Bibliai és történeti alapvetés

Rendkívül érdekes lenne, de e tanulmány kereteit szétfeszítené, ha az Ószövetség szociális és diakóniai tanítását ismertetnénk. Mindenesetre mind a választott nép, mind az ókori birodalmak fejlett szabályrendszert fejlesztettek ki a társadalmi igazságosság és méltányosság biztosítására. Mindenekelőtt a Tóra szociális törvényeit és a próféták könyveit kell kiemelni, amelyeken keresztül tetten érhető egy alapkonfliktus a mózesi hagyomány és a dávidita monarchia között. Ebben a helyzetben a próféta mint „politikai demagóg” (Max Weber2) szólal meg, aki a mózesi törvényekre hivatkozva ütközik a királyi és vallási hatalom képviselőivel, a gazdagokkal és a hatalmukkal visszaélőkkel. A próféták társadalmi diagnózisa tökéletes, és ma is korszerűnek mondható: „Minden szociális és egyébfajta bajnak az oka az Isten-ismeret hiánya. […] Szociális jólét csak a vallásból fakadhat, mint ahogyan a vallástalanság, vagy a hamis vallás szülte meg a szociális nyomorúságot.”3

Az Ószövetség diakóniai vezérelve, szociális tanítása Mikeás próféta szavával foglalható össze (5,8): „Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.”

Az Újszövetség a diakónia teológiai alapvetésének legfőbb forrása, hisz a legfőbb diakónus Krisztus, aki a legdrágább és megismételhetetlen szolgálatot végezte a kereszten. A tanítványok kiküldése, majd a feltámadott Jézus parancsa, a pünkösd utáni ősgyülekezet (ekklészia tu theu) megszületésével együtt járt az irgalmasság cselekedete is, és az egyház életének előbb spontán, majd szervezett módon részévé vált. A görög nyelvűek hét gondozójának felhatalmazása és az asztali szolgálatok átadása az apostolok részéről az ősegyház első szervezeti megnyilvánulása a názáreti Jézus szolgálatának továbbadásában. Pál apostol a diakónia szó igei, főnévi és egyéb alakját több értelemben is használja, de nála különös hangsúlyt nyer a jeruzsálemi gyülekezet támogatására elrendelt adományok összegyűjtése és eljuttatása. Pál „szóma-koncepcionális krisztológiája” bátor képet alkalmaz az antik-hellén világból, miszerint az egyház Krisztus teste. A korakatolikus egyház idejére, amikor a mozgalmi jelleg háttérbe szorult, és az apostoli kor véget ért, hisz már az apostolok tanítványai is meghaltak, kirajzolódik egy új egyházi rendtartás, amelyben az apostolok, próféták, tanítók, vezetők helyét átveszik a püspökök, presbiterek (papok) és diakónusok. Ennek kontúrjai már megjelennek Pál Timóteushoz írt első levelében. A diakónusok a püspök szemei, kezei és lábai – írták az egyházatyák –, de valójában munkájuk mindig – hogy evangéliumi példát említsünk – Mária és Márta szolgálatának egységét jelentette. Az Újszövetség egészéből tehát egy olyan kép rajzolódik ki előttünk, hogy a koinónia, vagyis a megfeszített és feltámasztott Jézus Krisztussal való közösségből való részesedés kezdettől fogva a továbbadás parancsát is hordozta legalább négyféle módon. Ezeken az oszlopokon nyugszik az egyház élete (martüria, koinónia, leiturgia), amelyeket követ a diakónia, vagyis az, amit Krisztus kereszthalála és feltámadása után tennünk kell. Más néven: amit – teológiailag talán nem egy óraműszerkezet precizitásával, de mégis rendkívül plasztikusan – Sztehlo Gábor a „kezek evangéliumának” nevezett.4 Persze a részesedés és továbbadás szent szolgálata szorosan összefügg az úrvacsora diakóniai dimenziójával, amelynek teológiai mélységére Wilhelm Löhe mutatott rá a XIX. században, aki a diakóniát az oltártól elinduló és oda újra és újra visszatérő útnak, folyamatnak írta le.5 A kortárs evangélikus teológusok közül e témában Jürgen Roloff tanulmánya figyelemre méltó.6

Mindezek után csak érintőlegesen említhetjük az úgynevezett „konstantini fordulat” utáni egyház szerepét, ahol a trón és az oltár szövetsége számos deformációt eredményezett ugyan, de kétségtelenül lehetőségeket is teremtett az egyház életében. A hierarchia megerősödésével a diakónusi hivatal a pappá válás alsóbb fokává degradálódott. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a középkor ispotályos mozgalmai (johanniták) és megújulási kísérletei (szerzetesrendek) tartották életben a diakónia szent ügyét.

