1982

Ennek az évnek tavaszán tudtam meg, hogy beválasztottak a Luther Emlékbizottságba. A következő évben emlékezik a világ Luther Márton születésének ötszázadik évfordulójára. Európa nyugati részén az új kor Lutherrel kezdődik, mert világtörténeti jelentősége lett fellépésének. Evangélikus egyházunk méltó megemlékezésre készült. Március 30-án utaztam Budapestre az emlékbizottsági ülésre. Úgy emlékszem, hogy több mint húszan voltunk. Többnyire történelemhez kapcsolódó professzorokból, közéleti emberekből állt a bizottság. Vidéki papok közül csupán ketten voltunk: Detre János aszódi lelkész és én. Nagyszabású kiállítás összeállításáról, kiadványokról és ünnepségsorozatokról beszélgettünk.

Tavasszal azzal a kéréssel fordult hozzánk a Kossuth téri gyógyszertár vezetője, hogy szeretnék bővíteni az udvari raktárterüket, valamint öltözőhelyiség kialakításához kérnének területet. Örültem, hogy a presbiterek megértően fogadták a kérést. Ez a terület – úgy emlékszem, tizenöt négyzetméter – a Kossuth utcai bérház udvari részéből került eladásra. Hivatalos értékbecslő által meghatározott összeget kértünk és adtak. Az interneten olvastam a sárvári evangélikusság történetét 2016-ban. Nagy meglepetésemre ebben szerepel a gyógyszertár területi eladása. Arról is lehetett olvasni, hogy Káldy Zoltán püspök jött el, és a presbiterekkel vitatkozott az eladással kapcsolatban. Úgy gondolom, aki ezt írta, egy másik helyen történt eseményeket kevert össze az ittenivel. Az egészen biztos, hogy a presbiterek nem vitatkoztak erről, és hogy Káldy püspök ebben az ügyben nem járt itt! Lám-lám, milyen érdekes a történetírás!

Templomaink címen sorozatot indított az Evangélikus Élet hetilap. Ennek kapcsán kértek föl, hogy írjak sárvári templomunkról. Fényképpel illusztrált cikket írtam az itteni evangélikusok történetéről. Ebben az esztendőben Sárvár város építészetiörökség-díjat, Hild-emlékérmet kapott. Német Mihály szobrászművész alkotása – téglát tartó fiú – került a templomunk előtti tér szélére. Ez a tér eléggé rendezetlen volt. A második világháború előtt a várhoz tartozó, egyemeletes, hosszú épületegyüttes takarta el templomunkat. Ezért a mi templomunk tornyát díszítő keresztet kicsit ferdén helyezték el, hogy a szűk utcából is jól látható legyen. A második világháború idején bombatalálat érte az épületsarkot. A romokat eltakarították, és kitárult a templom előtti tér. 1976-ig a templommal szemben még egy kis veteményeskertet művelt az elődöm, melyet '77-ben még én is fenntartottam.

Ezután következett a tér rendezése. Erre a térre terveztek egy hatemeletes épületet, hogy a szép templomunkat eltakarja. Martos Ödön bácsi elmondása szerint már jöttek a cölöpverők, hogy az alapot biztonságossá tegyék. Ekkor történt, hogy több betontömb egyszerűen „eltűnt a mélyben”. Valamikor itt vezetett az egykori várost körülvevő vízárok, másrészt az a szóbeszéd járta, hogy itt húzódott a várból a várost összekötő földalatti alagút. Ödön bácsitól azt is hallottam, hogy Gonda György korábbi megyei vezető úgy nyilatkozott, hogy ilyen szép templom elé nem lehet ilyen épületet elhelyezni, és leállította az építkezést. Ennek köszönhető, hogy ma a várból kifelé jőve kicsi templomunk arányos épülete szépen harmonizál környezetével.

