Nyelvünkben vannak bizonyos szavak, amelyek hibátlanok, magyarosak, de a köznapi használat során helyénvaló az óvatosság – figyelmeztet bennünket Bernáth Aurél festőművész. Példának hozza fel az „elbűvölő” szót, mondván: az „elbűvölőben” akkora túlzás van, hogy egyetlen kifejezés az életen túli világba rukkoltat minket. Ez sok! S a nyelvben a pontosság a legnagyobb erény. „Elbűvölni” senki sem tud bennünket – teszi hozzá a festő –, csak a szerelem.

És mégis. Az észak-amerikai óriás mamutfenyők láttán így kiáltottam fel: „Elbűvölő!” Megrendített a természet fensége.

Szinte hihetetlen, de Földünk legmagasabb és legöregebb faóriásairól a 18. század közepéig azt sem tudták, hogy a világon vannak. Egy Kaliforniában utazó szerzetes említette először 1769-ben. Tudományos leírásuk azonban még majdnem egy évszázadot váratott magára. Nevüket egy 1770-től 1843-ig élt cseroki indiánról, Sequoyahról kapták, aki a cseroki ábécé megalkotója volt. Az örökzöld mamutfenyő a nyugati partvidéken, az Észak-Kaliforniától Dél-Oregonig húzódó sávban, mintegy ezer méter tengerszint feletti magasságig összefüggő erdőket alkot. Fentebb (1400 és 2600 méter között) és valamivel kisebb területen, de így is legalább négyszáz kilométer hosszan a kaliforniai Sierra Nevada hegység nyugati oldalán az óriás mamutfenyőket találjuk. A két faj növésre hasonló. A legmagasabbak a száz métert is meghaladják, és törzsük átmérője tíz–harminc méter.

Az örökzöld mamutfenyő azonban ritkán éri el az ezerötszáz éves kort, míg az óriás mamutfenyő átlagos életkora ennek éppen kétszerese, mintegy háromezer év. Az ószövetségi szerzők szerint a leghosszabb életű ember a 969 évet megélt Matuzsálem, Noé nagyatyja volt. Maga Ádám is 930 évig élt. (Más kérdés, hogy milyen időszámítási, kronológiai rendszerbe illeszkedett bele ez a közel ezer-ezer esztendő.)

A 21. század embere 70-90 évével felfogni sem tudja egy óriási mamutfenyő távlatait. Még apró magonc, amikor Dávid megalapítja a júdeai királyságot, meghódítja és fővárossá teszi Jeruzsálemet (Kr. e. 1016). Csecsemőnek mondható (kb. 70 éves), amikor a Salamon király vezette zsidó állam a fénykorát éli (Kr. e. 946). Az első (ókori) olimpia idején (Kr. e. 776) ezrével termi az első magvakat. Krisztus születésekor lép át az ifjúkorba… Birodalmak születtek, omlottak össze, népek pusztultak el, újak léptek a helyükbe, a közömbös föld megremegett, s városok hamuvá égtek, az óriásfenyők azonban, süketen az emberi nyomorra – s tán épp ezért sérthetetlenül –, tovább szőtték létüket saját beteljesülésük felé. Az emberi történelem légnyomására egyetlen águk sem rezdült, csak saját történelmük nyögette őket.

A természet katedrálisai ők. A reimsi székesegyháznál ugyan szimplábbaknak látszanak, de – ha az élet a legfőbb mértékegységünk – magasabb rendűek nála. A katedrális állókép, nincs anyagcseréje, nem tud szaporodni, emberi kéz emelte, emberi kéz rombolhatja. A fák nemzetsége azonban halhatatlan; amíg Naprendszerünk működik, tűleveleik sarjadásával, hullásával mérni fogják a mérhető földi időt.

Ahogy autónk kapaszkodik felfelé a Yosemite Nemzeti Parkban (a két legszebb állomány itt és a Sequoia Nemzeti Parkban található; előbbiben élnek a legnagyobb, legidősebb és legpompázatosabb mamutfenyők), jobbról egy tábla figyelmeztet: „Lassíts! A száguldó autók az elmúlt három hónapban tizenkét medvebocsot gázoltak halálra.”

A többség bűntudatot érez – és nem csökkenti a sebességet.

Áll az ember a Sequoia Nemzeti Parkban a Sherman tábornok fája nevű háromezer-ötszáz éves óriásfenyő előtt, és hallgat. (A mogorva és ormótlan fa az amerikai polgárháború legkegyetlenebb tábornokáról, William T. Shermanről kapta a nevét.) A Sierra Nevada több mint hatvanhat ligetében magasodó száz és száz vén mamutfenyő közül ez a legmegtermettebb. Összezsugorodik, ami születés és halál között van. Az emberi lét nemhogy kitágulna, ellenkezőleg: jobban érezzük a beszűkülő határt. Hippokratész is figyelmeztet: „Az élet rövid, a művészet örök, az alkalom mulandó, a tapasztalat csalfa, az igazság nehezen kifürkészhető.” Ennek az óriásfenyőnek (82 méter magas, 1500 tonnányi, a törzs átmérője a fa tövénél 25,5 méter) nincs gondja az élet hosszával. Csak az ember érzi – miközben hátrahajló gerinccel a tábornok koronáját lesi –, hogy nem napokkal, nem is évekkel, hanem csupán szívdobbanásokkal mérhető az élet.

