– A fényképezéssel Szegeden „fertőződött meg” – fogalmaz a honlapján. Hogyan történt ez, mik voltak a „tünetek”?

– Amikor főiskolára jártam Szegeden, az egyik barátom elhívott egy természetfotó-kiállításra. Földrajz szakosként már készítettünk fotódokumentációt a terepgyakorlaton, de az teljesen más volt. Amikor erről a kiállításról kijöttem, azt mondtam: na, én természetfotós leszek. Ez 1992-ben történt. Felhívtam utána a fotóst, akinek a kiállítását láttuk, Hencz Alajost, elmondtam neki, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, kértem, adjon tanácsot, mi a módja, hogyan kezdjem el, ő pedig segített az elindulásban, tőle vettem az első komoly gépet is. Sok éven át fotóztam az ország minden táján. Olyan ez, bevallom, mint egy szenvedélybetegség: most már nem tudok élni anélkül, hogy ne fotóznék valamit minden reggel vagy este.

– Autodidakta módon tanult fényképezni. Ma sokat hallani, hogy a YouTube és az internet segítségével tanul az ember, de a kilencvenes években ez bizonyára nem így történt…

– Valóban nem, én akkor könyvtárba jártam. Tudományos, ismeretterjesztő újságokat, fotós irodalmat olvastam. Az első gép megvétele után az említett Hencz Alajossal jártam fényképezni, közben ő tanácsokat adott, tanultam tőle a technikát, a kompozíciót. Szegeden volt egy természetfotósklub, havonta voltak találkozók, oda is sokat jártam, és sokat tanultam. Aztán miután elköltöztem Szegedről, magamnak kellett kitalálnom mindent, az önképzés volt a módszer.

– A fotózás az ön számára az önkifejezés egyik formája – vallja. Ugyanígy vélekedik esetleg a többi művészeti ággal kapcsolatban is?

– Abban, hogy a fotózásban idáig eljuthattam, nagy szerepe van a többi művészetnek is, úgy gondolom. Nagyon szeretem a komolyzenét, a festészetet. Sok mindent szívtam magamba, ez kellett ahhoz, hogy végül a fotóimon keresztül át tudjak adni minél többet a gondolataimról, érzéseimről. Az embereknek lélekfejlődésre van szükségük, azt is mondhatnám: lelkileg-szellemileg is „sokoldalú táplálkozásra”.

– A Háború és béke című képén hetvenkét napig dolgozott. Tervez a jövőben hasonlóan nagy projektet?

– Én nem tervezek soha. Nem tervezés eredményei ezek a képek sem. Járom a természetet, próbálom megkeresni a témát, vagy inkább a téma talál meg engem. Amikor ígéretesebb, újszerű dolgot találok, ami azt ígéri, hogy megismételhetetlen és szép képet lehet csinálni róla, akkor arra a munkára több időt szánok. Amikor megláttam ezeket a nyulakat, éreztem, hogy ez olyan dolog, amit még senki nem örökített meg így. Megismételhetetlen pillanatokat tudtam megmutatni az életükből a képpel. Azért szántam erre sok időt, mert úgy éreztem, hogy valami nagyon jó született. Magát a projektet is elmondhatatlanul élveztem, folyamatosan mosolyogva fotóztam az állatokat.

– Volt olyan pont, amikor úgy érezte, hogy feladja?

– Nem, nem volt ilyen. Élveztem minden pillanatát. Ha nem csináltam jó képet, akkor is úgy éltem meg, hogy ez a pillanat jó volt. Az egész fotózás ilyen.

– Miként dönti el, hogy mi a testhezálló önnek, és mi az, amivel inkább nem foglalkozik?

– Igazából valahogyan megérzem, mi az, amibe energiát akarok fektetni, és mi az, amibe nem. Huszon-pár év után körülbelül látom, miből lehet jót kihozni. Nem akarok szenvedve fotózni, nem szeretném, hogy rengeteg energiát beleöljek valamibe, aztán nem lesz belőle semmi. Abba kezdek bele, amit élvezek. Fontos, hogy jó érzéssel térjek haza a fotózás után.

– Mennyire befolyásolja a fotózás közben az, hogy a képei bejárták az egész világot? 

