss képzésünk a teológus mesterszak új specializációjaként folyik, szigorú bemeneti minimumfeltétel tehát a felsőfokú diploma, akár egy mai alapdiploma, vagy egy régi főiskolai oklevél is. Az esti tagozat konzultációs hétvégéket jelent folyamatos olvasás és egyéni tanulás mellett. Úgy tervezzük, hogy ősz folyamán megjelenik a felvételi hirdetmény decemberi jelentkezési határidővel, és a felvettek februárban kezdik meg a képzést a bibliai nyelvekre koncentráló, úgynevezett „nyelvi félévvel”. Ezután jön két félév részismeret (alapismeretek), majd négy félév mesterszak úgynevezett lelkipásztori specializációval. Az egész folyamat tehát tanterv szerint hét félévet jelent, mely előtanulmányoktól függően egyénileg módosulhat, és ugyancsak az egyénileg vizsgálandó előéletektől függ, milyen – állami vagy önköltséges – finanszírozásban végezhetők a tanulmányok, és hogy a végzettek hatodéves gyakorlattal vagy anélkül avathatók lelkésszé. Ezen részletkérdéseknek a taglalását a felvételi hirdetményre hagyom, és a legkülönfélébb esetek szétszálazását az illetékes döntnökökre, azaz a Tanulmányi Osztályra és a kerületi püspökökre bízom.

Egy közkeletű félreértést azonban előre el szeretnék hárítani, nevezetesen, hogy ezek a másoddiplomás lelkészjelöltek valamiféle királyi úton, surranópályán, ejtőernyővel céloznák meg az eddig csak nappali tagozaton megközelíthető lelkészi hivatást. Le kell szögeznünk, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházban a lelkésszé válásnak még mindig a leggyorsabb és legkényelmesebb útja a tizenkét féléves, osztatlan lelkész szak. A most várakozásunk szerint elinduló másoddiplomásoknak összességében biztos, hogy több félévébe, fáradságába, pénzébe kerül a képzettség megszerzése, nem számítva azt, hogy jellemzően munka és család mellett, a pihenésre szánt idő terhére, már a fiatalos tanulékonyság elmúltával készülnek újonnan választott hivatásukra. Fintorgás helyett tehát inkább tisztelet és elismerés jár nekik.

A munka mellett, esti tagozaton, pályájuk derekán lelkészi képesítést szerzők megjelenése új távlatokat nyithat a „másodhivatású” és a részmunkaidős gyülekezeti lelkészek számára. Magyarországon erre eddig csak szórványos esetek akadtak, de több európai evangélikus testvéregyházban már rendszerszinten létezik ez a jelenség. Főleg az aprófalvas régiókban mutatkozhat az a kihívás, hogy a népességfogyás vagy a terület gazdasági leszakadása miatt sok tradicionális anyagyülekezet még központi támogatással sem képes többé lelkészi állást fenntartani. Eddig a társgyülekezetesítés volt erre a problémára a bejáratott válasz, mely – helyben lakó lelkész hiányában – inkább gyorsította, mint fékezte a kellemetlen demográfiai változásokat. A másodhivatású lelkészek ugyan nálunk még kipróbálatlan, de könnyen elképzelhető modellje talán egyes helyeken orvosolhatja majd a kínzó lelkészhiányt.

A Nyugat szerzője és a budapesti egyetem irodalomprofesszora, Gyergyai Albert egy interjúban arról vallott, ugyan miért vállalkozott Marcel Proust monumentális művének, Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamnak a magyarítására. Gyergyai szavait idézve: egyszerűen szerette volna magyar honfitársait leültetni Proust gazdagon terített asztala mellé. Mi sem szeretnénk mást, legyen szó régi vagy most induló képzéseink hallgatóiról, jöttek légyen „napkeletről és napnyugatról, északról vagy délről”, mind leültetni őket a Szentírás és a teológiai tudományok gazdagon terített asztala mellé. Az asztalközösség – mint az újszövetségesek pontosan számontartják – az első keresztény missziónak és az ősegyház mindennapjainak megkerülhetetlen kulcsfogalma mind vallási-rituális, mind gyakorlati-kulináris értelemben. Ez az asztalközösség – a Szentírás mellett, Isten országában – egyesít tanítókat és tanulókat, korábban érkezetteket és későbbi pályamódosítókat, ahogy a középkori universitas is felölelt mestereket és tanoncokat (universitas magistrorum et scholarum), valamint a szélrózsa minden irányából érkező nációkat.

Eddigi levelező és esti kurzusainkon már megéltük, milyen tanulságos, inspiráló és tartalmas élmény sokféle élethelyzetből, munkatapasztalatból, előtörténetből érkező véndiákokat oktatni, olyannyira, hogy az adok és a kapok ebben a viszonyban általában teljesen kölcsönös és egymással arányos. Biztos vagyok benne, hogy akik majd a másoddiplomás lelkészjelöltség rögös útját fogják választani, azok semmiben nem maradnak el érettség és motiváció terén korábbi „estis” hallgatóinktól, és abban is biztos vagyok, hogy az egyetem a jelenlétükből legalább annyit fog profitálni, mint ők – reménység szerint – az itteni tanulmányaikból.

Ha sok az üres lelkészi állás, akkor a püspökök eddig a hatodéveseket szondázták, vajon hány ordináció esik le nyáron a kerület számára. Az evangélium azonban arra tanít minket, hogy adott esetben a kövek kiálthatnak, hogy az aratás Ura vagy a szőlő Gazdája onnan is toborozhat munkásokat, ahonnan mi nem is vártunk senkit. Eljöhetnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről is, és asztalhoz telepedhetnek a Szentírás mellett, az Isten országában. Ahogy Lukácsnál olvassuk, beszédének befejező mondatával pedig Jézus arra is figyelmeztet, hogy „vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.” (Lk 13,30) Erre nem mondhatunk mást, mint egy nagy áment!