„Érezted már azt, hogy örülnél, ha a lelkész jobban kifejtené a prédikációjának egy gondolatát, mert az neked nem elég világos? Persze meg kell várnod az igehirdetés végét, hogy odamehess megkérdezni – ha egyáltalán sikerül majd elcsípni, és jó kérdést is megfogalmazni. De mi lenne, ha egy másik lelkészt pont ugyanez érdekelne, és pont együtt prédikálna az elsővel? Mi, hogyhogy együtt? Ráadásul három dimenzióban? Igen! - Gombkötő Beáta és dr. Joób Máté evangélikus lelkészek vállalkoztak egy dialógus prédikációra. Várunk szeretettel!”

Ezzel a hívogató szöveggel találkozhatott az, aki Facebookon követi az egyetemi gyülekezet eseményeit. Sokatmondó felvezető, aki eljött az alkalomra, nem is csalódhatott, hiszen az istentiszteletet dialógus szellemben építették fel. A liturgia párbeszéd volt a lelkészek és a gyülekezet között, az igehirdetést két lelkész egymást váltó, egymásra reflektáló párbeszéde alkotta, és mintha még az alkalomhoz összerakott zenei betétek is egymásnak feleltek volna. Arról nem is beszélve, hogy a hangszerek váltogatták egymást a zenészek kezében. Szaxofon, furulya, zongora, trombita, és az épp szabad kezekkel rendelkezők éneke igazi multifunkcionális zenekarrá tette az alkalmi dicsőítő szekciót.

Könnyű elveszni a sok újdonság között, ami egy megszokott, frontális igehirdetéshez képest igen pezsgő volt, de erőt veszek magamon, és rátérek a tartalmi részére az istentiszteletnek.

Az alapige a Rómaiakhoz írt levél 15. része volt, a 4.-től a 13. versig.

A két lelkész három dimenzióban vezette le a dialógus igehirdetést. Az első dimenzió mindkettejük magával hozott meglátása volt a perikópa igéről, a másodikban egymáséra reflektáltak, egymástól kérdeztek, egymás gondolatait igyekeztek mélyebb megérteni, míg a harmadik az a kép volt, amivé formálódott az első meglátás az igehirdetés alatt.

Gombkötő Beátát az ige nyitottságra hívása fogta meg leginkább. Egy 8. osztályos tanítványától idézett:

„Jézus nem a zsidókat szabadította meg a rómaiaktól, hanem a rómaiakat a zsidóktól.”

Elsőre vicces, de elgondolkodtató mondat. Pál apostol a levelében épp a zsidóból és a római pogányokból lett keresztények feszült viszonyait próbálja békíteni. A feltétlen befogadás, amellyel Krisztus befogadott minket, odafordult a samáriaihoz, meggyógyította egy pogány római szolgáját.

„Jézus mindig arra törekedett, hogy ne a szavai és a csodái, hanem a viszonya a másikhoz legyen izgalmas. Az egyik ilyen, amikor Jézus nem engedi megkövezni a parázna asszonyt. Amikor ezt teszi, akkor a zsidó törvényeket, amelyeket épp erősítenie kellene (a zsidók szerint a messiás azért mégiscsak az ő pártjukon áll), pont gyengíti azzal, hogy ezt megtagadja, egy olyan korban és birodalomban, ahol a rómaiak törvényei alatt élnek, és ők nem kövezik/köveznék halálra a paráznát.”

Ezután arra hívta fel a figyelmünket, mennyire nehéz lehetett a zsidóknak messiásként tekinteni így Jézusra, aki nemhogy nem szabadítja meg őket a római uralom alól, de még a mózesi parancsok egyikét sem engedi betartatni. Azonban Jézus másképp látja az ilyen helyzeteket. „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát, és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor.”

Bea rámutatott, hogy Jézus módszeresen igyekezett lerombolni a zsidók más népekkel intoleráns istenképét. Nemcsak hogy itt vannak a rómaiak, itt is maradnak egy darabig, sőt! Ők is az Ő juhai!

Jézus víziója pedig Pál korában már valósággá formálódik.

