A múlttal való foglalkozás halálos következményekkel járhat. A következőkben a múlttal való foglalkozás néhány negatív módozatát szeretném felsorolni. Ezek ténylegesen halálos következménnyel járnak, mert kiszívják az életenergiánkat, és megakadályozzák, hogy megynyíljunk az élet új és pozitív lehetőségeire.

a) A múlt dicsőítése. Ha az ember „Babilonban” ül, és ezen nem tud változtatni, elkezdi felmagasztalni a múltat: „Régen minden jobb volt” – mondogatja. Aki egyszer belemegy ebbe a játékba, az ördögi körbe kerül. Hajlamos lesz a múlt megszépítésére, és nem veszi észre a jelen pozitív oldalait. Még ha a múltban minden jobb is volt (ami legtöbbször hazugság), ez a megdicsőítő tekintet megfoszt összes erőnktől és motivációnktól.

b) A vétkes keresése. Ha valami félresikerül az életünkben, szívesen elmerülünk a gondolatban, hogy erről valaki más tehet. Ez ugyan érthető gondolkodásmód, de rendszerint holtvágányra visz. A bűn áthárításának unos-untalan való ismételgetésétől betegek leszünk, akkor is, ha igazunk van. Másrészt pedig megakadályoz abban, hogy meglássuk saját szerepünket a történtekben. Ahelyett, hogy felvállaljuk a felelősséget az életünkért, másokra toljuk. Ezzel áldozattá tesszük magunkat: „Akit hibáztatsz, annak hatalmat adsz.” Végül is a hibáztatás mindig olyan dolgokra vonatkozik, amelyeken nem lehet változtatni. A konstruktív gondolkodás inkább előretekint, és azt kérdezi, mit lehet itt és most tenni.

c) Önvád és bűntudat. Ez az előbb említettek fokozása. Ahogy valaki emésztheti magát mások hibáztatásával, ugyanúgy önváddal is gyötörheti magát. Nos, a Biblia fontosnak tartja, hogy az ember foglalkozzék a vétkével, de soha nem önpusztító, hanem mindig konstruktív értelemben: olyan módon, hogy jobban megismerjük önmagunkat, bocsánatot kérjünk, dolgozzunk magunkon, el tudjuk végezni a szükséges javításokat, stb. A Biblia a bűnről mindenekelőtt Isten megbocsátásának horizontján beszél.

d) A kívánság, hogy bárcsak másként cselekedtünk volna. Helyes dolog szembenézni az elkövetett hibáinkkal azért, hogy tanuljunk belőlük. De ez a szembenézés gyakran egy spirált indít be: „Ó, bárcsak az lett volna, hogy… Bárcsak azt tettem volna, hogy… Miért is kellett…” Vagyis ahelyett, hogy a múlt hibáiból tanulságot vonnánk le a jövőre nézve, azt kívánjuk, bárcsak a dolgok másként zajlottak volna. Ennek körülbelül annyi értelme van, mint ha valaki egy elrontott földrajzvizsga után azt kívánja, bárcsak Párizs Anglia fővárosa lenne!

e) Ragaszkodás a régi formákhoz. A tradíció jó, a tradicionalizmus veszélyes. Mindannyiunkkal ismétlődően előfordul az életben, hogy valami egészen újjal kerülünk szembe, és a régi tapasztalat nem segít. Nincs értelme régi utakhoz ragaszkodni, amikor a körülmények teljesen mások lettek. Ilyenkor el kell hagyni a régi utakat, és valami újat kell kockáztatni. Ha a tegnap megoldásaihoz ragaszkodunk, kudarcot vallunk a holnap problémáiban.

Isten újat akar alkotni. „Ne gondoljatok arra, ami elmúlt!” – ez nem egy önsegítő könyvből vett mondat. A próféta nem mint ember mondja ki, nem emberi lehetőségként, életbölcsességként, hanem mint Isten küldötte, Istentől való. A kérdés így szól: kinek van hatalma ahhoz, hogy kiragadjon bennünket a kétségbeesés markából, hogy megint képesek legyünk előretekinteni? Ézsaiás azt mondja: Istennek van erre hatalma, aki a világot és az embereket alkotta. Ez az Isten nem fejezte még be a teremtését. Képes és akar is újat teremteni az életünkben. Ézsaiás tehát itt Isten teremtői hatalmára hivatkozik. Erre érdemes felfigyelni. Sokan ugyanis azt hiszik, Isten úgy teremtette meg a világot, mint egy órásmester, aki elkészít egy órát, felhúzza, aztán hagyja, hogy az járjon. Nem így Ézsaiás. Nála Isten így szól: „Lásd, én valami egészen újat akarok alkotni.” Isten teremtése nem csak a kezdetben zajlott le. Azóta is folytatódik. Kátyúba jutott életünknek ő oly módon tud új perspektívát nyújtani, mint a záporeső, amelytől virágba borul a sivatag. Láttad már, hogyan változtatja át az eső a sivatagot? Ott, ahol előtte csak szárazság volt, kirobban az élet. Egyszer csak mindenhol előbukkannak a zöld hajtások.

„Na és? – kérdezi a kétségbeesett ember. – Utána megint száraz lesz minden. Ez egy örök körforgás, és a végén a sivatag győz.” Persze: ha Isten a világot csak az elején „húzta fel”, aztán magára hagyta, akkor nem több lesz belőle, hanem egyre kevesebb, mert az óramű ereje az idők során egyre gyengül. Ha ez így lenne, akkor a sivatag valóban győzne. Akkor valóban minden okunk meglenne a visszatekintésre és a múlt dicsőítésére, arra, hogy gyászoljuk mindazt, amit elveszítettünk. Jövőnket a múltunk határozná meg. Kudarcunk és balsikerünk egyszer s mindenkorra egy helyre szögezne bennünket.

Sokan azt hiszik, hogy ez így van. De ez nem a Biblia hite. Isten nem függ a mi múltunktól vagy akárki múltjától. Isten a korlátlan Teremtő, aki ott ajándékoz vizet és termékenységet, ahol előzőleg csak sivatag volt. Talán sehol nem látható ez tisztábban, mint a megbocsátás jelenségénél: „De most önmagamért minden gaztettedet megbocsátom, és nem gondolok többé bűneidre.” 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2019. december 29-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Amit még a könyvről tudni kell.

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. www.nka.hu