„Mozaikként kapcsolódik össze múlt a jelennel. Kitisztulnak a képek” – kezdi Jakab Béla az óbudai evangélikusok meg a saját történetét, amelyek 2014 óta fonódnak össze. Hosszú út vezetett a Dévai Bíró Mátyás térig: szülővárosa, Nagyvárad, majd Kolozsvár, Budapest, Chicago, Szatmárnémeti, Caracas, Gyula. Családjával a világ minden pontján Isten gondviselő szeretetében tudják magukat. „A gyülekezetváltások nem a mi döntéseink, hanem Isten bölcsessége. Az ő tervével sokszor hadakozik az ember, mást szeretne. De ha nem hajtom igába a fejemet, elveszett ember lennék. Minden istentiszteleten, a kezdő oltári szolgálat előtt, mikor letérdelek, átérzem ezt. Istennek köszönhető, hogy aznap is elkezdhetem a szolgálatomat. Azon vagyok, hogy ez a momentum az egész életemet befolyásolja.”

Egyedül a vallásórán

A lelkész az elhívását a kommunista Romániában kapta. „Nagymamám hitben erős, nagyváradi szórványban élő evangélikus volt. Közösség nem, de kijáró lelkész volt. Nagyváradra költözve mindig magával vitt a templomba. Szinte mindig egyedül ültem a vallásórán – így nevezték ott. Ez az emlékkép jön elő ma is, amikor egyetlen gyermek ül a hittanórán.”

Jakab Béla édesanyja három műszakban dolgozott, vasárnap is, nem mindig tudott velük tartani. Édesapja reformátusként azt a téves képet hordozta, amelyet oly sokan: az egyház fegyelmez és nem szeret. „De ő volt az, aki mindenben támogatott, konfirmációmra is ő vitt el. Korai halála előtt, az út végéhez érve egyházi szertartást kért.” Az édesapa nem érte meg fiának lelkésszé avatását. „Ha nem halt volna meg, én nem lennék lelkész. Ő volt a példaképem: a szakember, aki mindent meg tud javítani. Halála után nyílt meg előttem egy ajtó, ami addig zárva volt. Elhívásom ezután történt. Isten rendezése, hogy dédnagyapám pont Maglódon volt lelkész, ott, ahol Johanna lányom lelkészi gyakorlati évét kezdi.

Új Óbuda, új utak

Jakab Béla a fővárosi gyülekezet sajátosságait sorolja: „A panelek építése előtti háromezerről hatszázra csökkent az evangélikusok száma. Heterogén közösség költözött be, vidékiek, városiak, nehéz volt megszólítani őket. Görög Tibor, egyik lelkészelődöm minden hónap első vasárnapján gyűjtötte az egyházfenntartói hozzájárulást, hogy fenn tudjon maradni a gyülekezet.” Ma is új és új utakat kell találni. A lelkész azt vallja: annyit tud hozzátenni a tagok életéhez, amennyit ők engednek. Ajtaja mindenki előtt nyitva áll. Messengeren, telefonon is készséggel lelkigondozza híveit.

Hunyadi László felügyelő apai ágon erdélyi, anyai ágon kisalföldi evangélikus. A paneltömb lakója. „A földszintes kis házak eltűnésével a népsűrűség megsokszorozódott, ám a házgyári lakásokban sokan nem kerestek utat Istenhez. A gyülekezet magja felbomlott. A kevert népesség más életszemlélettel, más felfogással bír. Ez az Óbuda nem hasonlítható a régihez” – summázza.

Az embertömeg nem áramlott be a gyülekezetekbe, az óbudai lelkész lista alapján ered az evangélikusok nyomába. Nincs olyan vasárnap, hogy a padokban ülők jó húsz százaléka ne látogató legyen. Ez fővárosi specifikum: egy ideig járnak, majd eltűnnek. A kétezres években sokaknak ugródeszka volt Óbuda: nagy fluktuáció, albérlet, s a hitel felvétele után a családok vidékre mentek építkezni. „»Lelkész úr, ne felejtse el: ez a család egy év múlva már nem lesz itt!« – mondták gyakran nekem is. Ez óriási dilemma a gyülekezetépítés napi munkája során – avat be a nehézségekbe is Jakab Béla. – Felügyelő úr komolyan veszi a nyilvántartást, de tény: csökken a járulékfizetők száma. Másutt nem találkoztam a jelenséggel, csak itt: az elhunytak »eltűnnek«, a rokonság nem értesíti a lelkészt a halálesetről, ha nem volt szoros a kapcsolat a gyülekezettel. Jelenleg nyolcszáz evangélikusról van sejtésünk.”

