Szokolay Sándor „oratórikus látomásai” Csoóri Sándor 80. születésnapjára Budapest, Deák téri evangélikus templom, 2010. február 27. 

Szokolay Sándornak a 80 éves Csoóri Sándort köszöntő zeneműve önkéntelenül is felidézi a költő gyermekkora fehérfalú templomaira emlékező versét: „Templomi falak, köztetek emelkedtem / a szegények együgyűbb egébe” […] „Énekeltem a vasárnapok tisztaságában, / mint hegyeken futó, gyerekarcú vizek. / A fehér ingnyakú szegények közt / olyan jó volt az ének gyümölcsébe harapni” (Egy templom falára); „Az orgona szólt, mintha az Ég ereszkedett volna közénk”.

Hiszem, ma is átéljük az ünnep tisztaságát, és nekünk is jó az ének gyümölcsébe harapni. Mintha ma is közénk ereszkedne az Ég.

A lutheránus zeneszerző a Télvégi tavaszváró címet adta most bemutatott művének, amelynek szövegét a kálvinista költő verseiből állította össze. Bár a mai nap némileg már  a – minden ellenkező híreszteléssel szemben közeledő – tavaszt idézte, szükségünk van a művész, a művészek „oratórikus látomásainak” biztatására, korántsem csak meteorológiai értelemben.

A télből a nyárba vezető utat jártuk az imént végig. A „hideg vasak reggelétől” indultunk, hogy aztán elérkezzünk „pünkösd szép borzas ünnepéhez”.

A hosszú télen mindannyian megismertük „a siető lábak hétköznapját”, amikor fejünk fölött „a hó harangja / a szél tornyában meg-megkondul” (Egy kiáltás a hóesésbe). Igen, „hosszú a tél, nem akar elmúlni soha. / Belerokkantak már az egyéves galambok is. /

Elloncsosodva topognak a háztetőkön, /  Mint leszázalékolt éjjeliőr a fatelepen. / Elmúlt húshagyókedd, elmúlt hamvazószerda, /  De hamvas barkabomlás helyett inkább havazik, /  Pedig a régi hó még ott ül a köszvényes bokrok alatt.” (Hosszú tél zsoltára)