Az egésznek mégis múltja van. Voltak ugyanis gyülekezetek, ahol korábban is rögzítették az igehirdetéseket, csak esetleg más céllal. Az idősebbek közül talán emlékszünk páran a rendszerváltás előtti időkre, amikor nem egy lelkész azért vette fel prédikációit, hogy utólag ne lehessen a szájába adni mást ahelyett, ami ott és akkor valóban elhangzott. Meglehet, hogy őszülő halántékú kollégák akár többszekrénnyi magnókazettát hagynak örökül ebből az időszakból, retorikailag fényesre csiszolt, értékes igei gondolatokkal.

A diktafonnal vagy éppen szószékre felvitt telefonnal való rögzítés már a közelmúlt; az így rögzített anyagot el lehetett vinni, küldeni a mozgásképtelen vagy éppen beteg testvéreknek. Az utóbbi pár évben pedig néhány gyülekezet már élőben közvetítette istentiszteleteit az interneten, hogy minél szélesebb körben terjedjen az evangélium.

Most pedig egyszerre kitárult a világ. Magunktól – kényelemből, maradiságból? – ki tudja, mikor jelentünk volna meg ilyen impulzívan az online térben. A sokszor maradinak bélyegzett egyház idáig is megjelent itt, ha nem akart kimaradni a világ sodrából, de most szinte elképzelhetetlen lenne az élete enélkül.

Az idei húsvét digitális volt. Üres templompadok előtt prédikáltunk, kamera és mikrofon előtt, közben esetleg odaképzelve a helyükre a gyülekezeti tagjainkat. Ketten énekeltünk a kántorral, nem volt kórus, előtte nagypénteken nem volt a hittanosok által előadott vagy felolvasott passió. Elmaradt a hagyományos rokonlátogatás, locsolkodás, a wellness-szállodák sem teltek meg az idei ünnepen.

Bizonyosan évekig, évtizedekig emlegetni fogjuk ezt a húsvétot. Azt az ünnepet, amikor épp világszerte tetőzött a járvány, és haltak meg emberek – mi mégis a halált legyőző Krisztust ünnepeltük, mégpedig magunkban. A győztes, feltámadott Krisztust, lakásainkban elbújva. Érezzük is ennek az ellentmondásosságát és feszültségét; vannak, akik – megkockáztatom – szégyenét. Jó esetben ott volt velünk a szűk családunk. Voltak, akiknek ezt nélkülözniük kellett.

De bizonyosan mindegyikünknek volt valódi társunk az ünnepen: ott volt velünk a győztes Krisztus, ha kerestük magunkban. A győztes Krisztus, akinek előtte meg kellett járnia a nagypéntek poklát.

Talán soha nem tudtuk jobban megérteni, mint az idei nagyhéten, hogy mit jelentett neki meghalni értünk a kereszten mindenkitől elhagyatva, egyedül. Mit jelent meghalni sok ezer embernek szerte a világban kórházak fertőzőosztályain, távol a családjuktól, szeretteiktől, egyedül. Mit jelent eltemetni őket a legszűkebb családi körben, egyedül. Mit jelent orvosoknak, nővéreknek családjuktól, gyerekeiktől elköltözve – nehogy megfertőzzék őket – hosszú hetekig nővérszállón, motelben vagy idegen lakásokban élni egyedül.

Most még nehéz elhinni, de mi is győztesek leszünk. Eljön majd a nap, amikor újra fényesség gyúl az éjben, de most még nagypéntek poklát éljük. Nagypéntek nélkül azonban, tudjuk, nincs húsvét.

Az idei húsvét éppen ezért volt nemcsak digitális, de elgondolkodtató. Magunkban, magányunkban kellett végiggondolnunk az ünnepen, hogy minden győzelemnek ára van. A lélegeztetőgépek mellett ott vannak az orvosok, a nővérek. Hazánkban is, mint szerte a világon, esténként hangzik a taps a balkonokról, megköszönve a korábban nemegyszer elfeledett egészségügyi dolgozók erőfeszítéseit. Krisztust nem kell megtapsolnunk, de az idei ünnep talán hatványozottan ráébresztett sokakat, hogy őt is sokszor elfeledtük. Pedig ő a világ minden emberéért megfizette az árat. A győzelemnek – a húsvétnak – ára van.

Az idei húsvét digitális volt, elgondolkodtató és kijózanító. Kicsit előre is tekintünk mostanában. Kalkulálunk. Kezdjük felmérni a várható veszteségeinket, találgatjuk, meddig tart a jelenlegi állapot, próbáljuk elképzelni, milyen új világ jön majd ezután. A biztos választ senki sem tudja. A gyülekezetek és a lelkészek nagy része valószínűleg marad az online térben is: az egyház kapuit ez a típusú digitális átállás szélesre tárta, kár lenne visszacsukni. Mégis borzasztóan hiányzik a személyes templomi jelenlét, a közös úrvacsoravétel, az egyenkénti, személyes beszélgetések.

Megmaradt azonban az imádság szava. Az idei húsvét imádságos volt. Mindenféle digitalizáció nélkül. A magány, a csendes belső szoba: lehetőség. Lehetőség, hogy mindent megbeszéljünk Istennel. Ne csak a mostani időszakban legyen így!