Dr. Gerő András történész 2021. március 15-i cikkében és egy tévéinterjúban foglalkozik Kossuthtal, és bár „a szabadság a magyarok istene” a húzómondata ezeknek a megszólalásoknak, többek között azt is megemlíti, hogy az evangélikus Berzsenyi Dániel volt az első költő, aki a szabadságot a magyarok istene metaforával illette. Mint elhangzik, 1848 nagy vívmánya, a jobbágyfelszabadítás, amely milliókat szabadított fel a földesúri robot és hűbéresség alól, Kossuth nevéhez fűződik, és jórészt ennek is köszönhető az egész országban máig fellelhető Kossuth-kultusz. Ennek egyik gócpontja Zemplén, ezen belül is Monok, Tállya, illetve Sátoraljaújhely és Olaszliszka.

Nekünk, magyar evangélikusoknak nagyon sokat jelent, hogy az 1848-as szabadságharcban igen jelentős számban képviseltették magukat az evangélikus vallás követői, még a legnagyobb nevek között is: Petőfi és Kossuth mellett Görgey Artúr és az aradi tizenhárom között ketten is: Dessewffy Arisztid és Leiningen-Westerburg Károly.

Idén március 15-én Fabiny Tamás püspök egy pontosan húsz évvel ezelőtt, 2001. március 15-én a Duna Televízióban közvetített műsor első hét percét tette közzé közösségi oldalán. A műsor elején a Kossuth-ház udvarán éneklő népdalkör látható, majd pedig Tállyán a néhány évvel később elhunyt Veczán Pál esperes nyilatkozik arról, mit is jelent az ott élők számára az evangélikus templom és Kossuth Lajos. Ezt követi két kisdiák vallomása arról, hogy milyen érdekes volt megtudni, hogy '48 hősei vallásosak voltak: Kossuth Lajos evangélikus volt, evangélikus iskolákba is járt. Kavalyecz Andrásné egykori tárlatvezető pedig arról beszél, hogy Kossuth családja számára olyan fontos volt az evangélikusság, hogy nem átallottak minden vasárnap tíz kilométert szekerezni Monokról Tállyára, az evangélikus templomba, ahogyan sok más evangélikus család tette ezt még néhány évtizeddel ezelőtt is. Lehet, hogy többen ma is megteszik ezt, de gépkocsival már teljesen más, mint lovas szekérrel vagy mezítláb, cipővel, csizmával a kézben (nehogy az ünnepi lábbeli sáros legyen), erdőn-mezőn keresztül. Az abaúji, zempléni idősebb evangélikusok ugyanúgy mesélik a mai fiataloknak, mint a dunántúli artikuláris templomok környékén élők.

Pár évvel a rendszerváltás után talán természetes volt, hogy a gyerekek, de még a felnőttek is rácsodálkoztak: hazánk nagyjai régen vallásosak voltak, ráadásul ez még fontos is volt a számukra. Sajnos ma is gyakran rácsodálkoznak. Ugyanígy arra is, hogy hány evangélikus volt közöttük még ezen a zempléni tájon is, ahol a lakosságnak az átlagosnál jóval kisebb része volt evangélikus. Pedig 1920-tól 1948-ig evangélikus jogakadémia és evangélikus tanítóképző is volt Miskolcon, amelyek az egyik legjobb nevű felvidéki főiskolának, az Eperjesi Evangélikus Kollégiumnak a jogutódai voltak, ahol Kossuth mellett sokan mások, az ország életében fontos szerepet játszó jogászok és lelkészek tanultak. Mai füllel persze szokatlan számunkra, hogy egy felsőoktatási intézmény nevében (a teológiákon kívül) egyház szerepeljen, Borsodban is nehéz ez a fülnek. Valahogy így vagyunk hazánk nagyjaival is, hiszen miért is lenne az evangélikusoké Kossuth vagy Petőfi, amikor az egész országéi ők. Pedig a versengés mindig bennünk van: versengenek a települések, a felekezetek és a népdalkörök például a Kossuth-kultuszban is. 

A Fabiny Tamás püspök által megosztott film kapcsán többekben felvetődött a kérdés, hogy mi lehet azóta a szereplőkkel, főleg a gyerekekkel, akik megkapó őszinteséggel beszélnek arról, hogy milyen érdekes számukra Kossuth evangélikus vallásossága. Nem kellett sok idő az információk megszerzéséhez: Monokon jó a kapcsolat az evangélikus templommal szemben álló Kossuth-emlékház dolgozóival, úgyhogy meg is kerestem Mészárosné Kovács Arankát, aki (mint a beszélgetés során nagyon gyorsan kiderült) a monoki Kossuth Lajos Népdalkör ügyintéző vezetője volt abban az időben, amikor a film készült. „A népdalkör megalakulásakor még nem voltam jelen, az alapítók közül pedig már sajnos talán csak egyvalaki él – mondja. – 2000 körül, amikor a film is készült, éppen felpezsdült az élet a népdalkörben. A polgármesteri hivatal támogatásával a Miskolci Nemzeti Színházban varratták a díszruhánkat, egy nyíregyházi stúdióban vették fel az első lemezünket” – eleveníti fel Aranka.

Az is kiderült – persze már sejtettem –, hogy a műsorban nyilatkozó két iskolás nem evangélikus volt. Monokon sajnos nem sok evangélikus él. Hogy hogyan lettek a monoki evangélikusokból czekeháziak, az egy másik történet, de az iskola legjobb tanulói lehetőséget kaptak arra, hogy a tévéműsorban beszéljenek. „Tóth Viktória a Kossuth-emlékház vezetője azóta már, Huba Dávid is monoki, de az édesanyját ismerhetem is – mondja Aranka –, hiszen a délutáni evangélikus istentisztelet előtt mindig a templom melletti Levendula Kézműves Boltban iszik egy kávét a lelkész úr, ő vezeti az üzletet, Nagy-Nádházi Rékával sütik a süteményeket, melyeket miskolci kávézóktól a közkedvelt nyírtelki fagyizóig sok helyen lehet vásárolni. A Kossuth Lajos Népdalkör azután közhasznú egyesület lett – folytatja Aranka –, de ekkor már nem vezettem, csak 2007-ig tartottam az énekkarral, utána egészségügyi problémáim lettek, daganatos betegségből kellett felépülnöm, és már nem tudtam visszacsatlakozni az énekkarba.” Aranka azóta a Kossuth-házban tárlatvezető, és a nyugdíjasok klubját vezeti, így találkoztunk mi is, hiszen a Kossuth-házból időnként hoznak át csoportokat megtekinteni az evangélikus templomot, vagy ha vasárnap délután éppen nincs látogató, akkor az evangélikus istentiszteletre is átjön több, szintén más vallású monoki lakossal együtt.

A népdalkör alapítói közül már csak Orosz Jánosné Ica néni él. Telefonon érem el, hamar kiderül, hogy ő is járt az evangélikus istentiszteletekre. „Leginkább március 15-éhez kapcsolódtak a népdalos események, amelyeken rendszerint a tállyai népdalkörök szerepeltek – emlékszik vissza Ica néni. – Az 1995. március 15-i ünnepség után a monokiak közül Simkó Bertalanban fogalmazódott meg a gondolat, hogy jó hangú népek Monokon is vannak, miért kell máshonnan népdalköröket hívni?” Így hívta össze a monoki Kossuth Lajos Népdalkört, amelynek Simkó Marika, a monoki általános iskola igazgatóhelyettese lett a vezetője. 

Ica néni szívesen emlékszik vissza, hogy az első szereplésükön, 1995 szeptemberében kicsit megilletődve énekeltek a Kossuth-szobornál a turini remete születésnapján. „Mikor ezt az első fellépést meghallották a monokiak, egyre többen csatlakoztak, fejlődött az énekkar, huszonhárom főre duzzadt a létszám, igaz, mindig morzsolódott, de tizennégy fő állandó volt, sok helyre hívták őket, szívvel-lélekkel énekeltünk” – meséli. 

A népdalkör egyik nagy büszkesége, hogy Aranypáva minősítést érték el a homrogdi népdalkör-találkozón. Ica néni huszonhat éve még mindig énekel, ameddig csak lehetséges, ezt szeretné tenni. A jó hangulatú beszélgetés során megegyezünk, hogy a vírushelyzet elmúltával reménység szerint valamilyen alkalmon mindenképpen találkozunk. Való igaz, sokkal jobb érzés istentiszteletet tartani, amikor nemcsak az a néhány hűséges evangélikus jön el, aki a faluban él, hanem a többi felekezetből is ellátogatnak hozzánk. 

