„A diófáról nem lehet lelkesedés nélkül írni. Ő a kert nesztora, szeniora, bölcs, öreg uralkodója. Magas és szélesen elterülő koronája sok helyet követel. Mégsem sajnálom tőle, mert a diófa kínálja a legszebb, legillatosabb lombsátrat; az ő árnyékában otthon érzi magát a kertész, mert az ide állított ülőalkalmatosságon a legkellemesebb tavasztól őszig reggelizni, olvasgatni, délután egy jóízűt szunyókálni, vagy barátokkal egy pohár pincehideg bort, forró, illatos kávét elfogyasztani, esetleg egy izgalmas ultipartit eljátszani. És persze a frissen szedett, feltört, meghámozott dió se utolsó dolog, különösen, ha néhány szem édes szőlőt is nyújt hozzá a kert… A magyar ember hagyományosan szereti a diófát. Sokat ültettek belőle a legelők köré, az utak mellé, a szőlők közé és a kertekbe… A diófa nálunk őshonos növény; a honfoglaló magyarság vándorlásai során már megismerkedett vele, és itt régi ismerősként találta, gyűjtögette és fogyasztotta termését...” – írja a napokban 101. életévében elhunyt dr. Bálint György – Bálint gazda – egy pár évvel ezelőtti cikkében, akinek kedves emlékét ezzel az alábbi – dr. Vitányi Iván professzor úrral – közös archív fotónkkal idézem föl ezúton jó szívvel. Fonassék be lelke az Élet kötelékébe.

A fönti nyitóképpel – a tegnapi Naplementekor készített fotómmal – jelentem, hogy az idei dió, a „zölddió” méretbeli növekedése Pápa környékén is jól halad; ezekben a napokban indul meg a dió csonthéjának keményedése, mely egészen szeptember elejéig tart, majd aztán kezdődik az érés.

A közelmúltban, az Ars Sacra Fesztivál egyik vidéki programja keretében, a pápai református Ótemplomban egy igen érdekes előadást hallhattam az MTA Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetéhez tartozó Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert kurátorától, Fráter Erzsébettől. A tudós előadó több száz fotóval illusztrált, „A Biblia növényei” címet viselő kötete alapján beszélt hallgatóságának – kóstolóval is egybekötötten – a Szentírás növényeiről, gyümölcseiről. Ezek közül a diófa, a dió különösen megragadott, hiszen ez az, ami nálunk is szélesen ismert, kedvelt, nálunk is simán megél, s amelynek termését – napi három-öt szemet pucoltan – jómagam is gyermekkorom óta napi rendszerességgel fogyasztok, és ezt jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek is, hiszen már ekkora adag is elegendő ahhoz, hogy a diófogyasztás kedvezően befolyásolja az ember egészségét. Tudományos kutatások támasztották alá, hogy a cukorbetegeknek különösen ajánlott, ugyanis magas Omega-3 tartalma miatt javítja a szervezet inzulintermelését, emellett védelmet nyújt a szív- és érrendszeri betegségekkel szemben. Magas antioxidáns tartalmának köszönhetően, fogyasztásával a rákos sejtek elszaporodása is leküzdhető. Nem érdemes tehát drága multivitamin-tablettákra költeni.

„A hosszú, egészséges élet titka csonthéjba van zárva!” – tartja az ősi mondás. Nem véletlen, hogy a régi időkben is, már a Szentföldön is, elsősorban a Genezáreti-tó környékén is termesztették a diót. „A diófás kertekbe mentem vala alá, hogy a völgynek zöld fűveit lássam…” – olvasható az Énekek Éneke 6,8-ban. Jeruzsálem környékén, Salamon király kertjei között is ott volt a diófás kert, mely messze földön híres volt szépségéről. 1Mózes 43,11 szerint – a világon a legelsőként leírt ajándékozás szerint – Jákob fiai diót is vittek Egyiptomba ajándékba: „És monda nékik Izráel az ő atyjok: Ha csakugyan így kell lenni, akkor ezt cselekedjétek: Vegyetek e föld válogatott gyümölcseiből a ti edényeitekbe, és vigyetek ajándékot annak a férfiúnak; egy kevés balzsamot, egy kevés mézet, fűszerszámokat, mirhát, diót, mandulát.”

„A dió ősi Krisztus-jelkép: ahogy a dió a héjában, a Megváltó anyja méhében, majd a sziklasírban rejtőzködött.” – jegyezte le a mondást a kiváló művészettörténész, Tészabó Júlia. Fontos ókeresztény jelképként is számon tartották a diót. Ennek említései, ábrázolásai kapcsán a jeles magyar bio-diótermesztő, Orosz Péter hallatlanul értékes munkájában, a „Könyv a dióról” címűben olvashatjuk:

„A zöld burok az ember húsának felel meg, a dióhéj a csontjának. Az édes dióbél a lelket jelképezi, a dióbél olaja pedig a fény forrása, vagyis a tudás jelképe… Szent Ágostonnak tulajdonítják a következő hasonlatot: A zöld burok keserűsége az Úr szenvedését fejezi ki. A fás dióhéj Krisztus keresztfája, és belül az édes mag, a dióbél maga Krisztus, az élet…”

De például a neves reformátorról, Luther Mártonról is följegyezték, hogy gyermekkora óta nagyon szerette a diót:

„Rendkívül szigorú szülei voltak, amikor egyszer az anyja a kis Martin iskolatáskájában egy diót talált, úgy megverte, hogy másnap véraláfutással ment iskolába. De a dió szeretete nem verhető ki az emberből. Amikor a kis Martinból a nagy Luther Márton lett, inkább ideológiát körített a dió köré, minthogy lemondott volna róla. A karácsonyi dió-ajándékozást nem más, mint maga Luther emelte ki a népszokások közül, és fejlesztette általános szokássá. Ő maga rendszeresen ajándékozott diót a gyermekeknek, hogy Jézus születése minél emlékezetesebb legyen számukra. A dió – jelképes értelemben – Krisztusra utalt, aki elhoz az embereknek minden jót…”

A dió és a Mária-Jézus hasonlat kapcsán talán egy sokak előtt ismert képi ábrázolást is meglehet említeni: Maarten van Heemskerck művét, a „Szent Lukács a Madonnát festi” címűt. Németh István: „Egy legendás orvos-festő: Szent Lukács” című 2005-ös cikkében az alkotáson a kisded Jézus bal lába mellett fölfedezhető, feltört diót Krisztus isteni voltára, illetve kereszthalálára utaló jelképként említi; de ismert a néphit szerinti magyarázat is, miszerint a három királyok, a napkeleti bölcsek vihették Jézusnak a diót.

A cikk itt folytatódik.