Amint korábban írtam, az előző évtől a gércei gyülekezet gondozását is rám bízták. Érdekes ennek a falunak a története. Feldúlták a törökök, aminek az lett a következménye, hogy lakosai elmenekültek. Később újra benépesült, úgyhogy először csupán az utca egyik oldalát építették meg. Később kicsit távolabb a másikat. Így alakult ki, hogy több mint három kilométer hosszú lett a falu főutcája. Régi szólás-mondás terjedt az itt élőkről: „Hová való származású? Gércei vagyok a jobbik szerről.” Természetesen mindenki a „jobbik szerről” való, hiszen ha északról megyünk be a faluba akkor a jobb oldalira vonatkozik, ha dél felől közelítjük, akkor is a jobb oldaliakra vonatkozik a megjelölés. Természetesen mindenki „a jobbik szerről” származik.

Korábbi években Benkő Béla esperes járt oda Kissomlyóról. Nagyon nehéz körülmények között élő emberek éltek itt. Kevés volt a művelhető földterület. Ezzel szemben jelentős területen szőlőt ültettek. Sajnos hagyománya volt a túlzó alkoholfogyasztásnak. Évente temettem alkoholmérgezésben meghalt férfiakat és nőket. Meséltek történeteket arról, hogy a gyermekeket iskolába úgy indították, hogy indulás előtt alkohollal kínálták.

Az itteni lakosok több mint fele római katolikus vallású volt. Kemenesaljához tartozott ez a település is, ahol az evangélikusságnak egykor meghatározó szerepe volt. II. József császár türelmi rendelete után Gércén templomot építettek az evangélikusok. Bizonyos idő után tatarozni kell az épületet. Az előző évtizedek nehézségei miatt mindig későbbre tolódott a renoválás. Nem lehetett tovább várni.

Elhatároztuk, hogy megkezdjük a külső helyreállítást. Igyekeztünk a kiadásokat szűkíteni. Ezért elmentem a sárvári cukorgyár igazgatójához (akit a párt helyezett ebbe a pozícióba, végzettsége szerint kőműves volt), és elmondtam kérésünket. Bérbe vennénk a gyár csőállványanyagának egy kis részét a külső tatarozás elkészítéséhez. Az igazgató magából kikelve, szinte kiabálva mondta: „Hogy képzel maga ilyet, nincs szabad kapacitásunk. Minden darabra szükségünk van… Ki mondta magának, hogy van ilyen?” Elmondtam az ismerősöm nevét, akit a titkárnővel azonnal berendelt az irodájába. Ahogy belépett az építési osztály vezetője, emelt hangon kioktatta, hogy az ő háta mögött nem ígérhet semmit senkinek, pláne nem az egyháznak. Egyre nőtt a feszültség az irodában. Néhány erőszakos mondat után kivörösödve kérdezte az igazgató a beosztottjától: „Milyen vallású?” – halkan jött a válasz: „Római katolikus.” Hangos, indulatos felelet jött: „Na látja – én is!” Ezután arra gondoltam, hogy visszavonom kérésünket. Ha ekkor az ismerősöm azt mondta volna, hogy evangélikus, akkor bizonyára tovább emelkedett volna a feszültség. Így egy kissé lehiggadva mondta az igazgató, hogy bérbe kaphatjuk a szükséges mennyiséget záros határidővel. Ezután kezdődhetett a tatarozás. Sok fáradságos tárgyalás, megbeszélés odavezetett, hogy találtunk kőművest, aki vállalta a munkát.

Ennek a templomnak különleges toronydísze van. 1796-ban készítette egy sárvár-vármelléki kovács vasból. Ez az alkotás egyedi és egyedülálló, mert sehol nincs ilyen evangélikus csúcsdísz: napkorongsugaras aranyozott kivitelben. Természetesen az aranyozást már csupán nyomokban lehetett látni. Most adódott az alkalom, hogy valami módon restauráljuk és visszahelyezzük. Barátunkat – Galavics Sándor berndorfi lelkészt – kértük arra, hogy segítsen. Ausztriában sok templom keresztjét aranyfüsttel borítják, és ott könnyen lehet ilyet vásárolni. Mi itt biztosan nagyon körülményesen és nagyon drágán juthattunk volna ilyenhez. Hamarosan hozta az aranylapocskákat. Illés Ferenc evangélikus hátterű építész ajánlkozott, hogy elvégzi a toronydísz restaurálását – felhelyezve az aranyfüst lapocskákat. Róla is szeretnék néhány mondattal megemlékezni. A városházán dolgozott az építkezési osztályon. Gércei származású volt, és sokoldalúan képezte magát. Több értékes régiséget restaurált. 1982-től kezdődően minden építkezésnél számíthattam tudására, tapasztalatára, építészi jártasságára. Bátran mehettem hozzá, önzetlenül segített mindenkor. Ezekben az években a környéken és Sárváron is jelentős tatarozások voltak. Feri biztos hátteret adott a megkezdett munkák végzésénél. Ő maga szedte le a gércei toronydíszt. Ezután Jánosházára vittük, ahol a vasat rozsdamentesítették, majd „újjávarázsolta” és visszatette az eredeti helyére a felújított csúcsdíszt.

