– 1950-et írunk. Egyházunk 20. századi történetének nagyon nehéz időszaka ez. Ordass Lajos püspököt koholt vádak alapján elítélték, kétéves börtönbüntetését tölti, az állam az egyházat a templom falai közé igyekszik szorítani. A szerzetesrendek feloszlatásának hulláma 1951. november 30-án érte el a diakonissza-anyaházainkat. Ez az egyháztörténeti oldal. A másik „szál”: a farsang izgalmas, színes világa. Csömörön, Cinkotán és Nagytarcsán – ez a három település szorosan egymáshoz tartozott, a mai napig ápolják a rokoni kapcsolatokat – be voltak osztva a farsangi bálok, hogy a rokonok meglátogathassák egymást, és együtt vehessenek részt a bálokon. Mindig a csömöri bál volt az utolsó a sorban. Álarcosbál volt, beöltöztek, és a falu utcáin jártak fel-alá. Különleges világ volt… A farsang végén, a húshagyókeddet megelőzően a bálozók minden örömüket megmutatták, és a nagyböjtbe ezek után valahogy úgy „beleestek”. Ez a kis imakör – tíz-tizenöt taggal – úgy gondolta, hogy más utat szeretne választani a böjtre készülésében. Azzal keresték meg a lelkészüket, Solymár Jánost, hogy szeretnének a farsang végén, a böjt elején néhány napot együtt tölteni, minden este közös énekléssel, imádsággal. A lelkész örömmel fogadta őket, és elindult a sorozat.

– Asszonyokból állt ez az imakör, ugye?

– Igen, ez is egy jellegzetessége volt a csömöri egyházközségnek. Szoros kapcsolatot ápoltak a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesülettel. Túrmezei Erzsébet testvérrel ez a kapcsolat élete végéig tartott, a diakonissza a mi temetőnkben nyugszik.

– …s élt is a községben egy ideig: ahogy éppen előző számunkban írtunk róla, néhai Gubek Mária csömöri felügyelő, szeretett Mancikája osztotta meg vele otthonát.

– A testvér szinte azonnal bekapcsolódott a programba. Az imakör tagjai olyan hölgyek voltak, akik együtt vettek részt Piliscsabán, Tahiban, Fóton a nagy ébredési találkozókon, és kapcsolatban álltak a diakonisszákkal. Erzsébet testvér 1952-től hosszú évekig vezette az alkalmakat, később – más vendégek csatlakozása után – heti három napon át volt a farsangi imahét igehirdetője. Egészen 1998-ig, amíg annyira meg nem betegedett, hogy már nem tudta ellátni önként vállalt tisztét.

– Felolvasta a verseit, áhítatot tartott?

– A visszaemlékezőktől úgy tudom, hogy nagy-nagy éneklések voltak, s ezek időnként verssé formálódtak – de a Szentírás köré ültek le estéről estére, az Ige volt a középpontban. Azt élték meg ebben a közösségben, hogy ha egy zárt világban élnek is, mégiscsak szabadabbak lehetnek a böjti készülődésben, mint ha bálról bálra rohannának.

– Nem voltak gyanúsak ezek az összejövetelek az államhatalom számára?

– De, bizonyosan. Ám Csömör ebből a szempontból is különleges település: a falu vezetői kapcsolatot tartottak az egyházközségekkel. Voltak rettenetesen nehéz időszakok, Solymár Jánost meg is hurcolták, de a gyülekezet szorosan kapcsolódott a települési közösséghez. Ezek a kapcsolatok a mai napig nagyon erőteljesek. Nem véletlen, hogy 1989-ben Csömörön elindulhatott az órarendbe iktatott etika- és hitoktatás, húsz évvel az állami bevezetése előtt!

– Egy saját emlékemet idézem: sok-sok évvel később immár lelkészként, egykori csömöri konfirmandusként magam is meghívást kaptam egy estére. A zsúfolásig telt teremben férfiak, asszonyok, ifjak, tehát láthatóan minden generáció jelen volt. Gyönyörűen terített asztalok, a semmi máshoz nem hasonlítható, finom csömöri sütemények óriási halmai, forró tea, amelyek olyan jól tudnak esni a hidegben... Az asztalokon Biblia, énekeskönyv. Az idősebbek persze fejből fújják az énekeket, majd a fejek meghajolnak, és imára kulcsolódnak a kezek. Hogyan alakult, fejlődött tovább a kis imakörmagból kinövő kezdeményezés?

– Valóban, formálódott a farsangi imahét programja az évtizedek során. Solymár János halála után fia, Solymár Péter vette át a gyülekezet pásztorolását és az imahét hagyományát. A nyolc alkalom – hét esti, az utolsó pedig böjt első vasárnapjának délelőtti istentisztelete – megmaradt. Voltak tematikus hetek, amikor például csak teológiai tanárokat hívtak. Máskor versmondó estéket tartottak. Az állandóságot, ahogy említettem, Túrmezei Erzsébet testvér heti három estéje jelentette, betegsége után pedig Balikó Zoltán nyugdíjas pécsi lelkész vette át az ő szerepét. Egyre több vendéglelkészt hívtak. Szokássá vált, hogy ha a környező gyülekezetekbe új lelkész érkezett, meghívták szolgálatra – ez a mai napig így van. 

