Cserháti professzor hosszú, hét éves özvegység után, 2002 tavaszán, egy Kendeh György által szervezett gyenesdiási diakóniai konferencián ismerte meg azt az akkor már szintén özvegy főnővért, Novák Katalint, akit 2002 karácsonyán eljegyzett, majd 2003 tavaszán feleségül vett. Vele beszélgetünk most Professzor úrról és 17 éven át tartó boldog házasságukról.

– Katika, többször is meséltél már nekem arról, hogy azon a bizonyos gyenesdiási konferencián Sankó bácsi azzal búcsúzott el tőled, hogy amikor legközelebb Nyíregyházára utazik ott élő lányáékat meglátogatni, majd téged is felkeres – hiszen Te is ott éltél és dolgoztál, az Emmaus Evangélikus Idősotthon főnővéreként. Ezt a látogatást aztán még sok másik, idővel jegyesség és házasság követte. Az újszövetségi tudományok nagy köztiszteletnek örvendő professzorát, akinek a Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia idén augusztusban posztumusz Gnilka-díjat is adományozott milyen embernek ismerted meg, mit tanultál tőle?

– Teológus mivolta Sándort ízig-vérig meghatározta. Első nyíregyházi találkozásunkkor saját könyvét, a Fillipi levél magyarázatát hozta nekem ajándékba. Életünk és a világ minden eseményét a Szentírásban, különösen pedig ugye az Újszövetségben, az általa behatóan tanulmányozott könyvekben felismert igazságok szűrőjén keresztül nézte és értékelte, és akarva-akaratlan engem is erre tanított. Szelíd, szerető, figyelmes, türelmes, békességkereső, másokat magánál alázattal mindig különbnek tartó, szerény, apró gesztusokat is értékelő, hadd fogalmazzak így: Krisztust tükröző személyisége által engem is közelebb vonzott Jézushoz. Nagyon jó ember volt. Magam is jobb emberré váltam mellette.

– Többször említetted, hogy a köztetek lévő húsz év korkülönbség sem kezdetben, sem később nem volt észrevehető. Igen, kezdetben sem kérdeztük, hogy ki hány éves, és később sem volt ez téma.

– Annyira természetes volt, a korunktól függetlenül, hogy mi ketten összetartozunk.

– Sokat utaztatok.

– Igen, Sándor hivatása kapcsán is, az évente különböző helyszíneken – Berlin, Halle, Aberdeen, Lund, Bonn, Nagyszeben, Prága – megrendezésre kerülő Újszövetség-kutatók nemzetközi konferenciái kapcsán (SNTS, The International Society for New Testament Studies), de munkán kívül, saját örömünkre is sokat utaztunk. Legtöbbször Sándor legkedvesebb helyszínére, Görögországba, a tengerhez, mindig 2-3 hétre. Tolóban háromszor voltunk, mert innen Pál apostol életének állomásai autóval könnyen felkereshetők – ez pedig ugye fontos szempont volt számára. Nagyon kedvelték őt az utazásaink során megismert emberek is. Mint a mágneshez, úgy vonzódtak hozzá, tiszta, barátságos, melegszívű, közvetlen kisugárzása miatt. Ezeket a találkozásokat, a találkozásokból kialakult életre szóló barátságokat Sándor a bizonyságtétel, az evangéliumhirdetés szempontjából is fontosnak tartotta. Mindenki szót tudott érteni vele, mindenkivel tudott jókat beszélgetni. A családom tagjai, a testvéreim, a gyermekeim, az unokáim, mindenki. Annyi mindent tudott. Nagyon művelt, nyitott, finom ember volt. Hálás vagyok Istennek, hogy 17 éven át a felesége lehettem.

– A hited megélése szempontjából mi volt az a legmeghatározóbb tudás, amit Sankó bácsinak köszönhetsz?

– Az életem veszteségeit – az első férjem, majd a gázolásos motorbalesetben elveszített 37 éves fiam halálát, a gyászok fájdalmát – hittel, Isten megtartó erejében bízva elhordozni tudni. Isten atyasága, Jézus barátsága, a Szentlélek közelsége nélkül most, hogy már Sándor is elment, nem is tudom mi lenne velem. Ez a 17 együtt töltött boldog év szinte elröppent. Nagyon hiányzik.

Cserháti Sándor: „Túl mély sírom éjjelén…” – Meditáció a feltámadáshitről

„Feltámadunk!” – áll kiírva a legtöbb temető kapuja fölé. „Feltámadunk!” – hangzik a diadalkiáltás húsvét ünnepén. Milyen nagyszerű, felszabadító érzés lenne, ha mi halál felé menetelő, egyre fogyó életű, életszomjjal küszködő emberek bizonyosak lehetnénk a síron túli életben. Sőt, talán még abban is, hogy az eljövendő élet messze felül fogja múlni földi létünk felemás végeredményét. Az örök élet vigasztaló távlata bizony már a halál előtt is nagy segítségünkre lenne. De mit tegyünk, ha az elmúlásról és a halál kérlelhetetlenségéről szerzett tapasztalataink kétségekkel töltenek el, és alaptalan álmodozásnak minősítenek minden síron túli reménységet?

Hogyan vethetünk véget a reménykedés és reménytelenség malomkövei között folyó őrlődésnek? Megpróbálhatunk valami kis repedést felfedezni az elmúláson, és ebből reménységet meríteni valamiféle folytatásra. Beszélhetünk a természet tavaszi megújulásáról, az örök körforgásba történő belesimulásunkról, az utódainkban való továbbélésről, de mindez aligha nyújthat vigasztalást, hiszen személyes létünk fennmaradásáról nincsen szó. E nélkül pedig a túlélés nem sokat ér. Isten igéjének legfontosabb tanácsa a halál szorításában vergődő embernek: Ne evilági lehetőségek feszegetésében, hanem Isten ismeretében, a benne való hitben keress a halállal szemben is időtálló reménységet.

Isten gyermekei nem könnyen hívő emberek, hanem olyanok, akik a hit harcát következetesen megharcolják. Három dolgot kell feltétlenül tisztáznunk.

Van-e Istennek hatalma a halál felett? Ha van hatalma, akkor akarja-e, hogy ez rajtunk is megnyilvánuljon? Ha pedig megnyilvánul, akkor hogyan ítéli meg földi pályafutásunkat?

Amikor az Írás Isten lehetőségeit mérlegeli, a teremtésben megnyilvánuló hatalmából indul ki. Az előtt, aki „létre hívta a nem létezőket” (Róm 4,17; 1Kor 1,28), nincs akadály, az „utolsó ellenségként gúzsba kötheti a halált” is (1Kor 15,26). Hogy Isten a halál hatalmát meg is akarja törni, arról Krisztus feltámasztásával tanúskodott. Krisztus feltámadásáról a húsvéti örömhír szenvedő görög igealakban szól. A magyar „feltámadás” kifejezésbe még belefér az a lehetőség, hogy Jézus saját erejéből, mintegy megrázva önmagát, felkelt a sírból, és tovább élte földi életét. De a görög szó kétségtelenné teszi, hogy az életre feltámadás „végbement” Krisztuson, mert Isten végbevitte rajta. Ha pedig Isten azt hívta létre húsvét hajnalán, akit ártatlanul megfeszítettek, akkor ezzel megbocsátó szeretetét juttatta kifejezésre, amelyre végső óránkon is számíthatunk. Ahogy erről Pál apostol vall: „Krisztus átadatott bűneinkért, feltámadt megigazulásunkra.” (Róm 4,25)

Látható, hogy a halálon túli létezésünk Krisztuson múlik, és nem fizikai, biológiai folyamatokon. Ezért írja Pál a korinthusiaknak: „Ha Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi hitünk, még bűneinkben vagyunk.” (1Kor 15,17) Ugyanakkor Krisztus „első hajtása is, az elhunytaknak” (1Kor 15,20). Vagyis az első hajtást követően a többi is ki fog hajtani, és ez utóbbiak hasonlóak lesznek az elsőhöz. Az eljövendő életben a feltámadott Krisztushoz leszünk hasonlóvá.

Ha azt a kérdést is feltesszük, hogy milyen élet vár reánk a halálon túl, érdemes az apostolra figyelnünk. Azt tanácsolja, hogy tanuljunk a feltámadott Krisztus megjelenéseiből. A legtöbb zsidó ember a testi élet folytatását várta az eljövendő életben. A görögök viszont a test börtönéből megszabadult lélek szárnyalását. Pál viszont 1Kor 15. fejezetében amellett érvel, hogy ha feltámadunk, megszabadulunk a mulandóság korlátaitól, ahogyan a feltámadott Úr felülkerekedett tér és idő korlátain. De nem fogunk az örök életben sem feloldódni valamiféle személytelen létezésben, hanem személyes kapcsolatba léphetünk Istennel és egymással, ahogyan Krisztus is megtette apostolaival feltámadása után. Krisztusra nézve az eljövendő élet gazdagabbnak és teljesebbnek fog tűnni a legirigylésreméltóbb földi életnél is.

Végére kell tehát járnunk a feltámadáshit kérdéseinek, hogy legyőzhessük halálfélelmünket, gyászunkat, és végső óránk kísértéseit. Ne az elmúlást feszegessük, hanem Istent faggassuk, arra figyeljünk, amit Krisztusban tett értünk. Akkor elmondhatjuk Berzsenyi Dániellel:

Bizton tekintem mély sírom éjjelét!

Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád; ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják.

(Berzsenyi Dániel: Fohászkodás)

CSERHÁTI, Sándor 2010. Lélek által gazdag élet – Ünnepi kötet Cserháti Sándor 80. születésnapjára. (Szerk.: Bácskai Károly – Petri Gábor), Luther Kiadó, Budapest. 390-391. o.