Ősszel tartottuk a hálaadó istentiszteletet, amelyen Koren Emil püspökhelyettes prédikált, és sor került a gércei gyülekezeti teremben egy egyháztörténeti kiállítás megnyitására. Az Evangélikus Életben a vendég egyháztörténeti hátteret bemutató cikket írt. Ebben megemlékezett a sárvári várról is: „Itt van a Sylvester-Biblia fa nyomdagépének korhű, rekonstruált darabja is. Nagy Elemér neves építészünk többéves álma és műve.” Nyilván azért került ez a mondat a cikk végére, mert a szerző jóbarátjának értékes munkáját így is szerette volna ismertté tenni.

Ennek az évnek a végén kapott egy 600-as Trabantot a sárvári gyülekezet. Eddig tizenkét éven keresztül motorral láttam el szolgálataimat. 1969 nyarán szereztem meg a motorosjogosítványt, és öt faluba ezzel jártam a szolgálatok elvégzésére. Segédlelkész elődöm a 125 köbcentis motort „leprának” nevezte, mert sokat szenvedett vele. Én örültem, hogy télen is jól működött. Józsa Márton ez év szeptemberében kapott az egyháztól egy Trabantot, és ekkor tette le sokadjára az autóvezetői vizsgát. Amikor az autó megérkezett Celldömölkre, figyelmeztetett Marci bácsi: „Majd, ha te is 15 évet motorozol, te is vezethetsz autót. Kár letenni a vizsgát, mert úgysem kapod meg az autót.”

Sárváron, amikor az időjárás kedvező volt, rendszeresen vittem a feleségemet, hogy kántorizáljon az istentiszteleteken. Nagy segítséget jelentett ez a változás. Jellemző eset történt, amikor autóvezetői vizsgát tettem Szombathelyen. Úgy kezdődött a vizsga, hogy a rutinpályán a megyei vezető volt a vizsgabiztos, aki megdicsért vezetésemért. Ezután a forgalomban egy másik vizsgabiztos azzal kezdte a beszélgetést, hogy a mai társadalomban egyetlen szervezet van, amely szocializmusellenes: ez az egyház, és már régen meg kellett volna szüntetni. Ilyen beszélgetés közben vezettem a forgalomban. Fölvilágosítottam, hogy a magyar alkotmány biztosítja a szabad vallásgyakorlatot. Örültem, amikor kettes osztályzattal megkaptam elsőre a jogosítványt.

