„Nagyon sok jó kezdeményezést látunk a gyülekezeteinkben arra, hogy már a keresztelő alkalmával invitálják a kisgyermekes családokat a gyülekezeti közösséghez való csatlakozásra, például jöjjenek családos programokra, járjanak a baba-mama körbe. Később az óvodás és iskolás korosztálynak is lehetősége van – kiterjedt intézményhálózatunk révén – egyházi nevelésben részesülni, de mindenképp megmaradhat egy világi iskolában is a kapcsolat a kötelezően választható hit- és erkölcstanórák révén. Folyamatosan ott lehetünk tehát a gyerekek életében a családjukkal együtt egészen a konfirmációig. Ami problémát tapasztalunk, az inkább utána jelentkezik” – árulja el Pángyánszky Ágnes intézetvezető.

Informális módszerek

Friedrich Schweitzer tübingeni professzor kezdeményezésére 2007-ben nemzetközi kutatás kezdődött: kérdőíves felméréssel vizsgálták evangélikus, református, metodista egyházak konfirmációs gyakorlatát. A résztvevők között volt Németország, Svájc, Ausztria, a skandináv országok, a lengyel evangélikusok, illetve a magyarországi evangélikusok, reformátusok és metodisták is. 

A konfirmáció gyakorlata a várthoz képest is nagy eltéréseket mutatott. A dán evangélikus egyházban például – királyi rendeletre – hetente két órában iskolaidőben, de a parókián történik a konfirmációs felkészítés. A sikertörténetnek számító finn konfirmációs gyakorlatban erőteljesen a közösségi kötődésen van a hangsúly. A tíznapos vagy kéthetes finn konfirmációs táborok a felkészülés fő bázisai, és a már konfirmáltak önkéntes szolgálatával egészül ki az egész konfirmációs oktatás. A norvég egyházban korábban a gyülekezetek, illetve a lelkészek hatáskörébe tartozott a konfirmáció tananyaga – ma már a nullától tizennyolc évesig terjedő korosztályra vonatkozóan átfogó norvég evangélikus oktatási program határozza meg a konfirmáció tananyagát. 

A kutatás alapján általában elmondható, hogy az addigi iskolarendszerű és frontális oktatási módszerektől elmozdulás történt az ifjúsági munka típusú, informális, közösségépítő módszerekre épülő konfirmációs oktatás felé.

Káté helyett valami más 

„Csoportos munkaformákra, projektalapú megközelítésre és a családok bevonására alapoztuk a Tanuló közösségben című, a konfirmációi oktatást segítő, kifejezetten lelkészeknek, illetve a konfirmációs oktatásban részt vevőknek írt kézikönyvet 2008-ban – mondja Pángyánszky tanárnő a magyarországi helyzetről. – A könyvet, illetve az anyagot sok esetben azzal kritizálták: miért nem a Kis kátét vagy a Konfirmációi kátét tanítjuk. Lehet, hogy sokan nem is tudják: létezik egy ilyen könyv, tele rendszeres teológiai alapozással, gazdag feladatsorral, bőségesen használható óravázlattervekkel. De a könyv számomra legmeghatározóbb erőssége az, hogy a mai kérdésfelvetésünk alapján veszi végig a káté tematikáját bibliai, teológiai alapvetéssel, sok-sok kérdéssel és játékos feladattal, a korosztálynak megfelelő megközelítéssel. Ez a könyv szerintem még ma is nagyon jó iránymutató a klasszikus és a modern megközelítés harmóniára találásában. u

Emellett kreativitást biztosít a lelkészek számára, amely alapján a tanítás anyaga közös evangélikus kincsünk marad, de a megvalósítás, a számonkérés, a dramatizálási lehetőségek a lelkész kreativitására és a csoportban megvalósítható lehetőségekre épülnek.”