Dr. Joób Máté más perspektívából közelítette meg a verset. Ő a türelmet és a vigasztalást emelte ki az igéből. Rávilágított minket, hogy az igeszakasz által kért dolgok, mint egy szívvel és egy szájjal dicsőítsük az urat, legyünk tökéletesek, ahogy a mennyei Atyánk is tökéletes – mind lehetetlenek. Legalábbis, ahogyan mi látjuk ezeket a dolgokat.

„De nem is csak ebben a földi valóságban gondol ránk az Isten. Amikor ilyen elérhetetlennek tűnő kéréseket intéz felénk az ige, akkor jó tudatosítanunk, hogy mi egészen más perspekítvából látjuk a dolgokat, mint Isten. Mi a célt magunk előtt elképzelve mérjük fel, hogy az mennyire reális, könnyű vagy nehéz. Isten a célból tekint visszafelé… Ő persze ismeri is azt a dimenziót, amikor az teljességében meg is valósul a testvérek közötti dicsőítés. Odaát, őáltala, ővele és őbenne.”

Joób Máté úgy folytatja, hogy a perspektívánk sokat ad a múltra, és keveset a jövőre, amiben ott van az utolsó ítélet és az örök élet. Az ige azonban felhívja a figyelmünket valami nagyon fontosra, ami kulcsot adhat a benne foglaltak teljesítése felé: a reménység.

A remény, ahogy Joób Máté fogalmaz, hidat képez a bibliai ígéret és az eljövendő valóság között. Krisztus személyéhez köthető, valójában az élő Krisztus maga a reménység, és a közösség összetartó ereje. Ebből következik az, hogy fogadjuk be egymást, ahogy Jézus is befogadott minket.

„Ezért magasztallak téged a népek között, és nevednek dicséretet éneklek.”

Ezt követően a második dimenzióban, egymás reflexiói által kiemelték a másikat megragadott értékeket. A kultúrákon, valláson és származáson felüli nyitottság, és a remény ezek megvalósulására, a vígasztalás, amit Isten igéje ad, hogy beteljesülnek, idealizmusból eljövendő valóságot formálnak bennünk.

„Felmerült bennem a kérdés, hogy Isten ismeri-e a mi perspektíváinkat, határainkat, és amikor ennyire nehezet kér, hogy fogadjuk be egymást, akkor mégiscsak az ad reményt, hogy pont ezért vált emberré, inkarnálódott, hogy ismerje, és ennek ismeretében kéri ezt… Nem lehet az, hogy csak mi nem ismerjük elég pontosan az isteni perspektívát magunkban?”

A harmadik dimenzióban az igehirdetést Gombkötő Bea egy nagyon érdekes közelmúltbeli eseménysorozat meglátásával zárta. Nemrég az UNESCO elfogadta azt a palesztin javaslatot, hogy megszavazzák: a zsidóságnak nincs történelmi köze Jeruzsálemhez, és ebben a szavazásban Olaszország tartózkodott. Ezt követően nem sokkal Olaszországot földrengés sújtotta, és amikor az izraeli miniszterelnök-helyettes a Vatikánba látogatott, megjegyezte, hogy a földrengés talán Isten büntetése volt, mert nem álltak ki a történelmi tény mellett, mint amilyen a Templom-hegy léte, ahol a Siratófal található. Még ugyanebben a hónapban Izraelben tűz ütött ki, amely eloltásában Palesztina és Olaszország is segédkezett. A legutolsó jelenet az volt, amikor az izraeli miniszterelnök megköszöni az olasz pilótának a segítséget.

„A föld reng, a tűz ég, ki Istent, ki embert vél mindezek mögött, és ez mégis összehozza az embereket. A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját.”

Remény. Nem emberi léptékkel való képtelenség az, amit Isten kér tőlünk, nem mutat túl a teljesítőképességeinken. Képesek vagyunk az összefogásra, pedig a vádaskodásból, politikai lobbiból, hátsó szándékból, átkok szórásából indult az egész. Képesek vagyunk változni és a világon is változtatni, úgy, hogy az egészet egy olyan Istenhez viszonyítjuk, amelyet Jézus mutat nekünk. Fontos ehhez magunkban tartani a reményt és a türelmet, amivel az írások vígasztalnak bennünket, hogy észre vegyük, amikor ezek beteljesülnek.