1982-ben vendégünk volt Balczó András. Bandit 1954-ben ismertem meg. Édesapja nyíregyházi evangélikus lelkészként szolgált. Ebben az évben édesapámmal Nyíregyházán voltunk, ahol lelkészértekezletet tartottak. Balczóéknál ebédeltünk. Bandi édesapja nagy örömmel mesélt arról, hogy „Bandi ma lovagol először”. Ez a mondat megmaradt az emlékezetemben. Szüleink jó kapcsolatban voltak, és ismertük egymást. Idő közben Bandi nagy sikereket ért el, és készült egy film az életének alakulásáról Küldetés címen. Ez a film nem illett a korabeli alkotások sorába. Ezért sok helyen bemutatták, mert szókimondó bátorsága volt az akkori visszásságokról. Bandi őszintén vallott életének alakulásáról. Ezt a filmet ma is érdemes megnézni Sárváron a várban működő művelődési központ szervezésében sok olyan kortárs művészeti ág neves, híres emberét hívták meg vendégnek, aki valóban gazdagította a sárváriakat. Egy alkalommal a művelődési központ egyik munkatársa jött hozzám, és érdeklődött, hogy van-e kapcsolatom Balczó Andrással, mert tudják, hogy evangélikus papfiú, és szeretnék meghívni filmvetítésre és beszélgetésre. Megkerestem Bandit, és ajánlott egy időpontot. A szervezőknek fölajánlottam, hogy Bandi a mi vendégünk lesz. Elérkezett a megbeszélt időpont. Azon az estén elég sokan jöttek össze a művelődési központ nagyobb helyiségébe a film megtekintésére és a beszélgetésre. Emlékezetes volt, ahogyan kezdte beszédét: „Nem tudom, hogy a film vetítése és a beszélgetés után mi fog történni. Eddig sok jó és sok elítélő kritikát kaptam. Több városból és néhány megyéből már kitiltottak. Ezzel számolnunk kell…” Ezután kezdődött a vetítés, majd közvetlenül utána a beszélgetés.

Bandi elmesélte a film ötletét és a felvétel részleteit. Nyíregyházi barátja, Kósa Ferenc – aki ebben az időben ismert filmrendező volt – kereste meg 1976-ban azzal, hogy szeretne készíteni egy filmet róla. Egy évvel később már készen volt az alkotás. Érdekes volt hallani a film felvételének körülményeit. Az első képek akkor készültek, amikor Balczóék első gyermeke született. Bandi a kórházi folyosón izgulva várja a híreket, és közben beszél. Beszél arról, hogy az életét abból lehet megérteni, hogy hisz Istenben. Nyilván meglepte a filmrendezőt ez az őszinte kitárulkozás – mert ebben az időben az ilyen vallomásokat mindenhonnan törölték. Ez a jelenet a film végére került zárásképpen.

Emlékszem, a vetítés közben többször felcsattant a nyílt taps, mert olyan igazságokat mondott ki Bandi, amelyeket sokan nyilvánosan nem mertek elmondani. Kötetlen beszélgetés vette kezdetét. Sok kérdést fogalmaztak meg a résztvevők. Őszintén, átgondolva jöttek a válaszok, egy-egy bibliai igével kiegészítve. Örömmel láttam a hallgatóság felszabadult őszinteségét. Éjjel fél 3-kor mentünk haza. Otthon délelőtt még beszélgettünk Bandival. Feleségem finom teát és süteményt készített, és ezután indult vissza. Örvendetes gyümölcse lett ennek az estnek: két fiatal jött hamarosan beszélgetésre. Kotsis Zoltán és testvére, György, akik ott voltak a vetítésen és beszélgetésen. Arra az elhatározásra jutottak, hogy szívesen segítik a lelkészi munkámat. Jókor jöttek, mert a munkatársaim közül többen meghaltak, és az új presbitériumban szükség volt fiatalokra. Néha-néha istentiszteletre is eljutottak. Nehéz időben megbízható támogatókat kaptam, akikre mindig számíthattam a későbbiek során. Idő közben kiderült: szüleik „kulák származásúak”, és az édesapjukat többször börtönbe vitték, és az ottani bántalmazások következményeként fiatalon meghalt.

Édesanyjuk egyedül nevelte három fiát nagy szeretettel, Vásárosmiskén lakott, ahol valamikor evangélikus tanító lakott, és népiskola is működött. Az itteni evangélikusok létét jelezte egy harangtorony. Kotsis néni volt a harangozó és „mindenes”. Például személyesen házanként gyűjtött természetbeni adományokat a győri szeretetháznak, vagy ha teológus jött, pénzadományokat gyűjtött. Jolán nénit már korábban ismertem, mert nagyon széles rokonsági háttérrel rendelkezett, és több korábbi jómódú családdal tartotta a kapcsolatot.

Őt is felkértem, hogy írjon le a családi emlékekből. Az ő lánykori neve: Szalay Jolán. Jól olvasható, szép külalakkal írt lapot kaptam.