A lutheri reformáció homlokterében a deformált egyház megújulása állt éppen az újszövetségi és ősegyházi forrásokhoz való visszatérés révén, de a diakonátus helyreállítása nem került előtérbe. Luther felülírta azt a középkori gondolatot, hogy az egyház kincsei a szegények. Mást mondott, de azt nagy erővel: az egyház kincse az evangélium, feladata pedig a szegények. Legyünk felebarátunk Krisztusává, és ezzel a képpel indirekt módon a diakónus Krisztus képét alkalmazta. Egy írása a leisnigi gyülekezethez fennmaradt, ahol a városi szegények (ezen értsünk minden elesett célcsoportot) megsegítéséhez adott tanácsot, miszerint a város és a gyülekezet állítson fel egy közpénztárat, és abból támogassa szabályozottan a rászorulót, amíg nem képes ismét saját lábára állni (Leisniger Kastenordnung, 1523)7. Luther egyértelműen a város és gyülekezet hatókörébe utalta a diakóniát, és ezzel akarva-akaratlanul letette az alapját a későbbi német szociális, jóléti állam kirovó és újraelosztó rendszerének is.

A belmisszió újra felfedezi a diakonátust

A vallásháborúk okozta nyomor, járványok közepette egyre jobban iparosodó (kapitalizálódó) Európában a felvilágosodás negatív hatásaként is emlegetett szellemi áramlat következményeként lassan, de biztosan alkalmas táptalajba hullott az egyházellenes ideológia. Marx és Engels 1848-ban kiadta a Kommunista kiáltványt, és ezzel kiengedte a szellemet, vagy inkább démont a palackból, mely napjainkig átjárja a világot. Lényege az osztályharc, haladás és internacionalizmus (progresszió) örve alatti ateista erőszak, ami a nácizmushoz, bolsevizmushoz és annak mai mutációihoz vezetett. A városba kényszerült munkásosztály jelentős része nyomorban élt, és gyökértelenül. Angliában egyházi karitatív szervezetek jótékonykodtak, de valódi áttörést az ottani belmisszió óriásai értek el, akik komolyan véve hitüket, az ébredési mozgalmak (John Wesley, Elisabeth Frey, Thomas Chalmers, George Williams, YMCA stb.) hatására, vagyonukat is feláldozva szervezett diakóniát hoztak létre. Germán földön a folyamat némi késéssel, de elindult, és a német pietizmus kimutatható hatására a hit megvallása mellett a „pietista Sionok” egyben képzési, missziói és belmissziói központokká is lettek. Isten – éppen e pietista mozgalom hatására is – olyan prófétaalkatú teológusokat adott az evangélikusságnak, mint Johann Hinrich Wichern hamburgi teológus, nevelő, Theodor Fliedner, Wilhelm Löhe, Friedrich von Bodelschwingh, akiknek művei a mai napig az evangélikus diakónia teológiai viszonyítási pontjai. Életük és munkájuk egyenként is több figyelmet érdemelne a magyar evangélikus teológiai és egyházi közvélemény előtt!

