Sokszor hallani értetlenkedő hangokat azzal kapcsolatban, hogy miért is kell annyit foglalkozni a nemzetközi kapcsolatokkal, hiszen a világméretű folyamatokat befolyásolni úgysem tudjuk, a „külföld” értetlenségét a mi sajátosan magyar viszonyaink iránt pedig nem tudjuk megváltoztatni. Igaz ez a világi közegben, de talán még inkább igaz az egyházban, ahol – egyébként okkal – a hitélet és a mindennapi feladatok többsége a gyülekezetre, egy jól áttekinthető közösségre korlátozódik.

A szembeállítás akkor válik igazán veszélyessé, amikor a világlátott kisebbség provincializmussal vádolja a „röghöz kötött” többséget, vagy éppen fordítva: a „való élet ismerői” urizálással vádolják a nemzetközi kapcsolatok érdekében tüsténkedőket.

A 2015. év megmutatta, hogy e gyakran mesterségesen is gerjesztett ellentét valójában mennyire mondvacsinált. A migránsok, menekültek tömegeinek megjelenése Magyarországon és Európában mindenki számára világossá tette, hogy a világpolitika bármikor megjelenhet többé-kevésbé békésnek hitt közvetlen környezetünkben is – és nem csak a televízió képernyőjén.

Érthető, ha a fejlemények láttán különböző érzések, indulatok kavarognak mindnyájunkban. Az is természetes, hogy egyszerre imádkozunk a valóban segítségre szoruló háborús menekültért és a gyülekezetünkhöz tartozó, épp a déli határszakaszon szolgálatot teljesítő rendőrért.

A keresztény közösséghez egyvalami lenne méltatlan: a félelem. A félelem megeszi a lelket – ahogy Fassbinder híres filmjének címe mondja, de ha ez esetleg túlzás is, az bizonyos, hogy gyakran tehetetlenséghez, rossz reakciókhoz vezet.

Az elmúlt hónapok tanulsága, hogy – köszönet érte elsősorban a diakóniai munkaágnak – egyházunk a legsúlyosabb helyzetben, a leghangosabb politikai összecsapások és a hazai egyházakat ért vádaskodások közepette is képes nem hivalkodva, kérkedve, hanem csendben, módszeresen, bátran s valóban elhívatva dolgozni a menekültekért – anélkül, hogy elfelejtené lehetőségeink korlátait s persze az egyház életének mindennapi valóságát.

Ezt állapították meg egyébként külföldi látogatóink is. A velük való beszélgetésekből világosan kiderült: korántsem igaz az, hogy ne lehetne megváltoztatni a Magyarországgal kapcsolatos, a nemzetközi sajtóban sajnos közkeletű hamis elképzeléseket, a tőlük kapott bátorítás ugyanakkor annak jele, hogy nekünk, a „diaszpórában” élő magyarországi evangélikusoknak is megvan a felelősségünk, feladatunk a világméretű folyamatok kezelésében, a problémák enyhítésében. s noha vendégeink elsősorban a menekültválság miatt érkeztek, megkockáztatom, hogy nagyon pozitív képet kaptak evangélikus közösségünk állapotáról.

De hát hol is kapcsolódhatna össze jobban a keresztény hit által százmilliókat összekötő, világméretű felelősség a közel ötszáz éve az anyanyelvén Bibliát olvasó ember helyhez kötött tettrekészségével, mint az evangélikus egyházban? Erről szólt az evangélikus presbiterek országos találkozója is, és erről fog szólni – immáron műhelymunkaszerűen – a felügyelők november 6-án kezdődő országos összejövetele is.

Hová vezet a damaszkuszi út? – szól a találkozó címe, nem véletlenül számos áthallással. szó fog ugyanis esni – igaz, ezúttal csak röviden – a Szíriában és térségében zajló folyamatokról, de ami a legfontosabb: az egyház, a gyülekezetek, a keresztény közösség tagjainak életét, nehézségeit, örömeit oly jól ismerő Pál apostolt fogjuk segítségül hívni, hogy a ciklus közepén érdemben beszéljünk a 2018-ig elvégzendő feladatokról. A zsinati elnökség előadásában hallunk majd az egyházszervezet átalakításának lehetőségeiről, az intézmények közötti együttműködés feltételeinek javításáról. A felügyelők körében megszokott nyíltsággal szeretnénk megvitatni mindazon kérdéseket, amelyekről azt gondoljuk, hogy a jövőben döntően befolyásolják majd gyülekezeteink, egyházunk életét – különösen helyi tettrekészségét, cselekvőképességét. A szemünk előtt zajló világméretű folyamatok, a Damaszkuszból – és tágabb környékéről – Európa felé vezető úton elindult tömeg láttán talán nem tévedünk, ha azt mondjuk: erre egyre nagyobb szükség lesz.

A szerző egyházunk országos felügyelője, az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára.