Kedves Tamás!

Tudnia kell, hogy – mint évekkel ezelőtt – most is nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra a közös munka. A levelet az Evangélikus Életben olvasók közül talán nem mindenki tudja, hogy Konok Tamás kiállítását megtervezni, megalkotni csak a művésszel együtt és egyetértésben lehet. A kurátor (jelen esetben e sorok írója) előáll valami ötlettel, amelyet aztán alaposan megbeszélünk, körüljárunk, végül együtt kiválasztjuk a „narratívához” – azaz a kiállítás elbeszéléséhez, témájához – leginkább alkalmas műveket.

Az evangélikus múzeum időszaki kiállítótere – a felújítás után is – jóval kisebb, mint a nagy múzeumoké, de már vetekedik egyes magángalériák kiállítóhelyiségeinek méretével. Az évszázados vegyes falazat előtt hófehér paravánok adják a kiállított tárgyak hátterét, de a belmagasság nem engedi, csak néhány nagy méretű mű bemutatását. Így hát a kisebb képméretet kellett előnyben részesítenünk.

Mivel a kilencvenedik születésnap hozta az apropót, megpróbáltunk vis - szatekinteni az életútra, az alkotói korszakokra. Kedves Tamás, nagyon jókor írta meg visszaemlékezéseit. A nemrég megjelent könyv, az Emlékkövek minden kurátor álma: remek segítséget nyújtott annak az ötletnek a megvalósításában, hogy a régi barátok, művésztársak is megjelenjenek a kiállításban. Így aztán a mesterek közül Bernáth Aurélt és Barcsayt, a hazai barátok közül Kassákot, Deim Pált, az emigrációból Pátkai Ervint, Lucien Hervét, Rozsda Endrét, a költő barátok közül Weörest és Juhász Ferencet, a világsztárok közül Mirót és Chillidát – és persze még sokan másokat is megidézhettünk, elsősorban Tamás gyűjteményének, másodsorban köz- és magángyűjteményeknek a jóvoltából.

A Konok Tamás-művek mellett ezek egyáltalán nem tűntek idegen testnek: rendkívüli erővel volt érzékelhető az a párbeszéd, amely a „vendégek” és Tamás alkotásai között folyt. Bernáthtal nemcsak a lírai hangvételű tengerpart, Miróval nemcsak a kanyargós, bucskázó vonalak, Chillidával nemcsak a téralkotó sávok, Pátkaival nemcsak a kollázs és a talált tárgy feletti játékos öröm, Weöressel, Juhásszal nemcsak a rendteremtés halálos és játékos ritmusa köti össze a műveket, hanem a művészi tevékenység szenvedélye, az e világi és a másvilági kapcsolatának saját utas keresése, a mindenek iránti nyitottság is. Erről szerettem volna Magával beszélgetni a finisszázs pódiumán. És a barátokról. A nagypapáról, Sándy Gyuláról, akinek oly sokat köszönhet egyházunk. Id. Konok Tamásról, akinek fotóitól „hangos” volt a közvélemény a közelmúltban. Hetey Katalinról és az ő jeleiről.

Bocsánat, ez így súlyosan komoly. Pedig Tamás remek önéletírása tele van groteszk, vicces helyzetekkel, elmesélésre alkalmas anekdotákkal – a bencések derűjén, a szocializmus és a szocreál vis - szásságain, a fogyasztói társadalom műkedvelőin innen és túl. És mennyi lehet még, amelyek be sem kerültek a kötetbe! Azt terveztem, hogy ezen a beszélgetésen sokat fogunk nevetni is. Mert, Tamás, Maga nem olyan szigorú ember, amilyennek a feketén fehér (vagy fordítva) rácsos felületei vagy – weboldalon is elérhető – életműkatalógusának precizitása alapján gondolják egyesek. Tele van humorral, ötlettel, sziporkával – tessék csak, mindenki nézze meg a mikroludiumokat: ritmus és játék, ötlet és boldogság, önfeledt asszociációk sora.

És miután jól kinevettük magunkat, komolyabbra fordítottuk volna a szót. A kiállításon számosan szerepeltek úgy, mint Konok Tamás mesterei. És Tamást is sokan mesternek szólítják, vagy róla mint idős mesterről beszélnek. És ez a kérdés minimum két másikat vet fel. Az egyik Jézushoz, a Mesterhez való kapcsolatának kérdése. Ezt megválaszolta a Credo folyóirat hasábjain (2015/1., 12–13. o.). A másik pedig az a Lajtán innen fájdalmasan aktuális kérdés, amelyet Esterházy Péter Hamvas Bélával, pontosabban a Karnevál megjelenésének harmincévnyi erőszakos késésével kapcsolatban tett fel valamikor Láthatatlan történetünk című írásában.

