– Hogyan kerültél a menekültek közelébe? Valamilyen megkeresés érkezett az evangélikus gyülekezethez, vagy ez egy egyéni elszánás volt a részedről?

– Szegeden a menekülthullám felerősödése nyomán elindult egy civil mozgalom, amelynek kezdeményezői elhatározták, hogy segíteni próbálnak az itt átutazó menekülteknek információval és alapvető szükségleteik kielégítésével. A vasútállomás mellett először csak úgy, a szabad ég alatt osztottak vizet, szendvicseket és ruhát a rászorulóknak, igyekezve közben átadni a továbbutazással kapcsolatos tudnivalókat.
A kezdeményezés azonban pillanatok alatt kinőtte magát, és a város is támogatólag állt a civil önkéntesek mellé. Ennek köszönhetően mára már egy faház áll a pályaudvar mellett, ahol az élelmiszerek, ruhák, tisztálkodó szerek gyűjtése és kiosztása folyik, a nemrég felújított tér egyik szökőkútjának vizét négy mosdókagylóba vezetve biztosítva lett az alapvető tisztálkodás lehetősége is.
Amikor hírét vettem az egyre nagyobb publicitást kapó kezdeményezések, éppen zajlott gyülekezetünk napközis tábora. Akkor határoztam el, hogy ha a hét végén is túl leszek, kilátogatok a vasútállomásra. Közben az egyik presbiterünk, Várkonyi Zsuzsanna felvett engem a mozgalom Facebook csoportjába, s a posztokat olvasgatva egyre inkább a magaménak éreztem az ügyet. Hétfőn mentem ki először, és azóta minden nap, amikor tehetem – többnyire késő délután és esténként – ott vagyok. Azt hiszem, függővé váltam.

– Az ember azt gondolná, hogy ha te segítesz, akkor te adsz. A segítségnyújtás függővé tehet? Hogy érted ezt?

– Az élet számos területén átélheti az ember azt, hogy ha segítünk a másiknak, akkor gyakorlatilag nem csak rajta, hanem sokszor magunkon is segítünk. A kapcsolat aztán kölcsönös egymásra utaltsággá válik. A személyes élmények, a pillantások, néhány kedves szó hihetetlen sok erőt ad és nem egyszer a saját kríziseinken is segít, ha látjuk, hogy mások, a maguk sokkal sanyarúbb sorsát, milyen elszántsággal, sőt időnként derűvel viselik.

– Milyen emberi tapasztalatokkal lettél gazdagabb?

– Az első éppen egy meglehetősen negatív élmény volt. A pályaudvar környékén nemcsak önkéntesek, de taxisok is pályáznak a menekültek figyelmére. Lévén még tudatlan zöldfülű, átléptem a velük kialkudott demarkációs vonalat, és egészen a buszokig mentem, hogy a leszálló menekülteket a bódénkhoz invitáljam. Hát, megmondták, hogy hol a helyem. Ha nem tudjuk időben kommunikálni, hogy a menekültek a vasúton ingyen utazhatnak a számukra kijelölt táborokig, akkor sokan az utolsó pénzüket is kifizetik, hogy mielőbb továbbjussanak.
A menekültekkel kapcsolatban lényegében csak pozitív tapasztalataim vannak; nem egy közülük kifejezetten megrendítő. Az egyik este például, egy téves információ miatt azt hittük, hogy az utolsó Budapestre menő vonat 20 perccel korábban indul.
Egy fiatal lány lábát épp akkor látták el, mert véresre sebesedett és kötözésre szorult. Hogy le ne késsék a vonatot, a vele együtt lévő fiatalember – nyílván a párja – hirtelen felkapta a lányt és rohanni kezdett vele a vonat felé. A lánynál vékonyabb dongájú fiú szemmel láthatóan küzdött a teherrel, de nem hagyta, hogy segítsünk neki a cipelésben. 30-40 lépcsőt szaladt fölfelé, karjában a lánnyal, aki közben szerelmes aggodalommal nézte, hogy bírni fogja-e erővel a kedvese. Nem tudom, azért makacskodott-e a fiú, mert nem akarta, hogy más is a lányhoz érjen, vagy csak úgy érezte, ez egyedül az ő dolga. Ha mindezt filmben látom, azt mondom giccs. Ha így a valóságban, akkor nincs mit mondani.

– Hogyan érteted meg magad a menekültekkel? Tudnak sokan angolul?

