– Miért érezte azt, hogy az evangelikus.hu-nak most nyilatkozzon az ügynökkérdésről és érintettségét elmesélje?

– Jelenleg a tömegtájékoztatás csatornái sokat „ügynököznek”, de rendszerint rossz oldalról közelítik meg a kérdést. Nem egyszerűen ügynöknévsorokat, vagy személyes vádakat kellene nyilvánosságra hozni, hanem látnunk kellene a történelmi hátterét is annak, milyen is volt a rendszer, amelyik ügynököket működtetett, és miért állt érdekükben az ügynökhálózat kiépítése. Különben is hazánkban a kuruc–labanc ellentéthez, majd az 1848–49-es eseményekhez kapcsolódva, azután pedig a nyilas zsidóüldözés éveiben, és később, a világháború utáni szocialista évtizedektől a mai napig napirenden van az ügynöközés.
Antall József, akivel személyesen többször beszéltem az MDF-ben megbúvó, engem támadó evangélikus lelkészek miatt, elmondta, hogy ha annak idején az ügynöklistát nyilvánosságra hozták volna, akkor 1990-ben a parlamenti képviselők több mint a felét el kellett volna küldeni. Ezért inkább hagyta, hogy kifusson a kérdés, letisztuljon a képviselők sora. Valahol, valamilyen összefüggésben, kis és nagy ügyekben tehát mindenki érintve volt. De akárhogy is tett ő annak idején, a kérdés mégis előjön időről időre.
Változatlanul azt gondolom, hogy nem ügynöközni kellene, nem neveket kellene felsorolni, hanem arról kellene beszélni, kik működtették ezt a rendszert, kik szervezték be az embereket és hogyan. Most készülő visszaemlékezéseimben le fogom az életemet írni és a következő Háló kötet is a tervek szerint – egyebek mellett – rólam fog szólni. A napokban járt nálam a Tényfeltáró Bizottság vezetője, Mirák Katalin, akivel hosszú beszélgetést folytathattam.
Tartok azonban attól, hogy amit a könyvben megjelentetnének rólam, az nem fog vezetni sehová sem. Ők nem egyháztörténetet szoktak írni, hanem a titkosszolgálati jegyzőkönyvekből kvázi az egyház szemetét akarják világgá szórni. Ez nem jó irány. Mert hol van az az egyháztörténet, amiben szerepel az, hogy mi minek a következménye volt, mit miért tett az ember?

Én az ősrégi Tacitus szerinti igazságos tényfeltárást szeretném: „sine ira et studio”.

– Vegyük sorba a dolgokat. Mikor és hogyan próbálta meg a titkosszolgálat a beszervezést?

– 1963. június 20-án szerveztek be. A fasori segédlelkészi lakásban a titkosrendőrség két embere reggel nyolckor – amikor a feleségem, Polgár Rózsa már elment a főiskolára – házkutatást tartottak nálam. Káldy püspök és főnököm, Koren esperes Helsinkibe, a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) nagygyűlésre utaztak, így a vezetők épp nem voltak itthon. Nyolc óra előtt jöttek hozzánk, kinyittattak mindent, odahívták a házmestert, meg az egyházfit tanúnak, kiszedtek minden iratot a fiókjaimból és elvitték őket. Az egyikük Rajos Pál hadnagy volt, ő volt az, aki később is foglalkozott velem.

– Mit gondol, miért ekkor kezdtek el érdeklődni ön iránt?

– 1962-ben Rudabányán segédlelkész voltam. Egyik nap a házinénimhez bejött Virág Gyula esperes Ózdról, pont akkor, amikor én a menyasszonyomnál, Rózsánál Pesten voltam, és azt mondta, szeretné megnézni az íróasztalomat, mert egy fontos levelet nem küldtem el neki és azt keresi. Végignézte az íróasztalomat, összenyalábolta az írásaimat és feljelentett engem a III/III-nak. Ezek alapján az írások alapján kezdtek el az áthelyezésem után foglalkozni velem.

– Mi szerepelt az írásokban? Mi volt a vád ön ellen?

– A vád ellenem az volt, hogy 1956-ban röpiratokat terjesztettem,

aktivista voltam a Keresztény Ifjúsági Szövetségben, külföldi kapcsolatokat ápoltam, többek között Szépfalusi Istvánnal barátkoztam. Ez ötéves elzárással büntethető, mondták.
Bevittek kihallgatni a rendőrségre. Hosszasan beszéltek velem, készült is erről egy jegyzőkönyv, amit később – még a helyesírási hibákat is beleértve – én néztem át, én javítottam ki. Aztán később elvittek Budán egy akkor számomra még rejtélyes helyre, mint később kiderült a Mártonhegyi útra, a belügyminiszter-helyettes gyönyörű, fából készült villájába. Itt újra faggattak a külföldi kapcsolataimról, két gépírónő írta le azt, amit mondtam.
Előzményként meg kell említenem még azt is, hogy két évig, a 7. és a 8. osztályos koromban népi kollégista voltam Vácott és Szentendrén. Mivel jó tanuló voltam, át akartak nevelni hű kommunistává. Újra és újra előjött, hogy klerikális beállítottságú vagyok és végül nem érdemeltem meg az állam segítségét, azaz az ösztöndíjat, ezért kitettek a kollégiumból. A Fasori Evangélikus Gimnáziumba kerültem, de azt 1952-ben államosították. Bár kitűnő érettségim volt, nem vettek fel sehová, csak az Agrártudományi Egyetemre, a traktorgépészeti szakra, de oda meg én nem mentem el. Elvégeztem a teológiát. Diákkorom óta érdekelt a marxizmus gondolatvilága, olcsó könyvtári sorozatban megvettem a legtöbb írását Marxnak, Engelsnek meg Leninnek. Valószínűleg ezek az ismereteim és az előéletem is hozzájárultak ahhoz, hogy érdekeltem a III/III-as ügyosztályt.

– Hogyan zajlott a kapcsolattartás a tartótiszttel?

– Rendszerint telefonon hívott, hogy itt és itt vár engem egy presszóban, és hogy addig gondolkodjam el bizonyos kérdésekről. Ezek a jelentések tehát szóban történtek. Külföldről kapott, a teológiáról és a szocializmusról szóló könyveimet lefoglalták. Később ezeket már hamarabb kapták meg, mint én. Ha nem értették, akkor feladatul adták, hogy fordítsam le nekik azokat a részleteket, fejezeteket, amelyek érdekesek lehetnek a rendszer szempontjából. Le kellett írnom, mi bennük az, ami fontos lehet a keresztény-marxista dialógus, vagy az államvédelem számára. Egy-egy német vagy angol könyvből ezeket könnyű kimutatni, ha pont ez a témája. Mivel akkoriban én már tudtam angolul és németül is, így ezt a feladatot el tudtam végezni.
Az LVSZ-nek volt egy olyan kérése akkoriban az egyház számára, hogy alakítsunk munkacsoportokat a következő négy témában: az egyház maga, felépítése, belső élete; a Magyarországi egyház és a többi egyház viszonya; a társadalomhoz való viszony; valamint a marxizmus és az egyházak. Az utóbbiról való referálás volt az én feladatom. Innen ment tehát ez a szakmai összefoglaló az LVSZ-hez. De előtte az Állami Egyházügyi Hivatalnál (ÁEH) be kellett mutatni először magyarul, majd le kellett fordítanom németre vagy angolra. Sokszor kihúzattak az anyagomból, amit emiatt újra kellett gépelni. Volt olyan is, amikor egy-egy anyagomat a nyugatiak annyira megbecsülték, hogy több országban is megjelent. No ez már megint nem volt túl jó nekem.

– Konkrét személyről is kellett jelentenie?

– Nem csináltam. Az nem illett ebbe bele. De azt meg kellett írni, hogy melyik programnak ki volt a vezetője és mit tett. Le kellett írni a találkozások témáját, de nem voltam olyan helyzetben, hogy személyekről jelentenem kelljen.

– Hogyan kapta meg először az első genfi meghívást a Lutheránus Világszövetségbe?

– Amikor 1965-ben a televízió nyilvános Shakespeare-versenyét megnyertem, utána. Káldy Zoltán püspök külföldi, svájci egyetemi ösztöndíjra ajánlott a genfi egyházi világszervezeteknél (1966/67, Genf és Zürich egyeteme, posztgraduális tanulmányok).

– A titkosszolgálat kért-e valamit öntől?