A népegyházi számítás szerint kétszázötvenre tehető azoknak a száma, akik anyagi felelősséget is vállalnak. A parókia, a gyülekezeti ház, a templom, a torony, a harang, az orgona viszi a pénzt, milliós tételeket – magyarázza a lelkész –, ezért minden évben egy célra kérünk támogatást. Segédlelkész nincs, főállású hitoktatónk Bajuszné Orodán Krisztina lelkész.”

A lelkész szívügye

Szellemi foglalkozásúak adják a gyülekezet zömét, de más rétegből is érkeznek, az agglomerációból is bejárnak a templomba. Az átlagéletkor ötven feletti. Nagy a nyomás a budapestieken a lelkész tapasztalata szerint: mindenki jobban akar élni. A fáradtság, a nagy hajtás háttérbe szorítja a hitélet gyakorlását. „A rétegalkalmak közül stabil a bibliaóra, konfirmáció után az ifiseket Johanna lányom fogta össze. A médiafelületeket Ádám fiam tartja kézben. [Jakab Ádámmal a 2018. szeptember 9-i lapszámunkban Istennel a maratoni távon címmel készítettünk interjút. – A szerk.]

A lelkek megtalálásáról szót ejtve megtudjuk: a kötelező hitoktatás „kapuja” a lelkész szívügye. „Más missziói lehetőségünk nincs. A hit- és erkölcstanoktatáson keresztül tudjuk megszólítani a szülőket. No persze, ott a fal is: akkor tudjuk megtenni, ha kézen fogja a gyermeket, és elhozza a templomba. A látogatások nem hoznak mindig eredményt. Minden évben konfirmálunk, minimum hét gyermekkel, az előttünk álló évben lesz az eddigi legtöbb konfirmandusunk. Ha Isten úgy akarja, szülők is elkötelezik magukat a gyülekezet mellett.”

Jakab Béla gondolatait a felügyelő folytatja: „Lelkész úr remekül oldja meg az oktatást: havonta jönnek össze egy »ittalvós« hétvégére a gyerekek. Ez közösséget is formál. A vizsgák nagyszerű élményt nyújtanak fiataloknak és gyülekezetnek egyaránt.” A rohanó világ, a létért való küzdelem azonban itt is megmutatkozik: a konfirmandus-hétvégét megzavarhatja egy sportverseny, szakkör; hatalmas a küzdelem a szabadidőért.

Kulcsfontosságú, hogy a lelkész több felületen, gazdag tartalommal minden korosztályt megszólítson, és a média segítségével pozitív képet mutasson az egyházról. „A mai világban úgy kell nyitottnak lennünk, hogy megőrizzük az örökséget. Lapunk az Óbudai Harangszó, az interneten pedig van Heti Hírmondó, blog igei gondolatokkal, aktualitásokkal, Facebook- és Instagram-oldal, videókkal is frissülő honlap.” 

Mementó a carrarai márványban 

Beszélgetésünk idején a járvány második hullámának küszöbére ért az ország. Ez a gyülekezet vezetőjét mély aggodalommal tölti el: „A koronavírus mindent visszavetett. Érzem az idős tagjaink félelmét, nem mernek a járvány miatt elindulni. Maszkban sem akarnak beülni. Augusztusban volt az idei első keresztelőnk. Hála Istennek, most egymás után több is lesz. Az esketéseket is visszamondták.”

Kérésünkre összefoglalja a karantén idején tapasztaltakat: „Nagyon megviselt. A lelkészt nem erre találták ki. A lelkész az megy. Hirtelen mindez megszűnt. Virtuális lelkész lettem. Az istentiszteletet pénteken vettük fel, vasárnap beültem egyedül a templomba Luther-kabátban, de nem esett jól. Új megoldást találtam: más evangélikus közösségek istentiszteletét követtem végig. Együtt imádkoztam, énekeltem velük, miközben tekertem a szobabiciklin. Értékes volt hallgatni a lelkészkollégák igehirdetéseit. Én így tudtam túlélni, lelkileg töltődni.”