– A szervezők hangsúlyt helyeznek arra, hogy az éppen jelen lévő önkéntesek között mindig legyen legalább angolos, és ha lehet franciás is, de találkoztam olyan fiatalokkal is, akik éppen azért jöttek segíteni, mert beszélnek arabul. A menekültek többsége nem beszél idegen nyelven, de minden csoportban akad valaki, aki legalább alapfokon beszél angolul, és fordít a társainak. Mindenesetre, ahol nincs nyelvi kapcsolat, használjuk és élvezzük a nem verbális kommunikáció nyújtotta számos lehetőséget.
Volt egy család, akik valahonnan Irán és Afganisztán határáról jöttek. Egy korombeli édesanya, három lányával és egy fiával, akik közül csak az egyik leány beszélt angolul. A szerb határon való átmenet közben az apa a legkisebb gyerekkel, egy Down-kóros kisfiúval elszakadt tőlük, és nem találták meg egymást. Az anya aggódott és nem akart így a vonatra felszállni. A nála kicsit derűlátóbb és nagyon talpraesett leánykával karöltve nagy nehezen meggyőztük. El kellett magyaráznunk nekik, hogy Bicskén biztosan találkozni fognak a férjével és a gyerekkel, nyugodtan szálljanak fel a vonatra. Itt az angol nyelven kívül kézzel-lábbal próbáltuk megértetni, hogy bízzon abban, hogy a férje is oda fog érni. Miután elkértük a telefonszámát, feltuszkoltuk a vonatra. Ma hajnalban kaptuk a hírt, hogy újra együtt a család.
Ezek a sokszor csak percekig tartó mikrokapcsolatok nagyon sok erőt adnak.
Itt van a borotválkozós történet is. Nincs mindig tükör a pályaudvari vizesblokknál, ezért fel szoktuk ajánlani, hogy ilyen módon is segítünk. Meglepett, hogy mennyien élnek vele, hiszen mégiscsak egy vadidegennek nyújtják oda a torkukat, ahogy az egyik társam fogalmazott. Ezzel azután pillanatok alatt létrejön egy olyan elemi, bensőséges kontaktus, amit beszéddel sokkal nehezebb elérni. Még sosem borotváltam meg mást. Ráadásul én magam elektromos borotvát használok, így aztán elég sután csináltam. Amíg én megborotváltam ezt a srácot, addig a mellettem dolgozó lány két másikkal végzett.

– Beszélgettél is a fiúval? Mit mondott magáról?

– Kevés szót tudott angolul, és a művelet amúgy is kevéssé tette lehetővé, hogy sokat beszéljen. Amikor – most már tudom, hogy óvatlanul – megkérdeztem tőle, hogy tud-e valamit az otthon maradottakról, könnybe lábadt a szeme. Ki tudja, mi vette rá, hogy útnak induljon, de iszonyúan nehéz döntés lehetett.
Azt hiszem, ennek az önkéntes munkának jótékony, terápiás hatása van, és ezért is jó lenne, ha mind többen vállalkoznának rá. Van olyan félelem, aggodalom, ami akár jótékony hatású is lehet, ha konkrét problémára vonatkozik. Ami azonban nálunk mára a menekültekkel kapcsolatban kialakult, már sokkal inkább valami zsigeri, páni félelem, ami a jobbik esetben csak bénultsághoz, a rosszabbikban erőszakhoz vezethet. Az irracionális félelem rendszerint irracionális reakciókat szül. A személyes közelség gyógyítja az ilyen félelmeket.
Senki sem passzióból hagyja el otthonát, hanem ténylegesen menekül, a hazájában dúló viszonyok, a háború, a rossz életkörülmények miatt. Én azt sem tudom pusztán gazdasági menekültnek tekinteni, akire ugyan nem hullanak naponta bombák, de fél attól, hogy a nyomor, és a politikai instabilitás miatt előbb-utóbb az ő környezete is radikalizálódni fog. Ha itt van, segítségre szorul, és ha mi nem segítünk, akkor neki is, nekünk is rosszabb lesz, többszörös értelemben is. 

– Tudják rólad, hogy lelkész vagy? 

Fontosnak tartom, hogy nem lelkészként mentem segíteni. Ezzel nem azt mondom, hogy szégyellem a lelkészi mivoltomat, hanem elfogadom (és mellesleg helyeslem), hogy ebben a csoportban nem beszélünk a motivációnkról, a szellemi hátterünkről. Ezt a kezdeményezést a rászorulók szüksége, és nem valami közös ideológiai meggyőződés hozta létre. Eleinte az önkéntesek többsége nem is tudta, hogy lelkész vagyok, csak hát egy ekkora városban előbb-utóbb felbukkan egy ismerős, és kitudódik. Ezzel nem is lenne baj, minden más önkéntes civil hivatása is téma lenne. A borotválós fotó megjelenése is inkább aggaszt, mint örömet okoz. Nem szeretnék valamiféle celeblelkész, vagy a csoport díszlelkésze lenni. Különben is én naponta 3, maximum 4 órát vagyok a helyszínen, míg sokan napok óta gyakorlatilag folyamatosan dolgoznak. Beszédes adat, hogy az „önkéntes” kitűzőm sorszáma 76. Azt sem tudom igazán, hogy jó vagy rossz hír, hogy még egy lelkész is részt vesz ebben a munkában.
Biztosan örültem volna, ha az egyház kezdeményezi ezt a munkát, de az a fontos, hogy valaki elkezdte, és hogy a fertőzés gyorsan terjed.

