Üdvözlöm Önöket Jeruzsálemből, abból a városból, ahol Urunk élt, meghalt és feltámadott. Abban a tudatban fordulok most Önökhöz, akik világméretű egyházközösségünk tagjai Krisztus testében, hogy mi együtt mindannyian Isten megmentő szeretetének üzenetét a föld végső határáig közösen visszük el.
Karácsony az öröm kihívása elé állít bennünket. Miért beszélek azonban kihívásról? Karácsonykor a szép képek és az örömteli üzenetek gyakran ellentétei azoknak a problémáknak és konfliktusoknak, amelyek mindenütt a világban láthatóak. Ennek ellenére karácsony arra a feladatunkra emlékeztet bennünket, hogy Istent imádjuk és dicsőítsük, neki köszönetet mondjunk azért, hogy nekünk ajándékozta Fiát, Jézus Krisztust.
Minden bizonnyal a világ szükségei időlegesen elvonják tekintetünket erről és ilyenkor megfeledkezünk arról, hogy Istent tiszteljük. Annak a kislánynak a képe, aki a lundi dómban meggyújtotta az egyik gyertyát, lökést adhat számunkra ahhoz, hogy ne csak saját erőfeszítéseinkben bízzunk, hanem Urunk és Megváltónk gyógyulást hozó munkájára is emlékezzünk. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn 1,5)
Lundban és Malmőben közös megemlékezésünkkor és közös istentiszteletünkön éreztem, hogy a Szentlélek mutatja meg az utat a két egyház – a római katolikus és a lutheránus egyházak – történelmi megbékéléséhez. Éreztem, hogy a Lélek kinyitja szemünket, hogy lássuk és felismerjük, sőt megerősítsük a másik tradíció evangéliumra irányuló hitbeli hűségét. Ez valóságosan is olyan pillanat számunkra, amelyben Istent kell dicsőítenünk azért, ami az elmúlt 50 év párbeszéde során történt, amikor is a konfliktusból a közösség felé el tudtunk mozdulni. Lund mindannyiunk számára ébresztőt jelent az ökumenikus mozgalomban arra, hogy Krisztus testeként emlékezzünk meg arról, hogy sokkal több van, ami egyesít minket, mint amennyi elválaszt bennünket egymástól. Karácsonykor és az új év kezdetén tehát a betlehemi gyermek kedvéért szegezzük tekintetünket közös elhívásunkra és közös bizonyságtételünkre.
Épp most tértem vissza egy bejrúti konferenciáról, amelyen arról a kihívásról beszéltünk, amely előtt a közel-keleti és közép-keleti keresztény lakosság áll. Köztünk sok iraki és szíriai keresztény is volt. Dicsőítettem az Istent azért, hogy ők még életben vannak és hálásan csókoltam meg homlokukat. Túlélőként jöttek el hozzánk, az élet szimbólumaként, nem pedig a szenvedés, a háború vagy a halál követeiként.
A karácsonyi ünnep boldog képei talán egyeseket arra vezetnek, hogy elfeledjék azokat, akiket maga a világ is elfeledett. Több millió menekült keres védelmező helyet. Így értelmezzük sokszor Mária elbeszélését, aki egy istállóban szült, nem pedig kórházban vagy hotelben. Mária úgy tűnik az elfeledettekhez tartozott.
A történetet azonban lehet máshogy, lehet palesztin módon is értelmezni. Mária gyermekét nem egy fából ácsolt kunyhóban, hanem egy barlangban hozta a világra. Máig élnek még emberek Palesztinában barlangokban. Ha ebből a háttérből nézzük, akkor a történetben a házigazda fogadós nem rekesztette ki őket, vagy nem nézte le a családot, hanem radikális palesztin vendégszeretetet és nagylelkűséget mutatott irántuk.
Mert látják, mivel nem volt már a fogadóban hely, ezért a gazda Máriának és Józsefnek a saját otthonát ajánlotta fel, ahol a barlang mélyében védettségben lehettek. E fölé a barlang fölé emelték a Születés templomát.
Karácsony ünnepe az elé a feladat elé is állít bennünket, hogy a dolgokat újraértékeljük: vajon keresztényként megfeledkeztünk-e azokról a keresztényekről, akik Nigériában, Pakisztánban, Bangladesh-ben, Szíriában, Szudánban, Irakban és máshol hitükért küzdenek és támogatásra, vígasztalára van szükségük? El vannak ők feledve? Vagy elfogadjuk azt, hogy az ő helyzetük zavarja a mi kényelmünket?
Amit ezek az emberek – üldözöttek vagy menekültek vagy otthontalanok vagy szegények – akarnak az nem egyfajta kényelem vagy meghittség. Ők szeretnék azt, ami a karácsonyi üzenetben is van: egy olyan békét, amely igazságosságot épít. Amikor az angyal énekli: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat”, akkor tudatában kell lennünk annak, hogy Isten előnyt ad számukra. Isten, aki otthonától távol született, majd röviddel azután maga is menekült volt Egyiptomban. Keresztény feladatunk, hogy a szegényeknek elsőbbséget adjunk.
Üzenetem a következő: mindannyiuk számára Krisztus az Immánuel, aki vele van mindenkivel, bárhol is legyen – szenvedésben, szükségben, szegénységben vagy betegségben. Isten nem felejtette el őket, éppígy nem feledte el a mi világméretű egyházközösségünket sem. Ha a világ azt mondta: nincsen hely, akkor még mindig van egy hely számukra Isten szeretetében. Üdvözöljük őket a szívünkben és törekedjünk az igazságosságra Jézus Krisztusnak, a betlehemi gyermeknek a nevében.
Jeruzsálem szent városából kívánom mindannyiuknak Isten áldását karácsonyra és az új évre.
Boldog karácsonyt!
Dr. Munib A. Younan