A dán születésű, később osztrák báróságot nyert Theophil Edvard Hansen (1813–1891) hatalmas életműve mind Bécs, mind Athén várostörténetében korszakot jelez. Születésének kétszázadik évfordulóját az osztrák főváros nagyszabású rendezvényekkel ünnepelte.

A dán építész és a késmárkiak

A késmárki újabb templom Hansen tervei szerint épült meg. Ez a tény önmagában sem közömbös: kevés olyan templom van a történelmi Magyarország területén, amely hasonlóan ismert, elismert építész munkája volna. Evangélikus templom pedig nincs több ilyen.

Hansen egy meglévő, de meg nem valósult tervét ajándékozta – a kivitelezés föltételével – cipszer hitfeleinek. Döntése észszerűnek mondható. Tervét azonban eredetileg a Közel-Keletre szánta, s így bajos eldönteni, hogy egy eleve Késmárknak szánt munka esetében ugyanezt a formanyelvet választotta volna-e. Elképzelhető, hogy igen, mert az orientalizáló, bizánci és iszlám elemeket beölelő stílus megalkotásában ő maga is jelentős szerepet játszott.

Ma Szlovákiában Hansen késmárki temploma nemzeti műemlék. A vele szemben érzett idegenkedés, gyöngébb-erősebb ellenérzés azonban történetének nagyobb részében érzékelhető volt. Árulkodó tény, hogy az Evangélikus templomok című összefoglaló munkában (készült az Országos Luther Szövetség munkaközösségében, szerkesztette Gyimesy Károly és Kemény Lajos; Budapest, 1944) Sándy Gyula egymondatnyi megjegyzésén kívül egészen említés nélkül maradt a dán mester alkotása. Ez a hallgatás nem magyarázható azzal, hogy Késmárk az akkori országterületen kívül esett, hiszen a szintén késmárki barokk fatemplom a jelentősége szerint kapott helyet a kötetben, egyéb ellenpéldák tömegéről nem is szólva.

Egy évtizeddel ezelőtt a Magyar Nemzet napilap cikkírója felvidéki barangolása közben éppenséggel csúfnak nevezte a Hansen-templomot, másutt pedig – indirekt formában – az a vélemény is megfogalmazódott, hogy a dán építész lényegében az apósát (Ludwig Förster délnémet evangélikus építészt, többek között a Dohány utcai zsinagóga tervezőjét) plagizálta, figyelembe véve a késmárki templom erős hasonlóságát a Förster által Hansen közreműködésével alkotott bécsi Gusztáv Adolftemplommal, Ausztria legnagyobb evangélikus templomával. A magyar művészet a 19. században – Építészet és iparművészet című kötet (szerkesztette Sisa József, Budapest, 2013) ellenben már néhány tárgyilagos mondattal áldoz Hansen alkotásának, s olyan protestáns templomnak mondja, amely Magyarországon társtalan.

Nem illeszkedett a hagyományba

Valószínű, hogy az épülettel szembeni ellenérzéseket több szempont is erősítette. A historizmussal (akkori nevén inkább eklektika) szembeni elutasítás a 20. század hosszú évtizedeiben szinte dogmaként érvényesült, ráadásul Hansen alkotása a historizmus olyan irányához tartozott, amelynek az „eredeti” alkotóelemei (bizánci, arab) sohasem voltak jelen Magyarországon, ellentétben a hazai mesterek neoromán, neogót, neoreneszánsz építkezéseivel. Egy építészeti szempontból semlegesebb háttéren vagy egy előzmény nélküli épülettípus esetében – ilyennek tekinthetők például a 19. századi, már városképi jelentőségű zsinagógák – ugyan elfogadható vagy éppen ajánlott volt az orientalizálás, az egzotikum, ám Késmárk és egy protestáns templom azért más ügy: a középkori, kora újkori jellegű, szolid felvidéki városkából erősen kirívott Hansen nagyon is színes, napkelet ihlette temploma, amely a hazai protestáns templomépítészet hagyományaiba sem illeszkedik.