– A lelkészek között azonban időről időre felmerül a kérdés, vajon nem lenne-e ideje kimenni a menekültek közé és hirdetni az evangéliumot? Mi erről a te véleményed?

– Nem vagyok a misszió ellen, de ez nem annak a szituációja. Amikor az ember segít, akkor nem térít. Annak idején az egyik professzorunk mondta, hogy „aki kiszolgáltatott helyzetben van, azt nem szabad letámadni az Evangéliummal”.
Persze ismerem én is az igét, hogy „állj vele elő alkalmas és alkalmatlan időben”, de bizonyos, hogy Pál apostol sem Bibliát nyomna az elcsigázott, szomjas, véres lábú menekült kezébe. Ráadásul egy ilyen akció értetlenséget, sőt inkább ellenállást szülne. Az üldözött keresztényeket nem kell téríteni, hiszen valószínűleg éppen azért kerültek ide, mert nem voltak hajlandók áttérni. A muszlimok túlnyomó többsége pedig sokkal jobban ragaszkodik a hitéhez, mint a nyugati keresztyének átlaga.

– A menekültek között volt-e valami olyan tapasztalatod, amiből ráláthattál a hitbeli meggyőződésükre?

– A hithű muszlimok érthetően bizalmatlanok a húsos ételekkel szemben, ezért aztán inkább vegetáriánus, zöldséges, tejtermékeket tartalmazó szendvicsekkel kínáljuk őket.
Eddig egy kis csoport kereszténnyel találkoztam. Ez is csak azért derült ki, mert, amikor a debreceni menekülttábor zsúfoltságát ecseteltük, egyikük egy önkéntelen Jesus Christ! felkiáltással fejezte ki meglepetését. Így aztán lett gazdája a szeletelt sonka adománynak is.

– Valóban olyan sokan jönnek? Tapasztaltad, hogy nőtt a menekültek száma?

– Nagyjából minden nap folyamatosan jönnek, és számomra ugyanannyinak tűnik a számuk. Négy nap alatt nem lehetett elmozdulást tapasztalni, bár, ahogy mondtam, és maximum négy órát vagyok kint.

– Honnan érkeznek a menekültek? Hová szeretnének továbbmenni?

– Sokan jönnek fekete Afrikából, de széltében nézzük, akkor Algériától Bangladesig bárhonnan jöhetnek. Úti céljuknak főleg Németországot, Ausztriát, Svédországot jelölték meg. Tapasztaltaink szerint az afgánok a legelesettebbek. Közülük volt olyan is, aki Magyarországon szívesen maradna, mert neki már az itteni élet is összehasonlíthatatlanul jobb, mint odahaza.

– Mi a véleményed a határon felhúzandó kerítésről?

– Magát a kerítést azért nem tartom ördögtől valónak, mert szerintem jó az, ha tudjuk, kik lépnek az országba. A döntő, hogy mi és hogyan történik a menekültekkel a kapuknál és a kapukon belül. Elsősorban az emberséges szabályokra, és az emberi szóra, bánásmódra gondolok, de arra is, hogy megfelelő és számukra is érthető információkhoz jussanak a kellő időben. 

– Hogyan lehet nekünk segítenünk?

– A szegediek rengeteg mindent hoznak, annyi ruhát adtak pár nap alatt, hogy már nem tudják hová tenni. A cipők, tisztálkodási szerek, alapélelmiszerek, tartós élelmiszerek, ivóvíz, hosszabbító-konnektor a telefonok töltéséhez, bébiétel és gyümölcs azonban mindig jól jön. Ahogy én látom, az itteni szükségletet lefedi a szegediek és a környékbeliek segítőkészsége.
Fontos lenne, hogy a Budapesten és másutt létrejött kezdeményezések is hasonló civil- és hatósági támogatást kapjanak. A legfontosabb azonban az lenne, hogy a félelmeket enyhítsük, az összefogást, felelősségérzetet, segítőkészséget erősítsük. Annyiszor panaszkodunk, hogy a magyar összefogásra képtelen. Most itt lenne egy ügy.