„Noha én személy szerint, talán mert viszonylag sok H.-kéziratot olvastam, így állandó kapcsolatban állva vele, botrányos hiányát nem észleltem, vagy inkább nem kellett rá gondolnom, annyira magától értődőn tartozott bennem a »dolgokhoz«, kicsit Weöres miatt is, merthogy ott olyan szépen látszik H. jelenléte, mégis volt bennem aggodalom, hogy a Karnevál majd már nem tud könyv lenni, hanem kegytárgy lesz, tömjén- és ellentömjénfüstben. De nem így történt, viszonylag sok olvasói ellenpéldát ismerek, nem is mind közvetlenül szakmai vagy irodalmi körökből, a könyv működött. Akkor hát minden rendben.

Ezt a megnyugvást is éreztem. Hogy történt, ami történt, de hát végre helyre van hozva. Nincs helyrehozva, mert nem lehet helyrehozni. Hányszor lehet itt ezt hallani: Voltak, barátaink, hibák, de ki lettek javítva. Vannak, barátaink, hibák, de javítás alatt vannak. És lesznek is, de ki lesznek, barátaink.

Attól tartok, sokkal több a rejtett, nem látható, mert mérhetetlen pusztítás, amit egy ilyen, negédesen szólva, balfogás okoz. Mert az irodalom egészének működése borulhat föl. Elkancsulhat a kultúra. Az irodalom ugyanis nagyon finom szerkezet. […] Két pont az két pont, futballban ez biztos. Az irodalomban ez másként van, se a siker, se a sikertelenség nem mérce. Az irodalomban végül is az a jó, amit jónak mondunk. Ki? Valóban, ez a »mi« homályos és rosszul definiált valami, és az is világos, hogy több »mi« van. Jó az, mondhatjuk tehát kön - nyedén, amit az irodalmi közvélemény jónak tart.

De mi van, ha ez a közvélemény »elromlik«, ha gyávaságból, félelemből, megfélemlítésből, saját jól fölfogott érdekében, vagy más fontos okból, nem az »igazat« mondja, akkor mi van? Akkor baj van.” És folytatja Esterházy, hosszan: arról, mi lett volna, ha Révai, Gerő, Rákosi olvassa – olvasta volna – a Karnevált. Ha Déry, Lukács, Ottlik olvasta volna – akkor? Mit írtak volna, mit másként, és mit írt volna – ezért vagy sem, ezután – Hamvas?

A kötelező szocreál és a hírhedt„3 T” korszaka eldönthetetlen mértékben, de átszabta, elkancsította, félresiklatta, tönkretette a magyar kultúra szerves folyamatait. Hiszen nem biztos, hogy azokból lett tanítvány, akik erre a legméltóbbak voltak. És biztos, hogy főként nem azokból lett mester, akiknek mesterré kellett volna lenni. Hát ezt is szerettem volna megbeszélni Tamással, aki az emigrációból 1981-ben érkezhetett meg végre műveivel Magyarországra, és akit képzetlen és otromba látogatók a kiállítás vendégkönyvében Párizs helyett Recskre küldtek volna.

Kedves Tamás! Talán még sincs veszve minden. Mielőtt idő előtt bezártuk volna a kiállítását, egy meghirdetett családi programot még megtartottunk. Sinkó István festő, művésztanár kalauzolta az érdeklődő szülőket és – öt–tizenöt éves kor közötti – gyermekeiket a művek között. Izgalmas volt hallani, tapasztalni, hogy mit is látnak a fertőzetlen szemű ifjak ezekben az absztrakt művekben, mit a vonalban, a türkiz foltban, a piramisban, a rácsban, a gondolatmenet struktúrájában és mit a fioriturában. Találgatásaik bizony sokszor célt értek, kreatív ötleteik, megérzéseik remek megfejtéseket sugalltak.

És az alkotás, ami ezután következett! Látnia kellett volna! Festettek, mértek és vonalakat húztak, történeteket meséltek el geometrikus formák segítségével, papírreliefeket készítettek. Szellemes, személyes, tartalmas műveket hoztak létre, fejenként többet is, amelyekből végül remek kiállítást rendeztünk. Új értelmet nyert a kiállítás címe: Konok és… Ha nem is mesterként és nem teljes, fizikai valójában, de, kedves Tamás, ott volt ezekkel a gyerekekkel. Akikkel együtt várjuk az őszi nagy kiállítást a Ludwig Múzeumban, és reméljük, az elmaradt beszélgetést, ha elmúlik ez a borzalom, pótolni tudjuk.

Szeretettel: Zászkaliczky Zsuzsanna

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2020. április 12-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.