– Újra rám szálltak. A feladatom az lett, hogy külföldön hazánk és egyházunk jó hírét öregbítsem, dolgozzam szorgalmasan, jelentsem a szocializmus elleni támadásokat. Akkor volt a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965), amit az összes szocialista ország úgy értékelt, hogy ez egy klerikális reakció, azaz a papok összefognak a szocializmus ellen. A keresztény egyházak közötti dialógus nagyon érdekelte őket. Akkor volt Genfben 1966 nyarán az ökumenikus Egyház és társadalom című világkonferencia, és ezen felhívták a nemzeti egyházakat, hogy foglalkozzanak az akkor éppen nagy támadásba lendült kommunizmussal (Szovjetunió és Kína terjeszkedése, az európai nyugati egyetemi diákforradalmak stb.).

Rendszeresen írtam a teológiai jellegű jelentéseket.

Ezeket az írásokat a levéltárban nem találták meg. Rólam szóló írásokat is találtak, de jelentéseim nincsenek meg, nálam viszont megtalálható mind.

– Mi határozta meg a beszervezés fokát, mértékét?

– Valaki a pártközpontban próbálta listára venni az embereket, kit mire lehet használni. Engem a marxizmus és az ökumené kérdésében, valamint a Lutheránus Világszövetséggel és a Vatikánnal kapcsolatban tudtak használni.

– Hogyan mérte fel, kiben bízhat meg Genfben?

– Az embernek kialakul egyfajta érzéke, sokszor már ránézésre tudtam, majd a kérdésekből, hogy ki jött a Stasitól, a Securitátétól, a CIA-től, ki a KGB-től, sőt azt is, hogy ki melyik egyházzal van kapcsolatban. A kérdéseik is mindig arra irányultak, ami érdekelte őket, így ez is árulkodó volt.
A kint élő, más genfi világszervezeteknél alkalmazott magyarok is rá voltak valakire állítva. Ezek között voltak jóindulatúak is.

Sokszor szóltak nekem, kivel vigyázzak, kinek ne mondjak semmit.

Iszonyú nagy volt a sürgés-forgás Genfben!

– Konkrétan kik voltak azok, akikben megbízott? 

– Nagyon kevesen voltak. Az LVSZ-nél voltak komoly, hívő teológusok. A teológiai osztály vezetője, Ivar Asheim norvég teológus professzor azért fogadott oda magához, mert ők akkor kezdtek el foglalkozni a marxizmussal és segítőre volt szüksége. Vele jó kapcsolatom alakult ki. Genfben a magyarok közül a szintén az LVSZ-nél dolgozó Pósfay György volt jó barátom, akit még Ordass Lajos püspök küldött ki. Ő amerikai szolgálatai után került az LVSZ-hez és sok nyelven beszélt (németül, angolul, franciául, svédül, spanyolul, portugálul). Mi ketten voltunk azok, akik a lausanne-i és genfi magyar protestáns gyülekezetben is szolgáltunk. Kereszteltem, eskettem, temettem, éppúgy, mintha otthon dolgoztam volna bármelyik gyülekezetben és a gyülekezethez tartozókkal is nagyon jó viszonyba kerültem.

– Két megbízatási időszakban is kint volt Svájcban. Mi volt ott a konkrét feladata?

– A genfi és a zürichi egyetemen a kötelező dolgozatokat a marxizmus és kereszténység, valamint a vallásszabadság kérdéséről írtam. Az LVSZ akkori főtitkára megkeresett, hogy volna-e kedvem elvállalni a tanulmányi osztályon három évre egy asszisztensi állást, ami tulajdonképp egy professzori segédlet volt. Én akkor nem tudtam igent mondani, mert ez az akkori egyházi vezetéstől függött, akik megtettek végül mindent annak érdekében, hogy odakerülhessek a világszövetséghez, mert látták annak előnyeit, különösen abban az összefüggésben, hogy szerették volna az LVSZ világgyűlését egyszer Budapestre hozni. Másodszor 1980-ban egy nemzetközi pályázat nyerteseként a vallásszociológiai osztály vezetését kaptam. Szociáletikai, vallásközi, társadalmi kérdésekkel, a dél-amerikai felszabadítási teológia és a társadalmi vallásosság kérdésével is foglalkoztam. De nem szeretném, ha mindezek a kutatások dicsekvésnek hatnának. Tudományos konferenciákat szerveztem, ez volt a feladatom (Európa, USA, Ázsia, Afrika), kedvenc témáimhoz még pénzt is kaptam. Fel tudom mutatni a kutatásaim eredményeit (könyvek, nemzetközi sajtóközlemények, kormányok elismerései (Svédország, Finnország, Zimbabwe stb.).

