Az első megmérettetés Gáncs Tamásé volt. A kelenföldi evangélikus lelkész doktori értekezésének címe Mária Magdolna szerepének és történetének vizsgálata kanonikus és apokrif evangéliumok alapján – Rehabilitációs kísérlet a posztkoloniális interpretáció segítségével, témavezetője Cserháti Márta volt. A Csepregi Zoltán vezette bizottság ismertette a jelölt életrajzát, majd Gáncs Tamás beszélt dolgozatának ívéről és lényeges tartalmi elemeiről. A lelkész Mária Magdolna személyével chicagoi egyetemi tanulmányai során kezdett el foglalkozni, ahogyan viccesen megjegyezte: „beleszeretett Mária Magdolnába”. Véleménye szerint „Jézus találkozásai a periférián élőkkel meghatározzák alapvetően a jézusi tanítást, és épp ezért ezeknek sokkal hangsúlyosabban jelen kellene lenniük a mai egyházi és teológiai gondolkodásban.” Magdalai Mária szerepének és történetének vizsgálata – úgy gondolta – kitűnő példája annak, hogyan válhat valaki bűnösből szentté, szentből bűnössé, és miként változhatnak képek és elképzelések egyetlen bibliai szereplő ábrázolásában hosszú évszázadok alatt. Gáncs Tamás az apokrif és kanonikus evangéliumok, legendák, teológiai torzítások sokaságából próbálta meg Márai Magdolna női tanítványságát, szerepét, tanúságtevő életét feltárni (gyógyulás, szolgáló tanítványság, Jézus keresztrefeszítésének, temetésének, feltámadásának tanúja), a róla öröklött képet megtisztítani. 

Vizsgálódásához a posztkoloniális interpretációs keretet választotta, amelyben hangsúlyos elem az elnyomottak, az elnémítottak hangja, a legtöbbször egzisztenciálisan gyarmatosított lelkek története, szerepe, amivé Mária Magdolnáé vált a kanonizáció, marginalizáció, a hatástörténeti kerülőutak következtében. Ez a módszer a Bibliára épp a vesztesek, kirekesztettek szemszögéből tekint, és úgy elemzi a szövegeket, hogy ezek előtérbe kerülhessenek. Gáncs Tamás egyfajta „posztkoloniális hőst” faragott a Jézust követő sokaság egyik „legbűnösebb” tagjából, rehabilitálni szerette volna, fel akarta menteni azokból a bűnökből, amelyekkel majd’ kétezer éve vádolják. Ezt egyik bírálója, Peres Imre, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszékének vezetője hibaként fel is rótta neki, és bírálatában kifejtette, hogy a dolgozat írója ezzel a prekoncepcióval indult neki a disszertációnak, és végül apostollá emelte Mária Magdolnát. Kifogásolta még azt is, hogy egyetlen munkamódszert, a posztkoloniális interpretációt választotta csak, így a maga részéről végül a dolgozatot négyesre ítélte. Másik bírálója, Jutta Hausmann is megjegyezte, hogy ez a módszer Magyarországon még gyerekcipőben jár, de ő ezt inkább pozitívumként értékelte a dolgozat összességét tekintve. Bizonyos ószövetségi párhuzamok kevésbé kidolgozott módját rótta fel inkább hibaként, valamint azt az időhiányt, amellyel a dolgozat írója küzdött. A 191 oldalas disszertációt ő is négyesre értékelte. Ezután a jelenlévők és a bizottság tagjainak kérdéseire válaszolt még a jelölt, majd megszületett a bizottsági döntés: a doktori védés sikeres volt, a hivatalos eredményt azonban csak később fogják kihirdetni.

Kora délután került sor László Virgil doktori védésére. Értekezésének címe A keresztény ember istengyermekségének értelmezési formái az Újszövetségben, témavezető szintén Cserháti Márta. László Virgil is még amerikai tanulmányai alatt kezdett témája iránt érdeklődni. Megállapította előzményként, hogy Isten a keresztény ember Atyja, a keresztény ember pedig Isten fia vagy gyermeke – ez az Újszövetség leghangsúlyosabb tanítása. Ám elgondolkodtató tény ennek tükrében, hogy míg a dogmatikai művek Jézus Krisztus istenfiúságával foglalkoznak, a keresztény ember istengyermeksége vagy csak igen marginálisan, vagy egyáltalán nem jelenik meg. Ráadásul az egyházi közgondolkodásban is zavar van e téren. Az általa feldolgozott négyszáz hivatkozott szakirodalmi forrásmű sem vállalkozott arra, hogy valamiféle modelleket mutasson be erre. A dolgozatban azonban László Virgil a három alapvető és két kisebb, marginálisabb paradigmaként, saját szemléletmóddal bíró, eltérő modellként megragadott újszövetségi megközelítéseket egyenlő hangsúllyal, egységes újszövetségi keretbe ágyazottan szemlélte, mintegy szinoptikusan tárgyalta.

A disszertáció törzsét e modellek – az örökbefogadási, születési, „behaviorista”, feltámadási és egyetemes – részletes tárgyalása adta, és a kulcstextusokat, kulcsfogalmakat, az egyes modellek sajátosságait történetkritikai, egzegetikai eszközökkel közelítette. Kifejezetten újszövetségi teológiai szempontból szemügyre vette Jézus Krisztus és a keresztény ember istenfiúságának az egymáshoz való viszonyulását. Az istengyermekség metaforikus jellegéből kiindulva, végül a biblikus rész tanulságait levonva a diakrón szemléletű megközelítések után a kognitív metaforaelmélet szinkrón jellegű, témákra való adaptációjával foglalkozott.

Az első bíráló itt is Peres Imre volt, aki értékelte, hogy László Virgil rendet tett az újszövetségi kutatói vélemények között, és egy újszerű modellt is teremtett disszertációjában. A házi védésen elmondott javaslatokat maximálisan figyelembe véve magas szintű gondolatokat, érthető érveket sorakoztatott fel és ütköztetett egymással. A 299 oldalas dolgozatot, amely 1100 lábjegyzetet tartalmazott, ötösre értékelte. Jutta Hausmann németül előadott értékelésében is hasonlóan méltatta a dolgozatot, ő is a legmagasabb érdemjeggyel jutalmazta László Virgilt. A kérdésekre való válaszadás után a Béres Tamás vezette bizottság is maximális pontszámokat adott és kihirdette, hogy sikeres volt a doktori védés, a hivatalos eredményt azonban csak később fogják kihirdetni.