Bár a korai Horthy-korszakban a „felekezeti súrlódások” címszava alatt elsősorban a zsidóellenességre gondolnánk, az igazság az, hogy a katolikus-protestáns ellentétek is figyelmet érdemelnek, hiszen ezekre is akadt bőven példa, például éppen száz évvel ezelőtt. 1920-ban Magyarországon ötmillió római katolikus, 1 millió 670 ezer református és 497 ezer evangélikus volt, utóbbi szinte azonos létszámú volt a 473 ezres zsidósággal. Ezen kívül élt még az országban 175 ezer görögkatolikus, 51 ezer görög keleti (ortodox) és 5 ezer unitárius keresztény is, itt nem számítva a kisegyházak híveit. Magyarország történelme során hagyományosan katolikus ország volt, noha a protestantizmusnak Erdélyben és az Alföldön komoly társadalmi háttere volt.

Trianonnal azonban a protestánsok száma nagyban lecsökkent, és a katolikus egyház szerepe még meghatározóbbá vált, dacára annak, hogy a kormányfő, Horthy Miklós református volt.

Prohászka Ottokár híressé vált mondatát, mely szerint „szivárványhídnak” kell összekötnie a katolikus Pannonhalmát és a református Debrecent, Horthy rendszeresen megismételte 1920 során nyilvános beszédjeiben.  A gondolatot azonban protestáns részről is érte kritika. Jeszenszky Károly mezőberényi evangélikus lelkész kifejtette, hogy bár ő szívesen elfogadná Prohászka szivárványhídját, de Bangha Béla jezsuita páter protestantizmussal szemben kritikus munkáit olvasva nem tud megbízni a katolikus oldalban.  A Kálvinista Szemle pedig némi önkritikával azt írta, hogy Pannonhalmával nem is lenne gond, ők a „régi Debrecent” hiányolják.

Utóbbi megjegyzés arra a belső református feszültségre mutat rá, melyet elsősorban Baltazár Dezső, a pozícióját 1911 óta betöltő tiszántúli püspök működése generált. Baltazár nem „szokványos” liberális volt: birtokos, ’48–49-es veterán hajdúsági családba született, sportos alakját, magas termetét, hatalmas bajuszát – melyet katonásan rövidre nyírt haja kiemelt – és mély hangját a személyéről készült leírások rendre feljegyezték.

A cikk itt folytatódik.