Hangsúlyozom: Isten kegyelméből sikerült külföldre kerülnöm és sokat dolgozhattam.

– Ezeknek a témáknak komoly vallási mondanivalójuk van. Mit szólt az akkori egyházi vezetés mindehhez?

– Tulajdonképpen a kapitalizmus és a szocializmus között annak idején vallásháború folyt a „vasfüggöny” két oldaláról. Amikor Reagan elnök 1980-ban hivatalba lépettt, hangsúlyozta mindenütt, hogy az USA társadalma keresztény alapokon áll, hiszen minden dolláron is az Istenben bízunk felirat van és ők a választott nép, amely igazságot fog tenni a világban. A harmadik világháború árnyékában éltünk, csillagháborús, atomháborús korszak lebegett felettünk. Megkönnyebbülés volt, amikor megkötötték a Szovjetunióval a meg nem támadási egyezményt, Reagan találkozott Gorbacsovval és valami elindult a változás irányába. Ebben a változásban benne voltunk mi is azzal a programmal, amit csináltunk.
Genfi munkámat hivatalosan nem értékelték idehaza, csak néhányan. Az egyik dr. Prőhle Károly professzor, a másik dr. Hafenscher Károly Deák téri kollégám és a harmadik dr. Tóth Károly református püspök, a magyar ökumenikus tanács vezetője volt.

– Gondolom, rendszeresen be kellett számolnia az eredményekről. Mi határozta meg a témákat, amikről írnia kellett?

– Folyamatosan, bizonyos időközönként beszámolókat kellett írni az aktuális helyzetről. A jelentések egy részről az egyházvezetésnek szóltak, de mentek egyből az állami szervekhez, sőt magasabb titkosszolgálati szintekre is. Tudok arról, hogy volt olyan írásom, amely a KGB-nél landolt.

– Hogyan tudott egyensúlyt tartani? Volt ugyanis egyfajta szakmai kihívás, aminek meg kellett felelni, de az ÁEH-nak is volt elvárása önnel szemben. Emellett evangélikus lelkész volt, mégis ügynöki munkát vártak el.

– Feladatokat kaptam. 1980-tól az volt a legfontosabb feladatom, hogy az LVSZ nagygyűlést készítsem elő, az előkészületeket figyeljem, intézzem, hogy a világgyűlés ide jöjjön Magyarországra és tegyek lépéseket abban is, hogy végül Nagy Gyulával szemben Káldy Zoltánt válasszák meg az LVSZ elnökének. Ezt sikerült megoldani. Ebben benne volt a kezem. Az LVSZ utazásokat, könyvkiadást, konferenciákat finanszírozott, ami akkor kiemelkedő dolog volt. Máig nem tudom, hogy is sikerült nekem ezt elérnem, de kitűnö fönökeim és munkatársaim voltak. Apám 32 évig volt Ősagárdon lelkész.

Térden állva, imádsággal kezdtük a napot.

Irodájában egy felirat volt: „Hát Jézus, mit szól hozzá?” Apám ennek jegyében mindig mondta nekem: „Fiam, ha szólsz valamit, ha akarsz valamit, ha csinálsz valamit, mindig gondolj erre a mondatra. Jézus személye, az Ő tanítása, hogy illik bele abba, amit te akarsz.” Ez végigkísért egész életemben. Amikor elkezdtem a családomat kutatni, kiderült, hogy 1659-ben ordinálták az egyik ősömet, Horeczky Istvánt Csánigra (Nyugat-Dunántúlra). Abban az időben, amikor gályarabnak küldték a protestáns lelkészeket. Utána végig lelkészek, tanítók voltak az őseim, több nemzedéken keresztül. Isten megadta azt, hogy 300 évvel később, 1959-ben engem avassanak lelkésszé. Életemben több olyan időszak volt, amikor igen keményen megdolgoztak. Először a szocialista kollégiumban, ahol majdnem eljutottam az istentagadásig. De az Isten adott nekem erőt arra mindig, hogy ellen tudtam állni ezeknek a kísértéseknek.

– Volt olyan, amikor megtagadta a lelkiismerete miatt az együttműködést?

– Többször is. Ez érzésfüggő volt.

– Ez mit jelentett?

– Az állambiztonság módszereibe az is beletartozott, hogy megpróbált valamilyen módon zsarolni. Régi módszer a bor (ivás), a dal (társaság), az asszony bevetése. Két alkalommal is megpróbálkoztak nálam azzal, hogy elcsábítsanak; egyszer egy idősebb, később egy fiatalabb asszony.
Józsefvárosi segédlelkész voltam 1965-ben Grünwalszky Károly mellett. Bejött egy asszony a lelkészi hivatalba, hogy ő be akar lépni az evangélikus egyházba. Grünwalszky rám bízta, hogy foglalkozzam vele, készítsem fel a konfirmációra. A harmadik alkalom azt mondta: nem jön többet a hivatalba, menjek el inkább én hozzá a lakására este. Egyszer elmentem, de igen

hamar kiderült, hogy nincs szó sem a hitről, sem az egyházról, csak el akart csábítani, hogy zsarolható lehessek. 

Végül megkereszteltem, de többet sosem láttuk a gyülekezetben. A másik kísérlet az volt, hogy a tévés Shakespeare-vetélkedőn utazást nyertem két hétre Angliába. A televízió közölte, hogy akkor lesz a futball-világbajnokság és drágák a szállodák, majd kis kerülővel megszervezik az utat. Repülőn mentünk Moszkvába, majd vonaton Leningrádba, ahonnan hajóval, ami lassabban haladt Helsinkibe, Koppenhágába, de lassan Londonba is eljutottunk. Figyelték, hogy disszidálok-e, de én nem akartam lelépni, mert akkor már tudtam, hogy ösztöndíjra mehetek. A tucatnyi csoportban volt egy fiatal tanárnő, aki rám szállt a hajón, és megkért, hogy Londonban segítsek neki vásárolni. Amikor megkérdeztem, mit keres, azt mondta: női fehérneműt akar vásárolni és én biztosan megítélem majd, mi áll jól neki. Éreztem, hogy a „vörös polip” be akar hálózni. Nem mentem el vele.
Ezek a módszerek is benne voltak a titkosszolgálati hálóban.

– Családján keresztül próbálkoztak-e?

– Nem. Mi igen jó házasságban éltünk képzőművész feleségemmel, a két fiunk igen jól teljesített az iskolában, a genfi és párizsi egyetemen. Innen nem találtak fogást rajtam.

– Térjünk vissza élettörténetében oda, hogy amikor 1987-ben meghívták püspöknek, elgondolkodott-e azon, hogy ezt nem vállalja el?

– Jó helyem volt az LVSZ-nél és tulajdonképp meghosszabbították volna a szerződésemet újabb három évre. Sőt, akkoriban bármelyik német vagy svájci egyetemre meghívtak volna tanárnak, ha jelentkezem, és a genfi német református gyülekezet megválasztott volna lelkészének is. Megtárgyaltam a dolgot a családommal, a feleségemmel és végül a hazajövetel mellett döntöttünk. Rózsával mindent meg tudtam beszélni. Ha ő nem állt volna mellettem, akkor én nem tudtam volna olyan sikeres lenni, és nem tudtam volna megállni a helyemet. Érdekes momentum, hogy amikor itthon éltünk, kijártunk a Hősök terére meg a Városligetbe, hogy sétálva beszélgessünk és imádkozzunk együtt. Lehallgattak minden telefont, felbontották a leveleket.

A lakásunk be volt poloskákkal telepítve, így itthon nem lehetett ezekről a kérdésekről őszintén beszélgetni.

A feleségem odakint akkoriban rendkívül sikeres volt, olyan karriert futott be, amit itthon el sem lehetett volna képzelni. Franciaországban megjelent egy könyv a világ vezető művészeiről, munkájával, életrajzával. Ő is benne szerepelt. Még a svájci művészek is irigykedtek rá, nemhogy a magyarok. Szóval a részéről is áldozat volt ez a döntés, mégis éreztük, hogy itthon kell a továbbiakban tevékenykednünk.

– Kik voltak még a püspökjelöltek? Mi zajlott a háttérben?