A felügyelő úr szigorúan veszi a járványügyi előírásokat. „Mindennél fontosabb az egészség védelme” – mondja nyomatékosan, utalva a várható szigorításokra.

Sétálunk a virágokkal beültetett parókiakerten át a templomba. Bent az ólomüveg ablakon át narancsszínű napfény vetül az oltártérre. Közelebb lépve a kőhöz, szabálytalan mintázatra mutat Jakab Béla: „1944 szilveszterén gyújtóbombát – olajoshordót – kapott a templom. A tető egyik díszén, egy kakason fennakadt, nem gyulladt be. Másnap, január 1-jén nem volt, ami megfogja, akkor égett ki az oltártér, és vált porrá a csodálatos orgona. A carrarai márványba beégett fekete szikranyomok mementóként őrzik, hogyan hullott alá a lángoló tetőszerkezet az oltár megszentelt terébe.”

Ez a templom maga a varázslat

Érdeklődöm, miért szeretik templomukat. „Egyszerűségével, arányaival, fatemplomot idéző kazettás mennyezetével, oltárkép helyett álló keresztjével nagy lelki hatást kiváltó templom. A kétezres évek elején indult helyreállítási folyamatoknak hála, jó állapotú. Dr. Győrfi Károly akkori felügyelő (ma tiszteletbeli) és Kaposi Attila gondnok jelentős szerepet vállaltak a felújítás megvalósításában. A régi rendszerben az altemplomot is magában foglaló alagsori területet egy cég bérelte, amely 2000 előtt csődbe ment. Egyházi támogatás és pályázatok útján elnyert összegek tették lehetővé, hogy korszerű alagsori termünk és méltó altemplomunk legyen” – mondja Hunyadi László.

„Engem a templom kisugárzása fogott meg először, amikor meghívtak vendégszolgálatra – teszi hozzá Jakab Béla. – Lenyűgözött, nyugalmat, békességet árasztott, lelkileg megérintett. Ez a templom számomra maga a varázslat.”

A kövek mellett az élő kövekre terelődik a szó: a mostani presbitérium választásában már Jakab Béla is részt vett. Hálásan említi az előző testületet és tiszteletbeli felügyelőjüket. „A presbitérium a gyülekezet arca: legyen köztük nő és férfi, fiatal és idős. Tükrözze a közösség összetételét. Bátorítsák egymást hévvel, de tapasztalattal. Minden presbiterünk kapott feladatot. Van, aki az iratterjesztésért felel, más gyermekmunkát végez. Ha a presbitérium jól működik, azt a gyülekezet is érzi.

Alapítványuk a gyülekezet céljait szolgálja: idősek, ifjúsági munka, kirándulás, egy szóval: gyülekezetépítés. Évente egyszer Dévai Bíró Mátyás-díjat adnak át. Lelkész és felügyelő büszkén mutatja a plakettet: „Fontos az Isten dicsőségéért végzett gyülekezeti munka. Az éremhez méltatás jár, pénz nem. Pohorely Béla tiszteletbeli felügyelőnk munkája. Ez erkölcsi elismerés, életműdíj: az átlagot jóval meghaladó munkáért jár.”

Búcsúzóul a szívükön viselt kérések iránt érdeklődünk. „Erős hit, népes gyülekezet, biztonságos anyagi alap” – sorolja a felügyelő az imádságának témáit. A lelkész a családjával kezdi: „Ők a gyülekezet része, és ez fontos. Feleségem, Edina gyámügyi előadó, mindenben a támaszom. Johanna lányunk lelkészi pályára lépett. Immár menyasszony, esküvőre készül. Ádám fiam Győrben dolgozik, marketingterületen szerez diplomát januárban. Jó látni, mikor a gyerekeink boldogok. A gyülekezetet illetően a legfontosabb vágyam, hogy akik hozzánk tartoznak, érezzék: fontosak számunkra. Számontartjuk őket örömeikkel, bajaikkal. Az óbudai gyülekezet egy család. Nem kívülállóként jönnek be: hazajönnek. Mint a tékozló fiú történetében: akik – újak vagy régiek – jönnek, azokat az Isten szeretetével várjuk.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2020. szeptember 13-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.