IGEHIRDETÉS

A DEUTSCHLANDSBERGI BUSZKATASZTRÓFA

KILENC KŐSZEGI ÁLDOZATÁNAK RAVATALÁNÁL, 

A JÉZUS SZÍVE PLÉBÁNIATEMPLOMBAN 1999. JANUÁR 30-ÁN TARTOTT ÖKUMENIKUS GYÁSZISTENTISZTELETEN

„Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.”                                                                              

(1Kor 15,19.20.)

Szeretteim, gyászoló gyülekezet!

Történelmi léptékkel alig mérhető embersorsunknak vannak olyan alkalmai, eseményei, amelyek kettémetszik az időt. Amelyek úgy vágnak, csattannak bele életünkbe, hogy végső viszonyítási ponttá válnak. Igaz, fecskeszárny-gyorsan suhanó örömeink is lehetnek ilyen időválasztó pillanatokká. De mennyivel inkább ólomszárnyú, súlyos bánatok osztják múlttá és alig sejthető jövővé életünk idejét.

Ilyen időt metsző hét áll mögöttünk. Ilyen időt választó szörnyű hét telt el. Igen, így éljük meg ezt az órát is, a búcsú óráját, amelyben kimerevedett pillanatok, porba hullt elképzelések, derékba tört remények, tervek, fiatal szívek elgondolása, szülők reménysége válik semmivé. Tiszta szerelmek beteljesületlenek maradnak, emberséget elmélyítő, felnőtté érlelő és érő barátságok megtörtek. A bimbóból immár nem lesz virág, a vesszőből immár nem lesz sudár fa, a sudár fa immár nem fordul termőre, és a termőre fordult immár derékba tört. Enyhet adó lombja alatt nem pihenünk meg, gyümölcse sem érik nekünk többé.

S ezen a szörnyű, múltat lezáró, jövőt ködbe vonó órán sok mindent át kell értékelni. Odavetett, elhangzásukkor komolyan nem vett szavak végső szavakká lesznek, súlyosakká, keserűekké. Rosszul sikerült mondatok ólomsúllyal nehezednek az időválasztó pillanat után az ember lelkiismeretére. Megkezdett mondatok, félbemaradt mozdulatok immár így merevednek meg. És jelentéktelen események óriássá nőnek.

Ugye, Testvéreim, egy sziámi cica surranó léptei és égkék szeme jellé lesz a családtagok számára. Az akvárium lassan lebegő halainak mozdulata gyásztánccá lesz annak, aki azt könnyes szemmel nézi. A program lefutott, és nem lesz újra írva itt a földön. S ennek a kilenc életnek a programja el van rejtve Isten örök memóriájának winchesterében. Nem kopognak a billentyűk; talán a cica is könnyet ejt; igen, a halak is gyásztáncot lejtenek... A padok üresen maradtak, az utolsó óráról kicsengettek; elárvult plüssmackók, szobák, kuckók, játékok gazdátlanul szomorkodnak; és a termékeny felnőttkor igaz emberséget kiteljesítő munkáiba ők már nem kezdenek bele.

Rettenetesek ezek az órák, az időmetsző pillanatok és események. Igen, így van ez, a „tér és idő keresztjére vagyunk mi verve” múlandó életű emberek. Ilyenkor mélységesen átérezzük ezt. Amikor ránk szakad a nyomorúság és a fájdalom, amikor már a kérdések nem lelnek választ, amikor együtt sírunk a sírókkal.

Ebben a városban, az itt tanuló diákok életében, az evangélikus gyülekezet tagjainak és római katolikus testvéreinknek, városunk polgárainak szívében megszakadt valami. A várköri házban, a Velemi úton, a Sáncárok utcában, az Árpád téren, a Park, a Rohonci meg a Kórház utcában, a Fő téren, lehet, hogy a múló napok után már gyertyák sem égnek többé, és valami – úgy tűnik – végérvényesen elmúlt. Mert minket metszett ketté ez a szörnyű idő.

Ámde! Ámde, Szeretteim, sírók, vigasztalásra szorulók, surranó cicaléptekre figyelők vagy halakra tekintők, plüssmackót szorongatók, Kedveseim, ámde Krisztus feltámadt a halálból! Bennünket így vigasztal az Isten! Jelek erdejéből kiemelkedik az az egyetlen, az örökkévaló, a történelmet kettémetsző jel: a Golgota szégyene, keresztjének fájdalma és húsvét dicsősége! Ez az Időt kettémetsző esemény. És ha Krisztus keresztjének koordinátarendszere kettémetszett életünkre vetül, akkor van békesség a gyászban, akkor van békesség a megtört szívek számára, akkor van reménység a sírgödör mélyébe tekintőknek, van reménység a kilenc koporsót kísérőknek, van minden síró számára reménység. Mert a Feltámadott áll a középre, és ő hív bennünket, hogy bekötözzön.