Sándy Gyula – aki éppen a másik Thököly-városban, Eperjesen született, s akinél többet talán senki sem tett a hazai evangélikus templomépítészet területén – Hansen szemére vetette, hogy az oltárasztalhoz díszlépcsőn jutnak föl az úrvacsorázók. A megjegyzés ugyan nem a templom egészére vonatkozik, figyelembe véve azonban, hogy Sándy még a Széll Kálmán tér fölötti nagy postaépületén is a felvidéki múlt, a számára oly kedves pártázatos reneszánsz elemek megőrzésén, átmentésén munkálkodott, nem valószínű, hogy a Késmárk szívében tornyosuló piros-zöld neobizánci-neomór ízlésű fantáziaépület lelkesedéssel töltötte volna el a szívét.

Az idő munkája

Ma azonban – éppen egy és negyedszázaddal a felavatása után – talán már másként, türelmesebb, érettebb szemmel lehet nézni az újabb templomot. Bizonyos esetekben az idő múlása is szempont: valamelyest szervesíteni tudja az eredetileg nagyon idegen elemet. Főleg akkor lehetséges ez, ha az idegen elem maga is szakmai, mesterségbeli értéket hordoz. Van, aki egy más ízlés nevében egyszerűen elutasítja, pöffeszkedőnek minősíti Hansen alkotását. Mások egyes szempontokat (akusztika, tájolás, az oltár megközelítése) kérnek számon rajta. Azt azonban nem szokták vitatni, hogy magabiztosan megszerkesztett, a maga nemében kiérlelt formanyelvű épület, amely nem mutat olyan „vidéki” ügyetlenségeket, mint a békéscsabai nagytemplom vagy – egy másik kupolás szentegyházra utalva – a ceglédi református templom, ahol a dupla héjú kupola kívülről ugyan impozáns, belülről azonban annyira lelapul, hogy majdnem boltozattá egyszerűsödik, csalódást okozva a belépőnek.

Valószínű, hogy a Hansen-templommal szembeni ellenérzések, amelyek mára mintha múlóban volnának, részben azért egy beszűkült ízlésvilágból eredtek: a protestáns templom legyen szerény vagy legalább egyszerű; ha pedig mégsem ilyen, akkor is föltétlenül a nyugat-európai gyökerű stílusokból kell merítenie. Maga Hansen azonban államegyházi rendszerben nőtt fel, aligha érezte, hogy egy evangélikus templomnak szerénynek vagy legalább egyszerűnek kell lennie. Saját kifejlődő ízlése, görögországi működése pedig mindinkább Bizánc örökségére s talán érintőlegesebben az iszlámra irányította a figyelmét.

Így az Északi-Kárpátok tövében megépült egy hosszhajós, neoromán kapuzatú, azonban – Bizáncra és Krisztus vérére utalóan – élénkvörös színű templom. Ablakai, párkány- és peremmintázata szintén a bizánci formanyelvre utalnak, míg a bejárattól jobbra emelkedő, a templomtesthez támívvel is csatlakozó tornya szír (illetve mór) minaretektől nyert ihletet. Az összeszűkülő (evangélikus szempontból kvázi-) szentély belül egy szinttel magasabb a hajó terénél, s magas dobra ültetett, csúcsos pavilonnal záródó kupola tornyosul fölötte, amely formájában ugyan különbözik, összhatásában mégis tovább erősíti a keletre valló sajátságokat. Belül azonban a boltívekkel tagolt, de síkfödésű épület átlátható, színvilágában a keleties, iszlámközeli ornamentikával együtt is visszafogott, s még a szintkülönbséggel, díszlépcsőjével együtt sem állítható róla, hogy ütközik az evangélikus elvárásokkal.

A helyi sajátságokra, éppen a pártázatos reneszánszra utaló díszítmények (a Thököly-mauzóleum homlokzatán és az első világháborús emléken) csak utólag kerültek a templomtérbe. Az oltártér kupolával történő megkoronázása általában szokatlan az evangélikus gondolkodás számára, ennél többet azonban nem lehet állítani. A Gusztáv Adolf-templommal való hasonlóság pedig csakugyan szembetűnő, de a különbségek is szembetűnőek; figyelembe véve, hogy a bécsi épületen Hansen is dolgozott, inkább egy közös építészeti gondolat két változatáról érdemes beszélni.

Egy és negyedszázaddal a késmárki újabb templom felavatása után talán már ki lehet mondani: minden későbbi kritika, idegenkedés ellenére alapjában véve bölcsen döntöttek az egykori késmárkiak, amikor Bécs vezető építészéhez fordultak, s a történelmi Magyarország templomépítészete különös, társtalan, de igényes műalkotással gyarapodott.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2019. december 29-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.