Veczán Pálné Judit asszony sokszor elkísérte férjét erre a vidékre. Veczán Pál esperes nagy távolságból, Diósgyőrből látta el ezeknek a településeknek a lelkészi szolgálatát másfél évtizeddel ezelőttig. Éppen a halála évében kezdtem meg lelkészi szolgálatomat a megyében, de tizenévesen, a Mandák Kórus tagjaként találkozhattam vele, amikor a Bükkben túráztunk, és néhány napig a diósgyőri parókia vendégházában aludtunk 1998-ban, egy Kaláka-fesztivál idején. Pali bácsi egy mondattal elintézte az egész kórus számára, hogy bemehessünk a fesztiválra. Máig emlékszem arra, hogy milyen barátságos volt ő is és a felesége is, amikor náluk vendégeskedtünk. 

Judit asszony is megerősíti, hogy március 15-e mindig kiemelt esemény volt, nagyon szoros volt a kapcsolat a tállyai és a monoki általános iskolával, a tállyai csendesnapon és a monoki rendezvényeken is mindig szerepeltek gyerekek. „Nem csak ahhoz képest volt színvonalas a műsor, hogy milyen kis települések voltak Tállya és Monok. Valóban szívhez szóló műsort adtak a gyerekek – emlékszik vissza Judit asszony –, zsúfolásig tele volt mindig a templom. Lehetett látni a gyerekeken, hogy jól fel voltak készítve. Mindig Veczán Pál esperes nyitotta meg ezeket az alkalmakat. Monokon akkor is kevesen voltak az evangélikusok, de a tállyai csendesnapokhoz kapcsolódva mindig bementek a Kossuth-házba, és jó kapcsolatot ápoltak a monokiakkal.”

Kovács Arankától megkaptam Tóth Viktória számát is, többször találkoztunk már a Kossuth-házban vagy szemben, a kávézóban, amelyet néhány lépés választ csak el az evangélikus templomtól. Visszaemlékezése szerint március 15-én házi versenyen voltak a monoki általános iskolában. Csapatversenyben szerepeltek Huba Dáviddal és még egy diákkal. Erdőbényén volt a területi döntő, jól felkészültek, betéve tudta Kossuth Lajos iskoláit.

Édesapja fafaragó volt Monokon, nagyapja kőművesmester, érdekelte a kézművesség. Miskolcon tanult tűzzománcozottdísztárgy-készítőnek, kézművességet az Eötvös József szakiskolában. A művészettörténet-tanárnő, Szőkéné Porpácz Judit néprajzelőadásai felkeltették érdeklődését, illetve a Fügedi Márta Népművészeti Egyesületben eltöltött idő is. Nagy hatással volt rá a 2006-os augusztus 20-i viharos tűzijáték, amikor az ott levő népművészek, kézművesek segítették egymást, és sok emberséget tanúsítottak. Viktória néprajz szakon végzett a debreceni egyetemen, muzeológia szakirányban ment tovább, érdekelte a múzeumi háttérmunka. Egy évig munkanélküli volt, számítógépes-tanfolyamot végzett, Monokon az önkormányzatnál helyezkedett el. 

Szatmári Ágnessel, a Kossuth-emlékház korábbi tárlatvezetőjével jó ismeretségben voltam első szolgálati évemben, érdekes, személyes, humoros tárlatvezetései miatt hamar megkedveltem. Ő sajnos nem sokkal később, 2017 januárjában elhunyt, nehéz szível búcsúztunk tőle, mégis öröm az ürömben, hogy Viktória megörökölte az ő állását. „Kossuth Lajos születésének és halálának évfordulója (szeptember 19. és március 20.), illetve természetesen március 15-e mindig kiemelt esemény volt Monokon. Nemcsak iskolások léptek fel, hanem sokszor történészeknek is voltak érdekes előadásaik, még akkor is, ha egy kicsit hosszúak voltak – emlékszik vissza Viktória. – Az ünnepségek a Kossuth-szobornál voltak, ott volt felépítve egy színpad. Az iskolába akkoriban még százötven gyermek járt, sajnos ma csak negyvenfős az iskola. A településen a hagyományok őrzésében fontos a tájház, új érdekesség a Kossuth utcán a Lapis Imre kiállítóhely és fodrászati kellékmúzeum. A monoki illetőségű Lukovics György gyűjtötte a fodrászkellékeket. Lapis Imre volt a mestere, rá emlékezve alakították ki ezt a helyet.”

A település polgármestere, Bártfay Emese és Viktória most azt tervezik, hogy létrehoznak egy mesterségek házát. Monok ipartörténete nagyon érdekes, a monoki kőművesek, köztük Viktória nagyapja és a monoki ácsok rendszeresen Olaszországba is eljártak dolgozni, úgy is hívták őket ezért, hogy a „monoki fecskék”: tavasszal útra keltek, ősszel visszatértek.