Emberileg a jövő zárt, de az ő keze, az az érettünk átszegezett, az érettünk világot forgató kéz, megnyitja az ajtót. Akkor majd megnyílik az Élet Könyve is, és az ő nevük, s a többi kilencé, a még élőké, idő viharában szenvedőké, síróké is felolvastatik egyszer. Igen, mert Krisztus feltámadt a halálból.

S ahogy végignézek arcotokon, Testvéreim, szülők, testvérek, feleség, gyermekek, diákok, vezetők és vezetettek, látom, hogy nincs szükségünk ma, ezen az órán, ezen az életünket ketté metsző szörnyű, nagy alkalmon másra, mint arra, hogy ránk hulljon a kereszt fénye, és ebből előlépjen a Feltámadott. És akkor az emlékek szomorú, kiszáradt sivatagában még a hála virágai is megjelennek. Bár elment előre a szeretett gyermek, de megköszönhetjük a vele töltött időt és az örömöt, amelyet benne nekünk adott Isten. Testvérek, úgy gondolhatnak a testvérre, hogy milyen jó volt az a húsz vagy tízegynéhány év, amelyet egy otthonban együtt tölthettek. Úgy gondolhatnak diákok volt társakra, tanárok tanítványaikra, városvezetők volt polgáraikra, úgy gondolhatnak lelkiismeretük terheivel vívódó lelkészek híveikre, hogy mégis, az elmúlt idő a kegyelem ideje volt. Azért, bár a lélek most sivatag, és a sírhalmok majd felmagasodnak – a fagyos földből, a lélek sivatagából a Feltámadott keze új hajtásokat hoz elő. Ezért könnyeinken át is őt látjuk, és segítségül hívjuk vigasztaló hatalmát.

Vannak órák és események, amelyek kettémetszik a múló földi időt, de tudunk arról, Aki kettémetszi a gyász idejét. Mert mi már nem úgy gyászolunk, mint akiknek nincsen reménységük. Mert Krisztus feltámadt a halálból, első zsengeként a halottak közül. Ő legyen Testvéreim számára a vigasztalás, a béke, a csend és a nyugalom. Mert ő az örök élet Fejedelme. Ámen.

Mindenható, örök Istenünk,

mélyen megrendülten és kétségek között állunk e koporsók mellett. Szívünk nyugtalan, nincs békessége, és zaklatott kérdéseinkre is alig-alig találunk választ. Mintha sötétben tapogatóznánk, nem leljük a kiutat. Félelem és aggodalom szakadéka tátong előttünk. Hatalmad megrettent. Jóságodban és irgalmasságodban is kételkedünk, szívünk lázadozik ellened. URUNK, IRGALMAZZ NEKÜNK!

Mégis hozzád fohászkodunk segítségért, – kihez is mehetnénk rajtad kívül?! Nyugtasd meg lázadó szívünket, adj utat botladozó lépéseink alá, fogj kézen, és vezess minket szent igéd igazságának felismerésére, hogy te nem akarod a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen; és akik téged szeretnek, azoknak minden javukra van. KRISZTUS, KÖNYÖRÜLJ RAJTUNK!

Könyörgünk elhunyt testvéreinkért. Ne hagyd őket az örök halálban. Ne tartsd számon vétkeiket. Könyörülj rajtuk, emlékezz meg irgalmadról és kegyelmedről, amelyet a keresztség szentségében Jézus Krisztusért kiárasztottál rájuk.

Könyörgünk a gyászolókért. A szülőkért és a testvérekért, az özvegyért és az árvákért, a nagyszülőkért, minden hozzátartozóért, barátokért, osztálytársakért, tanárokért, minden megtört szívű gyászolóért. Adj választ gyötrődő kérdéseinkre, add a te békességedet nyugtalan szívünknek, cselekedj velünk atyai akaratod szerint. Azokat, akik rendelésed szerint túlélhették a katasztrófát, őrizd meg a visszakapott élet csendes békéjében magad számára. URUNK, IRGALMAZZ NEKÜNK.

Szánj meg és hallgass meg minket; takarj be holtakat és élőket irgalmad palástjával, és őrizz meg mindnyájunkat üdvösséged örömére, szent Fiad a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel él és uralkodik örökkön örökké. Ámen.