Témánk szempontjából nagyon fontos, hogy rögzítsük: Wichern, Fliedner és Löhe is a diakonátus helyreállítása mellett érvelt zsinaton, király előtt és egyéb fórumokon is. Elgondolásaik és hangsúlyaik különbözőek voltak, de az evangélikus diakónia mai alakja Németországban és máshol is az ő küzdelmeik gyümölcse. Küzdeni kellett, ahogy minden előremutató és dinamikus szolgálatért az egyházban. Nincs új a nap alatt. Wichern a népegyház kereteit nem koloncnak tekintette, hanem lehetőségnek, egy új, együttműködésen alapuló trón-oltár viszonyban gondolkodott, amelyhez időnként partnerre talált IV. Frigyes Vilmos porosz uralkodóban. A nagy reformer uralkodó és felvilágosult egyházújító (egységesítő) túlbuzgalma számos kérdést vet fel ma is, de az kétségtelen tény, hogy a belmisszió ügye mellé állt, és így a modern diakóniai struktúra kiépülése zöld utat nyert. Diakóniai szervezetek, egyletek, alapítványok, kórházak, árvaházak és számos addig nem is létező szolgálati forma jött létre, és megalakultak az úgynevezett szolgáló diakóniai közösségek, mint a diakonissza-anyaházak és férfi testvéri közösségek: Kaiserswerth (1836), Balley Brandenburg der Johannitenorden (1853), Neuendettelsau (1854), Evangelisches Johannesstift Berlin (1858), Rummelsberg (1890), Augsburg (1891) és a sor még folytatható. Nagy reformációs hullám volt ez, mondhatjuk, hogy annyi szenvedéssel teli év után, egy fajta folytatása a XVI. századi reformátori munkának. Az egyre szélesedő ateista áramlatoknak ideig-óráig a belmisszió áldása gátat szabott. A hullámok nagyok voltak, így a huszadik század elejére Magyarországon is megjelent a belmisszió hatása. Pozsonyból a diakonisszák által Győrön át ért hazánkba a belmissziós mozgalom, ami aztán átjárta az evangélikus egyházat, és sorra alakultak a német modellhez hasonlóan az egyletek, alapítványok és diakonissza-anyaházak. 1924-ben alapították a Fébé Evangélikus Diakonissza Anyaházat, amely 27 év alatt a győri diakonisszákhoz hasonlóan az evangélikus diakónia meghatározó szereplője lett. A második világháború rombolása, majd a kommunista diktatúra kíméletlen bánásmódja nélkül vélhetőleg e diakóniai közösségek a mai napig diakóniánk meghatározói lennének. Nem így történt, mert 1951-ben felszámolták a szerzetesrendeket és a protestáns szervezeteket, és következett a sötét szocialista világ Magyarországon, amelynek szellemi eredője 1848-ig vezethető vissza, a Kommunista kiáltvány megjelenéséig, amely év ugyanakkor a belmisszió születésének az éve is. Kelet-Európában úgy tűnt, hogy az emberarcú szocializmusnak álcázott istentelen és embertelen kommunizmus győzött. Reményik Sándor Ahogy lehet című verse juthat eszünkbe, amikor a diakónia és az egyház életének következő évtizedeire gondolunk. Az akkor ismét hányatott sorsú Sztehlo Gábornak adatott a feladat, hogy a romok között nyílt virágokat csokorba gyűjtse, és ahogy lehet, megszervezze 1952-53-tól az evangélikus diakóniai intézmények hálózatát az egyház szervezeti keretein belül. Gyülekezeti és egyesületi örökségek maradványait kellett életben tartani Győrtől Nyíregyházáig, Balassagyarmattól Pécsig, Budapesttől Békéscsabáig. Túrmezei Erzsébetet és társait szélnek eresztették. Volt, aki családot alapított vagy világi hivatásba állt, mások kivándoroltak, és megint mások csendesen szolgálva egy-egy gyülekezet árnyékában bújtak meg. A diakónia ügye csendes, szerény körülmények között, de annál nagyobb egyházi összefogással működött, miközben a diakónia újszövetségi, reformátori és belmissziós teológiai kincsét elhomályosította a Káldy-korszak téves teológiai irányzata, amit diakóniai teológiának neveztek. Ennek kifejtésére és értékelésére most nem vállalkozunk, de Vajta Vilmos könyve segítséget nyújt minden érdeklődőnek, hogy alapos ismeretekkel és értékeléssel, hovatovább a korszak lezárásával megismerkedjen.8

