Sötét az este, ledér az éj,
nyolcszáz éves csillag
egy regét mesél.
Csak neked, hogy hallgasd
és el ne feledd:
holnaptól a Nap új erőre lel.
Hozza a fényt, bár csak percenként,
vele lassan a halvány reményt.
Glória,
mint anyja méhében az embrió,
hogy megszületik a Megváltó.

Advent gyertyái lángra kapnak,
karácsony után áhítoznak.
Betlehemi úton vándor vagyok:
kitaszított, koldus, ha úgy akarod.

Ma még csak hártyás burokba
bújtatott bábot lakó,
Isten bolondja, vagy alkotó?
Mit mutathatnak meg a csillagok?
Homályos úton ugyan ki andalog?
Én vagyok az, netán te vagy?
Múlandóságunk halhatatlan,
s ha táncolunk ez éjen át
az csillag-varázs, vagy pokol-tánc?

Kérdésre kérdéssel felelsz,
– hernyó létemben félelem –
gyötrődik a szív és a tudat:
jó úton ugyan ki halad?
Ma hosszú és sötét a bűvös éj,
belülről jön a hűvösség,
s ha a fény felé törünk majd új utat,
lassan kibontjuk szárnyunkat.
A Nap mosolyog, ragyog,
egyre többet,
imáink Istenhez kötődnek.
Könyörgünk, áldunk,
vétkezünk...
Pillangóvá tán így leszünk.