Sherman néhány rangos szomszédja is nevet kapott. Így sorakoznak egymás mellett: Elnök, Sequoyah főnöke, Herkules szobra, Kéményfa, Megégett ikrek. Tanúsíthatom: egyéniség mindegyik. És azok is, amelyek név nélküli őstornyok. Hasonlítanak egymásra, és különböznek is egymástól. Ezen a helyen valóban érvényes a 18–19. században élt német rokokó költő, Christoph Martin Wieland egyik szállóigévé vált sora: „Sie sehn den Wald vor lauter Bäumen nicht.” Hogy ugyanis nem látjuk a fától az erdőt.

Akárhogy magyarázzuk is: a természetben nincs jutalom, és nincs büntetés, csak következmények vannak.

A legtöbb fát betegség sújtja, férgek támadják meg, esetleg erdőtűz pusztítja el. A sequoia azonban szívós. Átvészeli a zord teleket, a forró, száraz nyarakat, ellenálló képessége kivételes. Fél méternél is vastagabb kérgében igen sok csersav található. Ezért aztán a férgek, termeszek nem tudnak kárt tenni benne. Gyanta nélküli, vastag kérgük szinte tűzálló palástként védi őket, s ha egy-egy makacs tűz itt-ott üreget éget is beléjük, az egész fa akkor sem lobban lángra. A kiégett terület pedig hamar elszigetelődik, mert a sejtnedv gyógyító hatására a tűz égette seb beforrad. Az óriások egyetlen gyengéje a „lábuk”. Míg sok kisebb fa mélyre fúrt gyökerekkel kapaszkodik a talajba, a sequoia „elefántlábaival” bizonytalanul vet horgonyt, s gyökerei alig nyúlnak egy méternél mélyebbre. Tudja ezt az orkán is, ezért aztán néha úgy istenigazából megrángatja. A nagyon öreget ki is döntheti.

Egy középkori tudós szerint a csillagok is csak egy hajszálon kapaszkodnak az égbe.

A 20. század közepéig az óriás mamutfenyő volt a Föld legidősebb élőlénye. De az 1950-es évek derekán a Sierra Nevadával párhuzamosan futó White Mountains háromezer méter magas havasain, nyolcszáz kilométerre innen, a mamutfenyőknél is öregebb fenyőfákra leltek. Azóta ezek az erős, fagyos szelek viharában, gleccserek közelében, száraz, köves talajon növő öttűs, alig tízméteres szálkásfenyők számítanak a Föld eddig ismert legidősebb növényeinek. Közülük is kiemelkedik a négyezer-hatszáz éves Nagy Öreg az úgynevezett Matuzsálem-ösvényen. De ezen a vidéken tizenhét négyezer évesnél idősebb fenyőfát is találtak. Itt tengetik életüket, mert a mostoha talajon és a zord klímában megcsavarodva, elszáradva, eltorzulva hevernek, és többségükben csak tíz százalék az élet.

Az öreg óriásfák ritkán dicsekedhetnek Heléna szépségével. És mégis: az ünnepek idején ékszerrel kellene feldíszíteni őket. Ahogy az athéni Akadémosz kertjében egykoron ékszerek függtek a hatalmas platánpéldányok legszebbikén. Ókori szerzőktől tudjuk, hogy Szmirnában (Izmir), Euboia (Évia) szigetén és Auliszban is nevezetes platánpéldányok éltek. Amikor Agamemnón hazatért Trójából, a hálaáldozatot a szent platán alatt mutatta be.

Gyerekkoromban féltem a fáktól, amihez nagyban hozzájárult, hogy a balatoni viharok idején nem egy fába belevágott a villám. S mi tudtuk, mindenhová menekülhetünk, csak a fák menedékét kell elkerülnünk. Az óriásfenyők országában gyűszűnyi félelem sem szorult belém. Sőt egyenesen bebújni szeretnék a törzsükbe, elrejtőzni a világ elől, mint a tisztecskék rejtőztek el a Nagy Emberhegy kabátzsebeiben.

A természet e néma katedrálisai az ember lelkiismeretéig hatolnak. Búcsúzóul szeretném átölelni őket, ha hagynák. Mint Illyés a versében a jól működő tanyasi kályhát.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 15. számában jelent meg, 2016. április 17-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.