A következő interjúalanyom, Újvári Marika régi ismerős, a monoki rendezvényekről régóta ismerem, a népdalkör szakmai vezetője volt a beszélgetést elindító film készülésének idején és azóta is. „A Kossuth Lajos Népdalkör úgy indult 1995-ben, mint sok más hagyományőrző pávakör. Az első év novemberétől vezettem. Kossuth születésnapján léptek fel először, de már a kezdetektől egyházi kórus és pávakör volt egyben. Az országos Kossuth Szövetség rendezett dalos találkozókat, ezeken részt vett néhány év után a mi körünk is. Általában a monoki csapat nyitotta meg ezeket a dalos találkozókat. Tíz-tizenkét Kossuthoz kötődő népdalkör vett részt rajtuk, és egyre inkább azon versenyeztünk, hogy ki tud egy-egy új Kossuth-nótát bemutatni. A huszonöt év alatt olyan nagy mennyiségű Kossuth-nótát és a személyéhez köthető dalt gyűjtöttünk össze, hogy biztosan nagyon kevés lehet, amit nem ismerünk.” Egyházi vonatkozásban inkább egyszólamú énekeket énekelnek. Sokan lelkesen énekeltek úgy is, hogy nem tudnak kottát olvasni, hangról hangra tanulnak meg mindent, de elég komoly többszólamú műveket is meg tudtak tanulni. Inkább a katolikus ünnepkörben jártasak, de a református és az evangélikus templomban is énekeltek. A karácsony esti istentiszteleteken a református és a katolikus templomban is énekelnek. A tállyai evangélikus templomban is nagy öröm volt énekelniük. 

Érezhető persze a rivalizálás Monok és Tállya között a Kossuth-kultuszban. Ahogy Marika is megfogalmazza, Kossuth a nemzeté, nem Monoké és nem Tállyáé. „Az énekkar alappillére az volt, hogy a kossuthi hagyományokat megőrizzük, és a lehető legtöbb Kossuth-nótát megtartsuk. A népdalkör tizenöt fős csapat, inkább idősebbek, egy időben voltak gyerekek, a színjátszókörrel volt átfedés. Miniszíndarabokat tizenöt-húsz perces előadásokat is betanultunk a Kossuth-kultuszhoz kapcsolódva. A filmbeli bejátszásban az első lemezünk anyaga szól, amely 2000-ben készült.”

Még kora este sikerül munka közben elérnem Hubáné Klárikát, a filmben nyilatkozó akkori kisfiú, ma már felnőtt vállalkozó édesanyját. Nagy munkában van, este 10-ig, 11-ig sütik a finom kézműves süteményeket, hogy kora reggel ki lehessen szállítani őket. Hamar megadja a fiának, Huba Dávidnak az elérhetőségét, aki nemrég költözött el Monokról, és Sajókeresztúron nyit cukrászdát. Nagyon jó beszélgetni a büszke édesanyával és a fiúval, aki húsz év után is örömmel emlékszik vissza a monoki iskolaévekre. „Egy nappal előtte kaptam a feladatot, egy másik fiúnak kellett volna felkészülnie Kossuth Lajosból, de nekem nem jelentett gondot, mindig nagyon könnyen tanultam. Később is részt vettem Kossuth-versenyeken. Budapesten az Apáczai Kiadó által szervezett szavalóversenyen második helyezést értem el – mondja, miközben hallom a hangján, hogy egy kicsit visszament az időben, újra a tehetséges jó tanuló fiú.– Párom tanítóként dolgozik, és meg is lepődött, amikor észrevette, hogy a Wales bárdokat ma is milyen jól tudom.” Dávid örömmel emlékszik vissza, hogy tanulóként rendszeresen felkérték versmondásra. Mai napig őrzi az emlékét, milyen jó volt a monoki általános iskolába járni, hiszen az Andrássy-kastélyban volt az iskola, ez ma is sokat jelent neki. Színvonalas versenyekre jártak, nyolcadik osztályos korában a budapesti diákparlamentbe is delegálták, ahol ismert politikusokkal beszélgethettek.

Elgondolkodtató látni a húsz évvel ezelőtti vidéki községek magas szintű kulturális, vallási és zenei életét, a felkészült pedagógusokat és tanulókat, a pezsgő népzenei életet. A derűs visszaemlékezésbe egy halk kérdés vegyül. Vajon lesznek olyanok, akik folytatják, akik továbbviszik a lángot? Reméljük, igen.