– A kép nem attól lesz jó, hogy valahova messzire elutazik az ember. A lakóhelyünkön is lehet érdekes, szép, üzenetet hordozó képet készíteni. Ha kimegyünk a természetbe, akár csak egy százszor száz méteres területre, ott is olyan dolgok történhetnek, hogy az valami csoda. Csak észre kell venni ezeket. Az a fontos, ahogyan ábrázoljuk a dolgokat. Akár a kertemben növő pitypangot is le lehet úgy fényképezni, hogy jó kép legyen, ha hozzáteszem a kreativitásomat és a saját látásmódomat. Előfordul, hogy csak egy pár kilométert megyek el itthonról, de még ezt is bőven soknak érzem. Volt olyan is, hogy messzebbre utaztam, aztán ott leragadtam két négyzetméteren.

– Esküvői fotókat is készít. Ahogyan nézem a képeit, szinte teljesen átadja a templom és a szertartás hangulatát. A természetfotókon túl a vallás is „jó téma”?

– Mindenképpen közel áll hozzám, igen. Szeretem megragadni ezt a hangulatot. Nagy hatással van rám, én magam is hívő ember vagyok. Ez is sokat jelent abban a tekintetben, hogyan közelítek egy témához.

– Mennyiben készül másként a kép, ha hívő ember közelíti meg a témát?

– Nehéz kérdés. Sokszor kértem már Isten segítségét egy képhez, és sokszor meg is kaptam. Emlékszem, egyszer egy nagyon színes, szép jégmadarat szerettem volna fotózni. Találtam egy fehér példányt is belőle, ami elképesztően ritka. Csak hétvégén volt lehetőségem elmenni oda, ahol a képet szerettem volna készíteni, kora télen, november tájékán. Nagyon imádkoztam Istenhez, kértem a segítségét, hogy ez a kép sikerüljön. Megkaptam a segítséget. Ez volt az a képem, ami nyomtatásban először megjelent. Igen, az embernek erőt ad a hite. Ha igazán akarunk valamit, és igazán kérjük, akkor általában megadatik. Ez mélyen bennem él.

– Az első publikált kép, amellyel így sokan találkozhatnak, bizonyára mindig emlékezetes marad egy fotósnak, de szakmai szemmel is különleges az a bizonyos fotó?

– Igazából nem „nagy” kép, de nagy jelentősége van számomra.

– A soltvadkerti evangélikus gyülekezet tagja. Mit jelent önnek ez a közösség?

– Az evangélikus gyülekezettel igen szoros a kapcsolata az egész családnak. Mivel az iskola, ahol dolgozom, szintén evangélikus fenntartású, napi szinten gyakoroljuk a hitéletet. Főleg ez az a közösség, ahol útmutatást kapok a mindennapokra. Ez nagyon fontos, és átsegít a nehéz helyzeteken.

– A mai sajátos körülmények sokak mindennapjait átalakították. Hogyan hatnak az ön munkájára?

– Pedagógusként rugalmasságot kínál nekem ez a helyzet; amióta online oktatás zajlik, nem kell nyolcra beérnem az iskolába, sokkal több reggelt tudok kint tölteni a szabadban.

– Gondolom, a családtagjai is otthon dolgoznak, tanulnak. Hogyan befolyásolja ez a fotózást? Segítenek esetleg?

– Amikor kisebbek voltak, a gyerekeim jöttek velem. A lányom most már egyetemista, a fiam pedig sakkozónak készül, folyamatosan a sakktáblát nézi és a könyveket bújja. Nekik nem a fotózás lett a szenvedélyük. Amikor lest kell építeni az állatok fotózásához, akkor a fiam általában segít a kisebb munkákban. És természetesen elmondják a véleményüket a képekről. De őket alapvetően más érdekli, és ez rendben van így.

– Többször is utalt arra, hogy nem szereti a sablonokat, jobb és eredetibb képeket szeretne készíteni. Van-e kitűzött célja, amelyet kifejezetten el szeretne érni, vagy továbbra is marad a pillanatok megörökítésénél?

– Ahogyan mondtam, ez egy életforma. Az ember kimegy, és ha Isten is segít, akkor egyszer csak rám talál a pillanat. Meg kell adni az esélyt ennek a pillanatnak, hogy valóban rám találjon. Minél többet járok ki terepre, annál többször fordul elő, hogy szembejön valami érdekes. Azokból a pillanatokból lesznek az igazán jó képek, amik megismételhetetlenek, amik csak nekem adattak meg. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2020. május 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.