– 1986 végén Káldy már igen beteg volt. Egy fotelben ülve diktálta a leveleket. A felesége egy kézzel írt levélben arra kért, jöjjek haza, legyek a beteg püspök segédje. Én ezt képtelenségnek tartottam. Egyszer még hazajöttem hozzá, az volt az utolsó találkozásunk. Csak annyit bírt mondani, hogy „most már késő”. Nagy Gyula szervezkedett a háttérben, ki legyen a püspök. Jelölt több is volt: id. dr. Fabiny Tibor, id. dr. Hafenscher Károly, sőt volt, aki Dóka Zoltánt ajánlotta. Ott volt Tóth-Szöllős Mihály esperes, de az ÁEH akármennyire is őt akarta, nem választották meg.
A lelkészek közül Káldy temetése napján id. dr. Cserháti Sándor beszélt rá végül arra, hogy álljak kötélnek.

– Az ÁEH-nak volt valamilyen feltétele?

– Az ÁEH nagyon szerette volna, ha hazajövök, mert azt gondolták, hogy itthon nagyon kellek a világgyűlés és Káldy halála után kialakult helyzetben az erős nemzetközi beágyazottságom miatt. 1987-ben hazajöttünk, mert megválasztottak, és 1988-ban igen erősen befolyásolni akartak a döntésekben. A Lutheránus Világszövetség akkoriban az iskolák visszavételét szorgalmazta. A nemzetközi nyomás rajtunk volt. A Fasorral kezdtük. Bár államosították, de a tulajdonjogunk megmaradt. Ebben az ügyben hajthatatlan voltam és Miklós Imre végül rábólintott. A korábbi szerződésben benne volt, hogy az államnak kötelező visszaállítania úgy az épületet, ahogyan az az átvételkor volt. Ki is utalták az ehhez szükséges összeget annak ellenére, hogy sokan keresztbe akartak tenni.

Ezután igen hamar kaptam egy telefont, hogy többet nem tartanak igényt a magyar titkosszolgálatok a munkámra.

– Egyetlen telefon volt az egész?

– Káldy irodájában, amit átvettem, volt egy piros készülék. Csak oda szólt. Lehallgatták. Ezen szóltak. 

– A püspöksége alatt sokféle botrány volt az evangélikus egyházi berkeken belül. Önt sokan támadták intézkedései és személye miatt. Dóka Zoltán már a legelején tiltakozott a megválasztása ellen, a zsinat le akarta váltani, a teológusok fellázadtak ön ellen, Frenkl Róbert felügyelővel is vita alakult ki egy könyve miatt, de ön volt az, aki nem akarta a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület létrejöttét sem. Most hogyan értékeli püspöksége idejét?

– Őszintén megvallom, hogy sok hibát követtem el, például nem küldtem el azokat az egyházból, akiket pedig nagyon kellett volna. Most 81 évesen, amikor emlékirataimat készítem, még mielőtt Krisztus ítélőszéke elé állnék, szeretném letenni a terheimet. Megkerestem pár korábbi kollégát, hogy beszélgessünk el a múlt hibáiról és tisztázzunk olyan dolgokat, amik egymás között kérdések voltak. Járt már nálam Thurnay Béla, Zászkaliczky Péter, Zászkaliczky Pál, Ittzés János és várom ifj. Fabiny Tibort és másokat is, mert szeretném, ha sikerülne még néhány emberrel leülni beszélgetni és megkérni őket, hogy bocsássanak meg nekem.
2017. április 22-én a nyugati egyházkerületi közgyűlésre is elmentem Veszprémbe, Szemerei János püspök előzetes beleegyezésével. A legvégén kaptam néhány percet. Elmondtam, hogy bár sokan úgy tartanak számon, mint aki a dunántúli kerület újraindulásának az ellensége volt, én nem akartam az lenni, de az erről szóló zsinati döntéseket nem helyeseltem. Bocsánatot kértem azért, hogy ha úgy érzik, vétettem valamit ellenük. Éppen Veszprémben kezdtem lelkészi szolgálatomat 1959-ben és több ősöm szolgált a Dunántúlon.
Kérem most is az Úristent, hogy segítsen nekem elrendezni még ezeket a dolgokat addig, amíg az ítélőszéke elé kell állnom. Szeretnék odaállni elé és kérni azt, hogy ha én megbocsátottam másoknak és ők is megbocsátottak nekem, akkor az Úristen is bocsásson meg nekem.
Naponta hálát adok Istennek, hogy vezetett egész életemen keresztül. Krisztus szeretete és kegyelme felől sosem voltam bizonytalan és ma is tudom, hogy ő segít nekem. Szeretnék mindent elrendezni és remélem, hogy ez a beszélgetés is ebbe az irányba visz majd.