Mindenesetre a diakóniai teológia annyira áthatotta a magyar teológiai gondolkodást, hogy lényegében a rendszerváltozás után egy paradox helyzet állt elő. Egyrészt dinamikusan épült ki az egyre nagyobb intézményhálózat, másrészt elmaradt a teológiai reflexió. Ennek kellett véget vetni, és megtörni a csendet, hogy a diakóniai teológiától ismét eljussunk a teológiailag megalapozott diakóniáig. A XX. század második felében a nyugati teológiai irodalomban egyre nagyobb jelentőséggel bír a diakónia kérdése, amiben jelentős szerepet játszott és játszik ma is a heidelbergi egyetemen működő Diakoniewissenschaftliches Institut. Persze némi malíciával jegyezzük meg, hogy amíg Keleten még délben is sötétség uralkodott − a „legvidámabb barakkban” is! −, addig Nyugaton is komoly változások zajlottak, amelyek gyakran eszközül tekintettek a diakóniára. Konkrétan arra a csendes és mosolygós, a jóléti állam köpenye alatt formálódó, 1968-as generációhoz köthető nyugatos baloldali mozgalomról beszélünk, amely erős hatást gyakorolt a nyugat-európai teológiai oktatásra és munkára. Buji Ferenc filozófus egy nemrég megjelent riportban beszél arról, hogy Európának csak teste van, lelke nincs.9 A posztkeresztyén korszakban az egyház elveszítette társadalmi hatóerejét, és szociális munkára van befogva. Kemény és elgondolkodtató szavak, amikor magyar diakóniánk jövőjét tervezzük.

A teológiai eszmélődéshez a muníciót mégis bajor, német és skandináv testvéreink munkájából merítettük. Különösen fontosak a diakóniai szolgáló közösségekből érkező impulzusok. A rummelsbergi, neuendettelsaui és más szervezetek is próbálkoznak a régi modellek újragondolásával, és a diakonátus korszerű megközelítésével. A pozitív példák megtermékenyítően hatnak munkánkra.

A külföldről átvett és magyarosított gyakorlatok jók (diakonátus alapképzés: Keresztyén házban dolgozom stb.), az impulzusok is fontosak, de komoly teológiai munkát csak egyetemi háttérrel lehet folytatni. Éppen ezért jelentős momentum volt, amikor az Evangélikus Hittudományi Egyetem, a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi és Szociális Képzési Kara, valamint a római katolikus Gál Ferenc Egyetem közös európai uniós pályázaton vehetett részt, amelynek célja tantárgyfejlesztés volt. Interdiszciplináris munka indulhatott szociális és teológiai szakemberek bevonásával, amelynek pályázatban előírt eredménye lett három szakirányú és hat rövid ciklusú képzés tananyagának elkészítése, a digitális oktatás és arculat fejlesztése; illetve egy indirekt eredményről is beszámolhatunk, mert egyetemi szenátusi és fenntartói döntés nyomán, megalapították az egyetem keretein belül a Diakóniai Képzési Központot. Ezzel a teológiai műhelymunka feltétele is teljesült, és a teljes diakóniai képzési portfólió e központ szervezése és irányítása alá került. Ennek vezetője Johann Gyula evangélikus lelkész lett. 2020-ban el is indult az első saját fejlesztésű szakirányú továbbképzés, a szupervízor – diakóniai mentor szak. E képzés újszerű, és nem csak az evangélikus diakónia munkatársait érintheti, hanem iskolarendszerünkben dolgozó pedagógusok, lelkészek és a testvéregyházak tagjai felé is nyitott. A jövőben újabb nappali és esti felsőfokú diplomát adó képzések indítását tervezi az egyetem. Ez a teológiai többlettudással elsajátított felsőfokú végzettség iskolarendszeren belüli képzést ad a jövőbeni diakónusoknak. Ugyanakkor a diakonátusképzés iskolarendszeren kívüli lehetőséget is biztosít azoknak, akik nem felsőfokú végzettségűek, de szakmai képesítésüket kiegészítve diakónusként szeretnének dolgozni valamely egyházi intézményben, vagy önkéntesként gyülekezetben.