Bár a hittan oktatása ismeretszerzésben, lelkiségi gyarapodásban igen sok lehetőséget ad, a gyülekezeti kötődés megszilárdítását az európai protestáns egyházak is nagyon fontosnak tartják. A konfirmáció egyik leglényegesebb aspektusa a hitről való tanulás mellett a gyülekezeti és az ifjúsági közösségnek, illetve az egyház liturgikus életének megismerése és az azokban való szocializáció. A gyakorlati teológiában, illetve a katekétikában ezért fontos egyszerre hangsúlyozni a gyülekezetben és az iskolában megvalósuló oktatást. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem képzéseiben a valláspedagógia és a gyülekezetpedagógia egymás mellett futó, más-más célcsoport tanítására vonatkozó katekétikai tanegységek.

Fontos elérni a családokat 

A már említett norvég oktatási terv a gyülekezetpedagógia egyik legfontosabb feladatának az intergenerációs megközelítést, azon belül is a családok megszólítását tűzte ki célul. „Az az izgalmas ebben a katekétikai programban, hogy komplex rendszerben helyezi el az irányadó oktatási stratégiát – magyarázza Pángyánszky Ágnes. – Nagyon tanulságos számunkra is, érdemes beleolvasni. [God gives – we share – Plan for Christian Education címmel található meg az interneten. – A szerk.] Sok esetben kaphatunk belőle inspirációt, nagy része meg is valósítható egyházunkban is, de azt is látnunk kell, milyen helyi sajátosságok határozzák meg a mai evangélikus gyülekezetpedagógiát. A családok elérésének egyik legnagyobb nehézségét abban látom, hogy a magyarországi vidék demográfiai helyzete, benne az evangélikus gyülekezetek helyzete sok esetben nem teszi lehetővé, hogy ilyen átfogó nemzetközi stratégiák megvalósuljanak. Itt ugyanis az alapkérdés inkább a családok megtalálása és elérése, ami az intenzív városiasodással egyre nagyobb kihívássá válik. Ami egy városi közösség számára vonzó missziós helyzet, az sok vidéki gyülekezetünk számára a generációk jelenlétének fájó csökkenését jelenti.”

Egyház- és gyülekezetcentrikusan  

„Fontos különbség a nyugati és az északi országokhoz képest hazánkban az, hogy a hitoktatásban igen nagy hangsúly van a hit megélésén és a lelkiségen – állapítja meg az intézetvezető. – Az egyház, illetve a gyülekezet közösségébe való nyílt hívogatás nem mindenhol valósulhat meg egyértelműen. Mi nagyon egyház- és gyülekezetcentrikusan tanítjuk a hittant, a hitben való nevelés így integráns részévé válik a hitoktatásnak. Fantasztikusan jó erőfeszítések történnek erre, jó irányokkal, jó lehetőségekkel, de látnunk kell, hogy ez egy folyamat része. A hitoktatás, a gyülekezethez való kötődés, a gyülekezetben való informális tanulás és az ifjúsági közösségbe való betagozódás a felnőtthit előszobái, amelyben folyamatos az elköteleződés, a hitmegélés, a tanítványi élet megvalósulása. Lényeges kérdés, tudunk-e olyan erős kötődést megszilárdítani a fiatalokban, amely elősegíti a hitről való folyamatos tanulásnak a vágyát és igényét, vagy megmarad az, hogy a konfirmáció a tanulás folyamatának a lezárása.”

Tanítványok vagyunk élethosszig 

Az Együtt a hit útján című, evangélikus és református szerzők tollából származó, frissen megjelent gyülekezetpedagógiai kézikönyv éppen abból a felismerésből született, hogy a konfirmáció gyakran lezár egy folyamatot, pedig egész életünkben kellene folyamatosan tanulnunk a hitről.

