Amikor most Viharra emlékezem, akkor mégsem az időjárásról írok, hanem egy kedves, bár nagyon érzékeny szürke lóról. A nagyapám lovát hívták így. Nagypapa nyugdíjasként részmunkaidőben – a motorizációt megelőzően, mintegy utolsó mohikánként – szülőfalum, Lajoskomárom lovas postási teendőit látta el. Az volt a feladata, hogy a vasúton érkező postai küldeményekért a lovas kocsijával átmenjen a szomszédos faluba, mivel ott volt a legközelebbi állomás, majd hazatérve a csomagot be kellett adnia a helyi postahivatalba.

Kisgyerekként testvéreimmel gyakran és szívesen csatlakoztunk hozzá, és felültünk a kocsijára. Emlékszem, ahogy a nagyjából kétszer egy óráig tartó úton beszélgettünk, énekeltünk és játszottunk. Volt, hogy bebújtunk még abba a ládába is, ahová nagyapánk a leveleket szokta betenni. Alkalmanként extra kéréseink voltak. Előjön az emlékeimből, ahogy kórusban mondogattuk a testvéreimmel, hogy „erre menjünk!”, vagyis hogy kivételesen a falu egy másik utcáján keresztül menjünk a cél felé. A kis unokák nagy örömére nagypapa (akinek a közelében is jó volt lenni) már irányította is Vihart az általunk kért utcába…

Vihar a családunk tagja volt, mégpedig a szívünkhöz nagyon közel álló állat. Sok gyönyörű élményünket vele közösen éltük át.

Azon a szomorú karácsonyon, amikor szerte a világon emberek milliói arra a bizonyos betlehemi istállóra figyeltek, ahol a régóta megígért és várt gyermek megérkezett, és az élet új távlatának ígéretét hozta, a mi lajoskomáromi istállónkban egy dráma bontakozott ki.

Vihar állapota váratlanul rosszra fordult. Ezt elmesélésből tudom, mert a betegágyamon csak a család feszültségét érzékeltem.

Hallottam, hogy baj van, és hogy kihívták Viharhoz az állatorvost. Családunk korábban szebb időket is látott istállójának egyetlen lakója nagyon betegnek látszott. Nem akart felkelni, nem evett, elhagyta magát. Kisfiúként sokat tébláboltam az istállóban, és legszívesebben akkor is kirohantam volna megnézni Vihart, de kényszerű szobafogságom miatt nem mehettem ki hozzá.

Hallottam, hogy próbálták szegényt hevederek segítségével felállítani, de nem tudott a lábára állni. Végül sajnos bekövetkezett a legrosszabb. Nem használt az orvosi segítség. Vihar éppen karácsonykor pusztult el. Gyermekkorom első gyászélményét éltem át ekkor; mélyen megrázott, és elgondolkodtatott az elmúlás borzalmán. Alig tudtam felfogni, hogy egy olyan erős állat, mint amilyen Vihar volt, képes elerőtlenedni és egyszerűen kimúlni. Peregtek bennem az emlékek, ahogy többünkkel a fedélzeten szinte repítette a kocsit, hatalmas rakományokat tudott elhúzni, és olyan sokfelé vitt el bennünket, annyi örömteli élményünk fontos szereplője volt… Hogy lehet, hogy minden komolyabb előzmény nélkül elpusztulhat egy számunkra oly fontos élet? Kisgyermekként mérhetetlen szomorúságot, megbántottságot és csalódást éreztem a csillogó, ragyogó karácsonyfa alatt is.

Sok év, sok karácsony eltelt azóta. Sajnos volt több gyászunk is, amelyek ugyan másként, de ugyancsak mélyen felszántották a lelkemet. A következő, akit gyászoltam, már kamaszkoromban éppen az említett nagyapám, Vihar gazdája volt. És vannak frissebb gyászaink is. Néhány éve az apám, aztán tavaly, egy éven belül három testvérem ment el…

Az az első, sokkoló karácsonyi emlék és az azóta sajnos többször is átélt gyásztapasztalatok tudatosíthatják bennem is az első karácsony lényegét. A betlehemi istállóban megszületett gyermek azért jött közénk, mert az elmúlással szemben tehetetlenek vagyunk. Nemcsak állatainkon, de embertársainkon, családtagjainkon és magunkon sem tudunk segíteni. Ahogy Luther mondta a halálos ágyán, „bizony koldusok vagyunk”…

Jézus, a karácsonyi gyermek azért érkezett, hogy legyen mégis reményünk! 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 49-50. számában jelent meg, 2017. december 17-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.