– Azt is mondhatjuk, hogy „rang” lett a farsangi imahéten szolgálni? A tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon szívesen mennek Csömörre a lelkészek, teológiai tanárok…

– Azt nem tudom, hogy rang-e [nevet], de hogy szívesen jönnek ebbe a lelkes közösségbe, az biztos! Nagyon régóta tartó folyamat ez, páratlan sajátosság. Napjainkban minden alkalomra más-más igehirdető jön. Többféle szempont érvényesül a lelkészek megszólításában: a környékre érkező új lelkészek mellett fontos az is, hogy a régen hallottakkal újra találkozzunk. Fiatalokat, időseket, hölgyeket egyaránt szeretettel hívunk. A lendület töretlen. A hagyomány mélyen belegyökerezett a gyülekezet életébe, ez a hét kiemelt, várt eseménynek számít az évben. Az ökumenikus imahét után és a böjti, nagyheti sorozatok előtt van rá igény – ez sokat elárul a közösség lelki beállítottságáról. A nagyböjtre várakozás maga nagyon különleges, nagyon mély és nagyon szép.

–  És mindez maradandó, maholnap hét évtizede. Mi a titok?

– Isten iránt elkötelezett emberekkel találkozom ezeken az alkalmakon, akik hűségben, a közösség szeretetében élő példákat láttak maguk előtt, és szeretnék mindezt tovább is adni a következő nemzedéknek. Sok kérdéssel, változással, formálódással jár ez az út, de hát Isten közelében mindez természetes.

– Háromféle énekeskönyvet látok itt az asztalon.

– A Hallelujah az, amelyen az idősebb generáció felnőtt, és a ma használt Evangélikus énekeskönyv mellett van egy csömöri kis kiadványunk is, Zengd, lelkem a címe, amely egyik gyülekezeti tagunk kedves énekeit tartalmazza.

– Az egyházközség honlapjáról sok mindent megtudunk: „A Budapest közvetlen közelében, a fővárostól néhány száz méterre északkeletre elhelyezkedő nagyközség, a kilencezer lakosú Csömör evangélikusaiként a második legnépesebb felekezetet alkotjuk a faluban. Településünkön a magyarországi átlaghoz képest jóval nagyobb arányban élnek lutheránusok.” A csömöri evangélikus közösség nem csak a farsangi imahét miatt különleges és egyedi. Johann Gyula tíz éve szolgál itt. Hogyan jellemezné a csömörieket?

– A kistarcsai és a kerepesi evangélikusokkal együtt mintegy ezerötszáz, azon belül ezerkétszáz csömöri lelket számlál a gyülekezetünk. A dokumentumok szerint már a 18. század elején evangélikusok lakták a települést, a gyülekezet háromszázadik születésnapját 2020-ban ünnepeljük majd. A szlovák gyökerek még most is igen erősek: az idősebb korosztály tagjai közül tizenöten-húszan nemcsak a templomba jönnek népviseletben, hanem hétköznap is abban járnak, az egyházi liturgikus színeknek megfelelő a ruhájuk színe. Más öltözetben talán meg sem ismerném őket – egyszer elő is fordult velem…

– A sokszoknyás asszonyok még mindig külön ülnek a templomban a férfiaktól?

– Igen. És gyakran tótul beszélnek egymás között. Abból a szempontból sem tipikus a gyülekezet egyházunkban, hogy noha szlovák gyökerű, nem érintette a kitelepítés, a lakosságcsere. Itt ugyanazok a családok élnek egymás mellett évszázadok óta. Ha felütöm otthon az „iskolai nagykönyvet”, meg tudom mondani, hogy hat generációval ezelőtt egy gyülekezeti tagunk őse hányast kapott matematikából. Gazdálkodó emberekről van szó, ennek minden bölcsességével élték az életüket. Piacoztak, a főváros volt a munkahelyük, de utána hazamentek a faluba. Ennek az életformának a kettőssége jelenik meg mindmáig.

– Fontosak tehát a hagyományok. És miként fest a ma?

– Csömörre jellemző a sok civil kezdeményezés. Közösen keresnek és teremtenek értékeket. Vannak változások az egyházközség életében is, de együtt mindig meg lehet tervezni ezeket. A hagyományok gyülekezete vagyunk egy olyan világban, ahol a hagyományokat mindig újra kell fogalmazni, és el kell dönteni, mi az, amit élettel lehet megtölteni, és mit nem lehet már továbbvinni. Itt billegünk a főváros és a vidék, a tradíciók és a modernitás határán. De mivel az utunk Krisztus felé visz, ez a billegés nekünk az egyensúlyt jelenti, az ő jelenlétében, az ő szeretetében.

– Hogyan készül a gyülekezet a reformációjubileum megünneplésére?

– Elindítottunk tavaly egy Luther-sorozatot Luther legfontosabb tanításai alapján. Most éppen Klaus Douglass Az új reformáció című könyve alapján próbáljuk újrafogalmazni, mi is a fontos számunkra ma a reformáció kincseiből. Tervezünk a reformációval kapcsolatos ének- és versmondó estet, a református és baptista testvérekkel az egész évben közös alkalmakat, hogy felhívjuk a figyelmet erre a kiemelt esztendőre. Mindezt – ismétlem – együtt igyekszünk tenni, így megmutatva a reformáció értékeit a település egészének. Családi napot tervezünk, amelyen egymás gyülekezeti házaiba, templomaiba megyünk majd el előadásokat hallgatni, este pedig az evangélikus templomban az Árva Bethlen Kata című monodrámát nézzük meg együtt. Tervezünk egy ökumenikus emlékkönyvet is. Szóval sok-sok program, terv, lehetőség van, amelyben a település önkormányzata is örömmel és támogatóan áll mögöttünk.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 9. számában jelent meg, 2017. március 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.