„Tanítványok vagyunk. Számomra ke­reszténynek, evangélikusnak lenni azt jelenti, hogy tanítványi élet megvalósítására törekszem, hiszen Jézustól erre kaptunk elhívást – mondja Pángyánszky Ágnes. – Folyamatos tanulási folyamatban, a közösség tudatos megélésében, az életemnek és a hitemnek állandó dialógusában és reflexiójában élek. A konfirmáció jelentőségteljes állomás, fontos és életre szóló változások történnek életünknek ebben a szakaszában is. Felnőtté leszünk, a leghosszabb életszakaszunkba lépünk. A felnőtté válásban a konfirmáció a hittel való kísérés lehetőségét adja, hogy úgy váljak felnőtté, hogy a Krisztusban való megváltottságom bizonyosságában egész életemre szólóan útitársra leljek Istenben. Ha pedig eltévednék, akkor tudjam: mindig van lehetőségem a visszatérésre.”

A felnőttkor küszöbén

És hogy milyen életkorban kerüljön sor a konfirmációra? Pángyánszky Ágnes szerint a kor kérdését az iskolarendszerből kiindulva érdemes kezelni. „Gyakorlati, praktikus oldalról nézve a tizenkét éves életkor ideális a konfirmációra, azért, mert a gyerekek már elég érettek ilyenkor. Bár lehet, hogy szellemileg később érnek, bio­lógiailag mindenképp a felnőttkor küszöbén vannak már. Tizennégy éves korban a középiskolai felvételivel vannak elfoglalva, ekkor a konfirmációs felkészüléssel terhelni őket szinte lehetetlen. Középiskolában is leterheltek, tehát az iskolarendszerből kiindulva leginkább még a hatodik–hetedik osztályban valósítható meg a konfirmáció” – véli az egyetemi adjunktus. Szerinte nehéz kérdés ebben dönteni, de a családok, gyülekezetek fontos hordozói lehetnek a döntésnek.

Gyermekúrvacsora? 

Ahogyan a konfirmációs életkor meghatározásában, úgy az úrvacsoravétel tekintetében is rendkívül eltérő a nemzetközi gyakorlat. A Finn Evangélikus Egyházban például van gyermekúrvacsora. Felvetődött ennek lehetősége már egyházunkban is.

„Bennem a gyermekúrvacsora kérdését tekintve még viaskodik a népegyházi hagyomány az első, konfirmációs úrvacsoravétellel és a mai gyermekteológia fontos felismeréseinek kérdése – mondja Pángyánszky Ágnes. – A hit megvallása és az első alkalommal az Úr megterített asztalához való odajárulás szimbolikus jelentősége veszne el, ha gyermekkorban már lehetőség lenne az úrvacsoravételre, bár a hitben való megerősödés kifejeződése még fontos lenne akkor is. A gyermekteológia pedig azt mondja, hogy tisztelni kell a gyermeki hitet, nem lehet a hitfejlődés folyamatában kevesebbnek ítélni ezt, és nem szabad a gyermektől sem eltiltani az úrvacsoravételt. Ebben pedig a családnak is kísérnie kell a gyereket, a közös hit megélése fontos ebben a helyzetben. Mit jelent akkor ez a konfirmációi fogadalomtétel, mi történik a konfirmációban? Végig kell gondolni ezt egyházunk gyakorlatában; különösen is fontos kérdés lesz ez jövőre, az úrvacsora évében. Mindenképp szükséges, hogy ebben konszenzus legyen egyházunkban, és megfelelő értelmezést kapjon a gyermekúrvacsora és a konfirmáció kapcsolatának kérdése is. A konfirmáció mai értelmezésében áldás az, hogy idehaza együtt tudunk gondolkodni a református testvérekkel, felismerve azt a sok-sok teológiai kihívást, amelyek további kutatásokra sarkallnak bennünket. A nemzetközi konfirmációs kutatások is folytatódnak, szándékunk szerint további felmérésekben is szeretnének részt venni a hazai protestáns egyházak.” 

A cikk az Evangélikus Élet következő számában jelenik meg.