Falakkal, kerítésekkel volt épp elég tapasztalatunk a történelem során, s ezek alapján bátran kijelenthetjük: a fizikai akadály csak átmenetileg jelenthet megoldást bármire is – ha tömegek akarnak eljutni valahonnan valahová, a kerítések, falak mit sem számítanak. Ha komolyan vesszük a következő harminc-negyven évre szóló demográfiai előrejelzéseket,s látjuk az „új európaiak” szűnni nem akaró áradatát, akkor nem lehetnek illúzióink: a Magyarország déli határainál húzódó kerítés is csak némi gondolkodási időt ad mindnyájunknak, hogyan készüljünk fel arra az időszakra, amikor Európa vallási térképe talán egészen másképpen fog kinézni, mint napjainkban.

A felügyelők országos konferenciáján lezajlott beszélgetés alapján egyértelmű a szándék: e gondolkodási időt érdemes okosan kihasználni.

A találkozó címéül választott kérdésre – vagyis hogy „Hova vezet a damaszkuszi út?” – az elmúlt hétvégén változatos teológiai és történelmi, szociológiai válaszokat kaptunk. A migrációról szóló bevezető beszélgetés fent említett tanulsága új helyzetet teremt a keresztény közösség, az evangélikus hívek számára is.

Valaki idézte Beer Miklós katolikus püspök gondolatmenetét arról, hogy a menekültek voltaképpen azoknak a kései utódai, akiket évszázadokkal korábban keresztény misszionáriusok akartak megtéríteni – ugyanakkor manapság már a missziós küldetés beteljesítéséhez szükséges utat sem kell megtenni, hiszen a térítendők „házhoz jönnek”. Arról persze nem is beszélve, hogy hányan voltak, vannak amúgy is az országban és a szekularizálódó Európában, akiket meg kellene szólítanunk a biblikus üzenettel.

Éppen ezért volt különös jelentősége annak a végtelenül színes, lelkesítő, ugyanakkor módszertani tanulságokban is bővelkedő beszámolósorozatnak, melyet azoktól a felügyelőktől hallhattunk, akik egy-egy bővülő evangélikus gyülekezet képviseletében érkeztek Révfülöpre. Káposztásmegyertől Kaposvárig, Bényétől Rákosszentmihályig a személyes jelenlét, megszólítás és a családi programok fontosságáról szóltak a hírek; mindezekben a programokban a lelkészek és a presbitérium tagjai egymást erősítve vesznek részt.

Nem holmi titkos receptek hangzottak el, csupán a megkeresztelteket rögzítő anyakönyvek és más adatbázisok praktikus használatáról, a családlátogatások fontosságáról esett szó. Megkockáztatom, hogy az elhangzottak hasznosabb útmutatóval szolgáltak a missziós munkához, mint az elmúlt időszakban készült számos terjedelmes dokumentum különböző testületeink, szervezeti egységeink tagjainak tollából.

A konfliktuskezelésről beszélgetve az is kiderült, hogy az épülő közösségben, ahol a gyülekezet és a lelkész közös erőfeszítését – a kegyelem által megerősítve – siker koronázza, jóval kisebb a belső ellentétek lehetősége.

Az Apostolok cselekedeteiből és a Pál apostoltól választott igeszakaszok pedig újra és újra emlékeztettek mindnyájunkat a közösségeinkért és saját magunkért viselt felelősségünkre. A damaszkuszi út mindenekelőtt Krisztushoz és önmagunkhoz, a szembenézéshez vezet, és nem kétséges – ehhez az úthoz bátorság kell. A választási ciklus második feléhez, a zsinati elnökség által felvázolt módszertani, az egyházszervezet átalakításának lehetőségét is felvető tervek megvalósításához is érdemes ezzel a bátorsággal hozzálátni.

A damaszkuszi út mindenekelőtt Krisztushoz és önmagunkhoz, a szembenézéshez vezet, és nem kétséges – ehhez az úthoz bátorság kell.

A jobbítás szándéka közös: mindannyian – lelkészek, világiak, zsinat, országos elnökség, intézmények – a Magyarországi Evangélikus Egyház gyarapodásában vagyunk érdekeltek. A vezetői illetékességi körök tudatosabb, a mai helyzethez jobban illeszkedő elosztása, a lelkészek folyamatos és el nem kerülhető továbbképzése mellett a presbiterképzés rendszerének átalakítása is élénk beszélgetések tárgya volt a révfülöpi őszben. Az igehirdetések nyomán pedig újra ráébredhettünk, hogy ha Pál apostol oly viszontagságos körülmények között, kalandos útjain vagy éppen római börtönében meg tudta írni máig erőt sugárzó leveleit, akkor semmi okunk sincs arra, hogy mai helyzetünk, szűkebb és tágabb környezetünk láttán elkedvetlenedjünk.

A lelkünkbe vezető damaszkuszi út mentén ott van a megújulás lehetősége – érdemes lehajolni érte!

A szerző egyházunk országos felügyelője, az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára.