„Ki tudja, mit hoz ránk a múlt?” – kérdezi Nagy Gáspár költőnk egy 1994-ben írott versében, amikor a rendszerváltás-korszakváltás után felbukkant a régi talány: 

- Mi a leginkább rossz a szocializmusban?

- Mi lenne?   

- Az ami volt és ami utána következik!

A múltfeltárás különböző formában kísért el, jellemzően a korszakok adta előírások, a korszellem és kordivat szerint. Hadd számoljak be most ezekről a következőkben a teljesség igénye nélkül.

SZOCIALISTA ÉS VALLÁSOS ÖNKRITIKA

Kisdiákként Vácott és Szentendrén a szocialista népi kollégiumban, (1948-1950), ahol elő-előbukkanó „klerikális beállítottságom” miatt többször fenyegetett a kicsapás veszélye, a kommunista felnőtt párttagokhoz hasonlóan nekünk tanulóknak is gyakorolni kellett a tagság nyilvánossága előtti önkritikát, kisebb-nagyobb fegyelmi ügyeinkben, az igazgató levezénylése szerint.

Figyeljük meg, mennyire hasonlít ez a párt által előírt gyakorlat a különböző zárt szektás-vallásos, karizmatikus közösségekben a nyilvánosan kötelező bűnvallásokhoz, beismerésekhez és bocsánatkérésekhez, „mea culpa, mea maxima culpa”, különösen akkor, amikor a „csalatkozhatatlan” lelki vezető parancsolja: „Arra visz engem a Lélek, hogy felszólítsam XY testvért, tegyen nyilvános bűnvallást Isten és a közösség színe előtt!”

RENDŐRSÉGI MÚLTFELTÁRÁS VÁDEMELÉSSEL

Kellemetlen emlék, és erről az előző fejezetekben részletesen írtam, az a hatósági, rendőrségi múltfeltárás, amikor 1963. június 20-án budapesti lakásomon (Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség parókiája, Damjanich u. 28/B.) letartóztattak, többször kihallgattak, és hosszú hónapokig zaklattak, fenyegettek különböző politikai vádakkal, cselekményekkel az 1956-os forradalom előtti, alatti és utáni évekre vonatkozólag. Ez az akkori diktatúrában szokásos vizsgálat megerősített abban az irodalomból vagy személyes beszámolókból hallott felismerésben, hogy hiába tagadni a sokszor abszurd és ellentmondásos vádakat, a titkosszolgálatnak pontos ismeretei vannak rólam,  szavaimról, cselekedeteimről, hazai, külföldi és családi kapcsolataimról, hiszen lehallgatták telefonjaimat, leveleimet elolvasták, gyülekezeti nyilvános prédikációimat, előadásaimat hallgatták vagy hallgattatták és egyes kollégáktól, gyülekezeti tagoktól is szereztek információkat rólam, amint az sokszor csak később derült ki, sokszor véletlenül, amikor valaki „elszólta” magát.

Bár a kihallgatási jegyzőkönyveket mindig alá kellett írnom, azokba nem javíthattam bele, hiába próbáltam újra és újra mondani, hogy a leírtak tévedések, kitalálások, hamis következtetések és a valósággal nem egyeznek. Hangsúlyozták sokszor, hogy vegyem tudomásul, ők mindent tudnak, sőt „jobban” tudnak, mint én, mert sejteni vélték a belső és külső, hazai és külföldi  indítékokat, tényezőket mind. Ezért úgy döntöttek, engem „ellenséges” tevékenységem miatt állandóan figyelni fognak, és kötelességem minden írásbeli munkámból egy példányt átadni nekik. 

A kihallgatásokhoz hozzátartoztak a fenyegetések is, pédául „ellenforradalmi” cselekményeimért, az akkori sajtótörvényt áthágó terjesztett vallásos gépelt írások, sokszorosított példányok miatt 5-6 éves börtön jár és keményen megtorolják, ha valakinek elárulom a családban vagy az egyházban, hogy mi történik velem. Ez a megfigyelési időszak megszakításokkal több éven át folyt és csak a rendszerváltás, 1989 szabadított fel. A kihallgatásokon előfordult, hogy kezembe adtak egy könyvet vagy dokumentumot németül vagy angolul és parancsolták, röviden foglaljam össze, mi bennük a lényeg és különösen is érdeklődtek  a szocializmusban gyakran felbukkanó „lázas ellenségkeresés” szerint a vasfüggönyön túli „ellenforradalmi” tények és vélemények iránt. Előfordult, hogy titkos iratról kellett véleményt mondanom, mégpedig helyben, és a szövegéből kitűnt, genfi ökumenikus tanácskozásról szólt, mégpedig az összehangolt „nyugati” tevékenység „keletellenes” munkájának jelenéről és jövőjéről, amely dokumentumot sikerült megszerezniük. Akkor még nem volt tapasztalatom a genfi központról, csak később, amikor már  Genfben dolgoztam, tudtam kitalálni, ki lehetett a „gyenge láncszem”, ahonnan az információ kiszivárgott.

Bizony többször is megfordult a fejemben, hogy a megoldás az lenne, ha külföldön maradnék, azaz disszidálnék, ahogyan több lelkész a szocialista világból a vasfüggönytől nyugatra menekült és politikai menedékjogot kért. Családom és egyházi szolgálatom miatt azonban erre nem szántam rá magam, bár többször próbáltak erre rábeszélni és nyugati munkaajánlatokat is kaptam.

NYUGATI EGYHÁZI ÖSSZEFOGÁS A KOMMUNISTA KELET ELLEN?

Az úgynevezett „hidegháború”, a Cold War az 1948-as Amszterdamban tartott Egyházak Világtanácsa (WCC) világgyűlése után végigkísérte az ökumenikus világszervezetek munkáját. Különösen is fontos esemény volt ebben az 1956-os magyar forradalom és a római katolikus egyház II. Vatikáni Zsinata (1963-65).

A magyar forradalom eseményei és következményei ismertek.

A vatikáni zsinattal kapcsolatban a vasfüggönytől keletre azt vélték, hogy átfogó, ökumenikus nyugati összefogás szervezése folyik vallásos zászlók alatt a világkommunizmus ellen. Ezért különösen is megfigyelték a Vatikánt és a különböző egyházak nemzetközi tevékenységét, tehát Rómát és Genfet, és ebbe az összefüggésbe tartozott a pápa elleni gyilkos merényletkísérlet is.

Ugyanakkor megpróbálták a keleti egyházaknak a nyugati egyházi szervezeti tevékenység iránti érdeklődését kihasználva, (különösen is a magyar, csehszlovák, lengyel, orosz, román és bolgár egyházakra gondoljunk, de beletartoztak ebbe a sorba afrikai és ázsiai egyházak is) befolyásolni a folyamatokat képviselőik révén és saját szervezetek is alakultak, mint például a Prágai Keresztyén Békekonferencia és megfigyelték az egyre inkább kialakuló nemzetközi tudományos, egyházpolitikai-politikai keresztyén-marxista párbeszédet (lásd Paul Mojzes, Christian-Marxist Dialogue in Eastern Europe, Minneapolis, 1981,  és Lukács József, Marxizmus-Kereszténység-Protestantizmus, Kossuth Kiadó, 1982.) A dialógusban folytatott tevékenységem, írásaim ismertetése az előző életrajzi fejezetekben megtalálható. Sajnos a mai történetírás akár egyházi, akár egyházon-kívüli oldalról próbálja megközelíteni ezt a kort, rendszerint csak felületes képet rajzol a dialógusról és a korszak egyházairól.

SZEMÉLYES ÉS EGYHÁZPOLITIKAI MÚLTFELTÁRÁS                  

Egyházi lelkészi szolgálatomban többször tapasztaltam, hogy rosszakaratból kollégáim vagy feletteseim megtámadtak, sőt egyházpolitikai-politikai érdekből  feljelentettek, például, hogy a Nógrádi Egyházmegyei Lelkészi Munkaközösségben „rendszerellenes” előadásokat tartottam, Rédey Pál és Gádor András az ülésen megjelent megfigyelő lapszerkesztők szerint. A vádakat tagadtam, de Vető Lajos püspök büntetésből a kényelmes szolgálati helyet jelentő balassagyarmati egyházközségből azonnal áthelyezett 1962-ben az óriási szórványú Rudabányára, ahol 12 helységben kellett istentiszteleteket tartani és 22 falu tartozott  a körzetembe. Először csak kerékpárral, elkeserítően siralmas lakással, később pedig egy Danuvia motorkerékpárral láttam el a szolgálatomat. Az  1987-től kezdődő püspöki szolgálatom első napjaitól kezdve a gyülekezetek és lelkészek szeretete és támogatása mellett elmondhattam Pál apostollal együtt, aki Ázsiából Európába ment át missziói útra: „Nagy és sokat ígérő kapu nyílt ott előttem, de az ellenség is sok” (1 Kor 16,9,). 

Itt most nem térek ki a részletekre, inkább a „főcsapások” irányát érzékeltetem.

Az első, 1987-1990 közötti szakaszban szinte kizárólagosan a püspöki jelölés és a választási eljárás részleteiről szólt a kritika. Káldy püspök halála, 1987. május 17. után a jelölés és a választás olyan gyorsan történt, hogy ez alatt az öt hónap alatt, 1987. október 24-ig nem lehetett megbeszélni az illetékes testületeknek és a gyülekezeteknek azt a belső egyházi reformjavaslatot, amit egyházunk felelősséget érző és vállaló csoportja, lelkészek és nem-lelkészek együtt „A Testvéri Szó” kiáltványban, nyílt levélben fogalmaztak meg hosszabb előkészítés után 1985. november 13-án Fóton, a Zászkaliczky testvéreknél és 1986. március 19-én tették nyilvánossá, megküldve az egyházi vezetőknek és a gyülekezeteknek, valamint a külföldi sajtónak, 21 személyes aláírással vállalva a felelősséget.

Ezt a teológiai, egyházpolitikai és általános politikai szempontból bátor állásfoglalást hamarosan megkaptam Genfben én is, azonban éppen erre az ídőre már megtervezett, tanulmányi programjaimat lezáró konferenciáim, publikációs feladataim nem engedték meg, hogy akkor részletesen foglalkozzam vele. Erre csak később, jelölésem és főleg beiktatásom után kerülhetett  sor. 

Káldy püspök váratlanul bekövetkezett betegsége, 1985. december 19. után zavar és tanácstalanság kezdődött Budapesten és Genfben egyaránt. Ezt növelte az, hogy Budapestről újra és újra azt híresztelték, hogy a püspök már jobban van és vissza akar térni a munkába. Pedig Genfben családi-orvosi csatornákon keresztül már  1985. december végén tudtunk arról, mi történt a püspökkel és arról is, hogy nincs remény a hazai és nemzetközi egyházi életben való tevékenysége folytatására. Amikor Nagy Gyula, a másik egyházkerület vezetője átvette a püspök-elnöki hivatalt, azonnal megkezdődött a Káldy-utódlás jelölési folyamata. Akadtak bőven önjelöltek, esperesek, teológiai tanárok, vezető egyházi állásokat betöltő lelkészek.

Reám akkor nem gondoltak, mert 1986. januárjában hosszabbította meg genfi megbízásomat egyházam hozzájárulásával további időre Stalsett főtitkár. Javasolták ugyan korábban néhányan, hogy adjam föl Genfet, menjek haza és a beteg Káldy püspök mellett töltsem  be  a létesítendő ügyvezető-helyettesi tisztet, de ezt nem vállaltam.                                                               

Végül 1987. június 3-án Nagy Gyula püspök közölte telefonon velem, hogy az egyházi illetékesekkel és az Állami Egyházügyi Hivatallal megtörtént megbeszélés alapján jelölte a presbitérium Tóth-Szöllős Mihály kecskeméti esperest és engem püspöknek, 12 igennel és 3 tartózkodással és a gyülekezetek szavazatainak bontása augusztus 14-én lesz. Hosszú évtizedek után ez volt az első püspökválasztás több jelölttel. Izgalmas várakozás után augusztus 14-én jött a hír, hogy  88,1%-os eredménnyel megválasztottak. Ezért 1987 szeptember végével lemondtam az LVSZ-nél a többéves munkámat és családommal együtt készültünk a hazaköltözésre. Október 3-án érkeztünk Budapestre.

KRITIKA A JELÖLÉS ÉS A VÁLASZTÁS FOLYAMATA KÖRÜL

A szavazási eredmény százaléka jól mutatta a gyülekezetek bizalmát, de azonnal jelentkezett a kritika, hogy a jelölés nem volt eléggé demokratikus, mert nem kérdezték meg a gyülekezeteket. A vonatkozó törvények szerint viszont a püspökjelölés az egyházkerületi presbitérium feladata.

Megzavarta a közvéleményt az a tény is, hogy a püspök-elnök Nagy Gyula a jelölést jóváhagyásra a népköztársasági elnöki tanácshoz azonnal felterjesztette. Az akkori törvények szerint ugyanis a szocialista kormány is ragaszkodott a korábbi „apostoli királysághoz” kötődő „invesztitúra-joghoz”,  azaz az államhatalom, a király, a köztársasági elnök joga a püspökök számára megadni a legfelsőbb hozzájárulást hivatalba történő beiktatásukhoz.

Ebből a helyzetből érthető, hogy a belső egyházi ellenzék először ezen formai kritikák alapján, majd később személyes okokkal intézett támadásokat ellenem, mint aki folytatom a Káldy-féle egyházvezetés diktatúráját. Kevesen figyeltek fel arra, hogy a beiktatás előtti napokban, 1987. október 12-15 között Gyenesdiáson „Teológiánk és szolgálatunk” címmel széleskörű vezetőségi konferenciát hívtunk össze, és ezen részt vettek a korábbi Káldy-ellenes csoportok képviselői is,  (Testvéri Szó kiáltvány) és itt elhatároltam magamat az előző vezetési rendszertől.

Ezt mondtam el beköszöntő székfoglaló beszédemben is 1987. október 24-én. Később ezt bizonyítani tudtam korábban hivatalukból elmozdított lelkészek rehabilitálásával, (Scholz László Budapesten (1988. május 14) és Lupták Gyula a pestmegyei esperességben, valamint később Ordass Lajos püspök személyével kapcsolatban).

Gondoljunk ebben az összefüggésben egy-egy személy értékeléséről Jézus szava szerint: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket..” (Mt 7,16). Az irodalom régi szabálya is, hogy  az a meggyőző ábrázolás, ahol a szerző nem verbálisan, jelzőkkel ékesíti a szereplőket, hanem az, ha cselekedteti őket.

A belső egyházi ellenzék képviselői a támadások, lejáratások során megpróbálták dokumentálni, hogy Káldy püspök diktatórikus, az államhatalmat mindig szolgai módon támogató politikáját képviseltem és ezt korábbi években megjelent írásaimból és egyházi tevékenységemből akarták bizonyítani. (Például Dóka Zoltán és mások.)  

Különböző rendezvények adódtak (például 1988. március 16, LMK ülés Nagytarcsán, Dóka Zoltán, Summa Summárum című írása ismertetése az egyházmegyei lelkészi kar előtt.) Megindultak az akkor kezdett helyi-területi egyházi nyilvános fórumok, szabad részvétellel és hozzászólási lehetőséggel, és ezek addig ismeretlenek voltak itthoni egyházi életünkben:

1988. december 26: Budapest-Budavárban presbiterek nyilvános támadást indítottak a korábbi és az illetékes egyházi vezetés ellen egy fórumon.   

1989. május 15-én megjelent a „Kiáltó Szó kiáltvány”, valamint a MEVISZ ifjúsági csoport kritikái is ide tartoznak.

Püspöki beköszöntőmet részletesen elemezte egy „szakértő” a Martin-Luther-Bund külföldi konferenciáján. Olvasva a felületes és rosszindulatú kritikát, azonnal írtam a szerzőnek: „Olvastam a német konferencián tartott előadásodat és úgy vélem, hogy nem ismered a beszédemet, ezért mellékelve küldöm a szöveget.”

Azt válaszoltam a támadásokra,  hogy nem vagyok híve a „török módszernek”, amikor az ellenség levágott fejét oszlopra tűzve kiteszik a várfalakra elijesztésül, Hiszen csak 5-6 vezető munkatársat váltattam le egyházi pozíciójukból, bár többre lett volna szükség, amint később kiderült.                                                          

Dóka Zoltánt és támogatói csapatát arra hívtam fel, szakítsanak a „japán katona” módszerével, aki az ázsiai dzsungelben eltévedve nem hallotta meg, hogy vége a  világháborúnak, és tovább folytatta a harcot. Vége van nálunk a „Káldy-korszaknak”, tehát nem egymást kell lőni tovább, hanem együtt kell építeni az újat. Ezt tanácsoltam a személyi és egyházpolitikai okokból nagy feltűnést keltő éhségsztrájkot kezdett teológiai hallgatóknak is 1990. április 3-án (Bartha István kizárási ügy).

HITELES BELSŐ KRITIKA

Érdeklődéssel kísérte a hazai és külföldi közvélemény azt a hivatalos egyházi belső múltfeltárást, amit a Déli Evangélikus Egyházkerület Presbitériuma Sólyom Jenő kerületi felügyelő és Zászkaliczky Péter lelkész szerkesztésével 1990. május 17-én tettünk az előző évtizedek szocializmust kiszolgáló egyházi életéről.

Hadd álljon itt néhány fontos mondat a nyilatkozatból: „…A múlt most lezárult szakaszában egyházunk egy totalitárius állam keretei között élt, amelyik szétrombolta intézményrendszerünket, megbénította missziónkat, elvette szabadságunkat, korlátozta életünket. ... Egyházunk a prófétai küldetés helyett a rendszer kiszolgálója lett, nem vállalva a társadalom lelkiismeretének szerepét. Azokat, akik ezt vállalni merték, s emiatt a kor mártírjai lettek, egyházunk hivatalos lapja is elítélte. Cserbenhagytuk a politika áldozatait is, az elhurcoltakat, a kitelepítetteket, a kulákoknak minősített testvéreinket, az 1956 utáni megtorlás áldozatait. Közben fennmaradt egy látszat, mintha minden rendben lenne, sőt teológiailag is igazolt. ... Eluralkodott a félelem légköre. ... Óvakodnunk kell az egyoldalú szemlélettől, Isten Szentlelke ebben az időben is működött népe között. … A múlt bűneiért nem mindenki egyformán felelős. Egyesek a hatalom kiszolgálói voltak, mások áldozatai. … Mindenkinek magának is meg kell vizsgálnia felelősségét és ismernie, hogy miben és milyen mértékben vétkezett.
A Déli Egyházkerület Presbitériumát és annak elnökségét tisztségük miatt is terheli a múlt öröksége. ... Most ezért bűnbánatot tartunk ezekért a bűnökért és kérjük a lelkészeket és gyülekezeteket, tegyék meg ugyanazt…”  (Ez a presbitérium más-más összetételben, de kétszer ítélte állami nyomásra hivatalvesztésre Ordass Lajos püspököt - 1949 és 1958)

Sajnos, ez a világos állásfoglalás sem volt elég többeknek egyházunkban. A zsinattal kapcsolatban először azzal bíráltak, hogy késleltetjük az összehívását, majd amikor a szükséges országos előkészítés után 1991-ben elkezdtük az egyházi reformokat, akkor az volt a kifogás, hogy túl korán hívtuk össze.

Az előzők ismeretében érthetjük meg az egyház újjáalakult zsinata megnyitásán megismételt 1956-os Scholcz László írta bűnbánó szavakat: 1991. június 8-án a Budapest-Fasori templomban az Úrvacsorai liturgiában, a bűnbánó imádság előtt mondtam el:  „Isten színe előtt ma folytathatjuk azt a bűnvallást, ami 1956. december 13-án hangzott el Budapesten az országos lelkészértekezleten” - Emlékezzünk Scholcz László előterjesztésére:

„Akinek van megbánni valója, menjen oda a társához vagy a püspökéhez vagy álljon a lelkészi közösség elé és könnyítsen lelkén. Visszatekintve az elmúlt 30-40 évre, ilyesféle vallomásoknak kell elhangozniuk: ’Besúgó voltam, följelentettem lelkésztársaimat, befeketítettem őket, bánom’ ’Pozíciót, hatalmat szereztem, kihasználva a konjunktúrát, bánom’. ’Fiatalon egy-két év alatt karriert futottam, mert csak a vonalba kellett beállnom, de a feladatokkal megbirkózni tehetségemen felül való volt, nem tenném többé’. ’Jól éltem, anyagi előnyökre tettem szert ügyes helyezkedésemmel, bánom.’ ’Cikkeket írtam, amik látom, nem állhatnak meg az ige mérlegén, visszavonom őket, bánom, hogy a nevem örökre alattuk áll.’ ’Teológiailag támogattam olyan cselekedeteket, amik nem Isten igéjéből születtek, s ezzel azt a látszatot keltettem, mintha Isten akarata volna, bánom.’ ’Nem mondtam igazat és tudtam, hogy nem mondok igazat, de nem mertem másképp szólni, bánom.’ ’Többször is megforgattam a köpönyegemet, ahogyan az érdek újra meg újra kívánta, felettébb bánom’. ’Még jó időben leszakadtam a tévúton járóktól, de annyi és annyi évig én is toltam a szekeret, bánom.’

Mindkét múltfeltáró nyilatkozatot nagy érdeklődés kísérte itthon és külföldön. Rengeteg vitát eredményezett az állami nyomásra kétszer egyházi hivatalvesztésre ítélt (1949 és 1958) mártír Ordass Lajos püspök rehabilitálásának az ügye is. Ezt a következőkben részletezem.

Az Ordass Lajos Baráti Kör volt évtizedeken át a kibontakozó egyházi ellenzék szószólója. Felhívást kaptak, ha egyházi szervezetként, egyesületként kívánnak tevékenykedni, akkor törvényeink szerint kérniük kell hivatalos egyházi regisztrálásukat az Országos Presbitériumtól, amit elutasítottak és ezért külső, civil, nem egyházi szervezetként működtek. Nem mutattak készséget a megbeszélésre, folyóiratuk lehozta támadó írásaikat, de nem voltak hajlandók válaszainkat, hozzászólásainkat közölni, bár ezt előírta a nemzetközi és magyar sajtóetika.

Amikor az  Ordass Lajos írásait és sorsát pontosan dokumentáló Szépfalusi István bécsi magyar lelkészünk által szerkesztett sorozat negyedik befejező kötetét 1998. január 24-én egyházi Sajtóosztályunknál kiadattam és 1998. február 21-én a Lakitelki Népfőiskolán Ordass Lajos emlékkonferenciát rendeztünk, tiltakozásukat fejezték ki: „…az egyház vezetői, élükön Harmati Bélával, méltatlanok arra, hogy Ordass püspök emlékével foglalkozzanak, mert a fordulat előtt ahhoz a pártállami egyházpolitikát kiszolgáló csoporthoz tartoztak, amely élesen szemben állt Ordass püspökkel…”  (1998. január 27).  

Öröm volt számunkra, hogy a Lakitelken várakozásunkon felül nagy létszámú megjelent emlékünnepi résztvevők között ott üdvözölhettük Ordass püspök szűkebb családjának tagjait is, olyan  ülföldi vendégekkel együtt, mint dr. Pósfay György Genfből és Szépfalusi István Bécsből.

A viták alapkérdése volt, hogy állításuk szerint az egyház nem rehabilitálta a püspököt, illetve hiányosan tette meg. Érdemes itt részletesebben szólni erről, mert rengeteg tévedés és hazugság kísérte az ügyet. Nem kívánok kitérni név szerint azokra az úgynevezett kutatókra, akik félretéve az újságírókra és történészekre vonatkozó kutatási és publikálási alapszabályokat, nem zavartatták magukat a tényektől és tévedéseiket ellenséges és személyes indulatokkal fűszerezték. Sajnos,  Szépfalusi István és dr. Boleratzky Loránd professzor alapos tényfeltáró és a püspök személyét és sorsát hamisítás nélkül bemutató munkássága sem tudta  minden részletében feltárni múltunk ezen fájó szakaszát.                                                                                                                  

ORDASS LAJOS PÜSPÖK EGYHÁZI REHABILITÁLÁSÁNAK KÉRDÉSE

Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter 1990. április 23-án kelt levele közölte az özveggyel és egyházunkkal, hogy egyházunk illetékes testületeinek a püspök hivatalából történt elmozdítását kimondó döntései az akkori kormányzati szervek, politikai megfontolásokon alapuló nyomására születtek, és ezért a kormány nevében megkövette a püspök özvegyét és egyházunkat.

A levél alapján az egyházkerület presbitériuma 1990. május 17-én rehabilitálta Ordass püspököt, megállapítva, hogy ő 1945. szeptember 27-től, beiktatásától egészen haláláig, 1978. augusztus 14-ig egyházunk törvényes püspöke volt. Szolgálatának gyakorlásában azonban megakadályozták 1948. szeptember 8-tól 1956. október 30-ig és 1958. június 24-től haláláig. Szolgálati jogviszonya elmozdítása után nem volt tisztázva. Sohasem nyugdíjazták, ő maga soha nem kérte nyugdíjazását. 1958. július 17-én közölték vele, hogy 798,-Ft havi nyugdíjat kap.

A Déli Evangélikus Egyházkerület Presbitériuma, tehát az a testület, amelyik elmozdította hivatalából, ezzel a határozatával rehabilitálta őt, és ezt a döntést  felterjesztettük az Országos Egyházi Presbitérium elé. Ez a testület 1990. június 12-én tárgyalta az ügyet és megerősítette az egyházkerület nyilatkozatát. Az Országos Presbitérium megbízása szerint az elnökség három tagja 1991. december 20-án meglátogatta az özvegyet és átadta a püspök jogi- és erkölcsi rehabilitálásáról szóló dokumentumot azzal a jelképes jóvátétellel, amit egyházunk az elszenvedett hátrányok ellentételezéseként felajánlott. Később, amikor a zsinat külön törvényt alkotott az egyházi rehabilitációról, ez alapján sor került az egyházi bírósági rehabilitáló határozatra is, 1995. október 5-én.

A szövevényes ügyről világos történeti összefoglalást ad Szépfalusi István, Ordass Lajos, Válogatott írások, folytatás című könyvében (az úgynevezett Lila Könyvek IV),  Budapest, 1998,  „A második rendezés” 767-791. lp). 

Később, 1996. december 9-én, az európai evangélikus egyházak vezetőinek budapesti konferenciája alkalmából egyházunk vezetősége Ordass püspök lakóházán emléktáblát helyezett el (Márvány u.).

Annak ellenére, hogy a fentiekről a sajtó részletesen beszámolt, többen támadták egyházunkat világi lapokban is, például az Egyház és Világ hasábjain, különösen is Majsai Tamás felelős szerkesztő vezetésével (1990-91), aki pályája elején református lelkész volt és ösztöndíjasként járt Svájcban és Hollandiában is. A Magyar Narancs számaiban és később az Élet és Irodalom hetilapban fejtette ki szélsőséges nézeteit a magyarországi egyházak múltjáról és jelenéről, egyszerűen csak „feudál-sámánizmusnak” nevezve a hazai történelmi egyházak életét. Nem kívánok részletesen foglalkozni írói munkásságával, de két dolgot meg kell említenem.

Az első, hogy sok más múltfeltáróhoz hasonlóan az áldozatok élete-sorsa érdekelte, de  a diktatúra emberei és módszereik nem. Hiteles  lenne az a sportbeszámoló, ahol ugyan két csapat van a pályán, de a beszámoló csak az egyik csapatról ír? A második megdöbbentő nála, hogy élénk fantáziával olyan részletekről, titkokról, a titkosszolgálatok szándékait és indítékait is bemutatva ír, hogy az olvasóban megfogalmazódik a kérdés: Talán ő maga is ott ült a diktatúra csapatában, valahol a Fehér Házban?

Hiteltelenné teszi közléseit az is, hogy noha megtehette volna, mégsem kereste meg kérdéseivel személyesen azokat, akikről írt. Fantasztikus kitalálásokat közölt velem kapcsolatban is éveken keresztül, de nem kérdezett meg személyesen, noha Genfből ismertük egymást. Csak egyszer látogatott meg, amikor Szépfalusi István Ordassról írott könyveiből a hivatalomban kért néhányat és vitt el tanulmányi célból. Egyházi közszereplőként, többszöri cáfolataim ellenére védtelenül voltam kitéve a rosszindulatú támadásoknak, de ezeket az írásokat nem tekintettem hitelesnek és annyira lényegesnek, hogy külön foglalkozzam velük.

Az illetékes egyházi testületek és a gyülekezetek támogatását jó volt megtapasztalni, és név szerint meg kell említenem dr. Szentágothay János professzort a Magyar Tudományos Akadémia elnökét és dr. Andorka Rudolf professzort, akik egyháztagként és fontos közszereplökként igen sokat tettek a támadások kivédése és cáfolata érdekében.   

TÉVEDÉSEK A KRITIKÁK TÜZÉBEN

Több tévedésem is volt püspöki szolgálatomban a belső és a kívülről jött támadások tüzében. Most ezek közül hadd említsek egyet, ami máig nyugtalanít.

A velem egyidőben megválasztott egyházkerületi felügyelő, dr. Frenkl Róbert orvosprofesszor volt a Testnevelési Főiskoláról. Ő felettem járt három évvel a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba és jól ismertük egymást. Az egyházi korszakváltás és rendszerváltás egyik kulcsszereplője volt.

Együtt történt hivatalunkba történt beiktatásunk is 1987. október 24-én. Előtte ugyan Nagy Gyula püspök-elnök, aki a jelöléseket és megválasztásunkat adminisztrálta, azt telefonálta nekem Genfbe, hogy gondoljam meg, nem volna-é szebb, ha engem külön iktatnának be hivatalomba és később majd én beiktathatom őt, de akkor az volt a válaszom: „Együtt lettünk párhuzamosan választva, ezért együtt legyen a beiktatás is.”

Segítséget jelentett számomra, hogy felügyelőm az előző években ismertté tette magát publikációival egyházunk életében. Részt vett a „Testvéri Szó” szerkesztésében is, de jó kapcsolatai voltak állami-társadalmi téren is, így például Miklós Imrével, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökével. 

Együtt próbáltuk megújítani egyházunk spirituális életét és adminisztrációját, aminek egyik legemlékezetesebb példája, az 1952-ben elkobzott régi iskolánk, a Fasori gimnázium egyházi intézményként való újraindítása volt 1989. szeptember 2-án. Hamarosan azután az egyházi személyi változások során 1989. december 6-án az országos egyházi felügyelői tisztbe iktattuk be, a Déli Evangélikus Egyházkerület új felügyelője pedig Frenkl utódjaként dr. Sólyom Jenő professzor volt.

Együttműködésünket egy váratlan esemény zavarta meg. A Testnevelési Főiskolán Frenkl professzor kiadásában egy furcsa könyv jelent meg, „Sport a szexben, szex a sportban”, Hungariasport Budapest, 1989.

Elcsodálkozott a társadalmi és egyházi közvélemény, hogyan vállalhatta el ennek a közbotrányt okozó, pornográf könyvnek szerkesztését és megjelentetését Frenkl, magas egyházi tisztséget viselve. Az egyházban aláírásgyűjtést indítottak és kérték az aláírók, hogy az egyház azonnal inditson fegyelmi eljárást. Aláhúzta a helyzetet az a tény, hogy 1990. január 14-én egyházi lapunkban „Tiltakozás tévé ügyben” címen levelet tettem közzé a televízió elnökéhez, tiltakozva az előző szilveszteri műsor, mint „porno-veszedelem” ellen. Furcsa kettős kép rajzolódott ki egyházunkról.

Természetesen azonnal rendkívüli elnökségi ülésen vontuk kérdőre Frenkl Róbertet. Ő a könyv kiadásának rendkívüliségével védekezett. Állítása szerint nem tudott a könyv megjelentetéséről, mert egy kolleganője félrevezette őt, amikor két régebbi írását szerkesztette bele a „szexológiai tudományos kiadványba”.

Hosszú, hetekig tartó éles vita kezdődött, amely során megszólaltak a Frenkl felügyelőt védeni próbáló erők is, egyházon belülről, de inkább egyházon kívülről. Két ügyvéd egyházi ügyészünk nem látta célravezetőnek egy fegyelmi eljárás megindítását, mert a fővároson kívül alig-alig ismerte az egyházi közvélemény a könyvet, ezért javasolták Frenkl Róbert elnökségi megrovását, és az ügy lezárását, nyilvános elítélés nélkül, mert ez országos és teljes egyházi-ökumenikus botrányt jelentett volna.

Püspöki szolgálatom egyik óriási tévedésének tartom, hogy akkor nem ragaszkodtam ahhoz, hogy Frenkl Róbert azonnal távozzon egyházi tisztségéből. Bizony sok későbbi, vele kapcsolatos csalódást és támadásait ezzel elkerülhettem volna.

2013. október 25.