Mindezek alapján az új evangélikus diakóniai közösségbe az tartozhat, aki elkötelezett egyházi és gyülekezeti kapcsolattal bír, vállalja a képzést, és óhajtja, hogy püspöki áldással és felhatalmazással diakónusként munkálkodjon. A diakónus az intézményben a munkája mellett az intézményi lelkész felügyelete mellett karizmájának megfelelő lelki munkát is végezhet, illetve gyülekezetében is, ha erre a gyülekezet igényt tart. A felhatalmazást a diakóniáért felelős püspök adja a diakonátus vezetőjének ajánlására. Természetesen önkéntes gyülekezeti tagok is jelentkezhetnek diakóniai szolgálatra, akik a gyülekezeti diakónia területén és az istentiszteleti életben tevékenykedhetnek.

A felhatalmazott diakónusok szolgáló és lelki közösséget alkotnak, ami azt jelenti, hogy szükség van arra, hogy e közösség szervezett formában működhessen. A Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület olyan, mint egy elhanyagolt park közepén álló üres, omladozó kúria. Történelmi levegő járja át tereit, ódon falai méltósággal merednek az ég felé, de szinte kiüresedett. Persze mindez túlzás, hisz egy működő egyesületről van szó valós tagsággal, de mégis céltalan útkeresés jellemezte az elmúlt éveket.

A Fébé jövőbeni feladatát három területen látjuk: egyrészt Túrmezei Erzsébet szellemi örökségének kezelőjeként fontos, hogy Túrmezei emlékét őrizze és ápolja; másrészt diakóniai karaktere miatt alkalmas arra, hogy a gyülekezetekben segítse egy országos diakóniai önkéntes csoportokból álló hálózat felépítését, együttműködve az egyházvezetéssel és mindenekelőtt a helyi gyülekezetek vezetőivel, képzést, szakmai támogatást, lelki vezetést, nemzetközi kapcsolatokat, nyilvánosságot, tárgyi és anyagi támogatást nyújtva; a harmadik fontos küldetése a fentiekben leírt diakonátus szervezeti hátterének biztosítása. Ez azt jelenti, hogy a diakónusi szolgálatot vállaló evangélikus testvérek egyben az egyesület tagjai is lesznek, és az egyesület − a régi anyaházi mintára − lelki és szakmai hátteret biztosít a diakonátus közösségének: konferenciák, tanulmányi utak, lelki napok, kiadványok, lelkivezetés, lelkigondozás, anyagi támogatás továbbképzéshez, külföldi kapcsolatok szervezése, lelki liturgikus kultúra közvetítése, forrásgyűjtés, rekreációs lehetőségek biztosítása. Megakadás vagy más konfliktus esetén mentorálás és mediálás a felek között, érdekvédelem, diakónusi identitás erősítése.

Mindezek alapján a római katolikus és anglikán egyházhoz hasonlóan, illetve skandináv és egyes német testvéregyházak gyakorlatát is követve, elérkezett az idő, hogy Isten segítségével és Krisztus, a diakónus vezetésével ez az új szolgálati ág felállhasson, és hasson, alkosson, gyarapítson Isten dicsőségére, egyházunk és nemzetünk javára. Imádkozzunk érte!

Mi vagyunk Krisztus kezei

Krisztusnak ma nincs más keze, csak a miénk, amellyel művét folytatni akarja; nincs más lába, csak a miénk, hogy az embereket az ő útján vezesse; nincs más ajka, csak a miénk, hogy az emberek előtt megnyilatkozzék; nincs más segítsége, csak a miénk, hogy az embereket megnyerje magának; mi magunk vagyunk a Biblia, amit tömegek olvasnak; mi vagyunk Isten utolsó, szavakba és tettekbe foglalt örömhíre. De, jaj, mi lesz, ha az írás olvashatatlanná vagy hazugsággá válik; ha kezünk mással lesz tele, s nem az ő dolgaival; ha lábunk oda visz, ahová a bűn kísérti lépteinket; ha ajkunk olyat hirdet, amit ő maga elutasítana; hogyan is tudnánk őt szolgálni, ha nem őt követjük?! (XIII. századi ima)

A cikk a Keresztyén Igazság 2021/4. számában jelent meg. Honlapunkon a szerkesztők engedélyével közöljük.