Az egyik oldal felirata: „Házi feladat a Szalay családról Szabó József püspök édesapja árva gyerek volt Mesteriben, az én dédapám Szalay György nevelte és házasította meg. A miskei hegyen ma is megvan a szőlő, amit ajándékba kapott. Mesteribe 5 hold földet vett neki, egy lovat. Mesteri lány lett a felesége. Így alapított családot… A mi családunk felé örök hálával voltak. Szalay Zsófia – apám nővére – nemes Jánossy Mihály felesége lett. Kutyabőrös család. Magasiba került.

Sógora Jánossy Lajos komáromi esperes 1900–20-ig, akkor áttették a csehek. Kiskomáromban haláláig ott szolgált. Zsófi néni sógorai már az 1800-as években egyetemet végzett emberek voltak (Lajos lelkész, Károly pénzügyi igazgató – Győr –, Gábor jogász, képviselő, Pista bácsi főgimnáziumi tanár – Bp.-Fasor). Szalay Lidia, Somogyiné fia, Dr. Somogyi Ernő megyei jogtanácsos – Veszprém. Eszter fia itt, Miskén is tanított, Kemenesmihályfán kántor, +1970. Szalay Teréz Pálffyné Beled iskola igazgatóné fia + Pálffy Mihály sárszentmihályi ev. lelkész 1982 máj.23.(69 é.) Minden első unokatestvéreim.

Dédapám Szalay György 1817–1897 Kossuth apánk zászlótartója végig harcolta 1848-at több sebesüléssel, fején több kardsérüléssel. Felesége Bödecs Júlia 1822–1893 Zalaistvándról hozta. Testvére a dédinek Bödecs József ev. lelkész Bödecs Barna őse. Itt van fehér márvány síremlékük lassan 100 éve.” 

Másik oldalra férjének családját írta: „Nagygeresd A Kotsis családról csak 1949-ből tudok, akkor lettem Gyurka felesége. Kotsis János, Juci apja Répceszemerébe gyógyszerész, nagybérlő saját patika. Kotsis Ilona Várallyayné 1600-ig vezették vissza nemességüket. 600 holdon Nagygeresden gazdálkodtak. Kapy püspök úrral tegező viszonyba volt. Idős Várallyay János fia ifj. V. János lelkész Sopronba (1900–1969). K. Sándor az apósom 1871–1961. K. Lajos agrármérnök Mesterháza felesége volt a Prőhléék rokon ők sógorság hozzánk. Róza néni az öreg prof. felesége is rokon volt ismertem az id. Prőhle profot a vállig érő ősz hajjal az apósomat igen szerette. Sándor sógornak hívta. Jucit a fia majdnem elvette. Sokat jártak össze Kotsisokkal. Prőhle keresztpapa csak így hívták a gyerekek. Lajos bácsi lányait személyesen az öreg prof eskette Geresden 1948-ban és 1951-ben Kotsis Irénkét, Margitkát. Az anyósom Nemes Halász Emma nemeskoltai leány. A kúriájuk most napközi óvoda, rendőrség. Csempeszkopács felől ahogy bemegyünk az első ház balról 5 kat. holdon parkkal. Dr Szalay Károly hívő idegorvos iszákos mentő az uramnak első unokatestvére. Halász Lina fia dr, Monár Gyula Sógorságba volt báró Podmaniczky Pál proffal. Meg tudom mutatni felesége Molnárné gyászjelentésén. (Nemes szepesi Várallyay Jánosné Kotsis Ilona Jánosnak a lelkésznek az édesanyja) Szabó Lajos kőszegi esperes is rokon (Várallyay Sándorné Szabó Lajos édesapjával testvér. Szakonyból. Sógorság.” Eddig az idézet, mely egy rendkívül széles sógorságot, rokonságot tartó közösség láncolatát tükrözi. Fontos volt, hogy egymást számontartották. Örülök, hogy Jolán néni ezeket leírta. Még lappang valahol egy kicsit hosszabb írása a második világháborúról és az evangélizációról.

Egy érdekes történetet szeretnék írása mögé feljegyezni. Háttérként jól látható, hogy az itt szereplők mind evangélikusok. Ő is ragaszkodott elveihez. Történt, hogy egy alkalommal a sárvári kórházba került Jolán néni. Nem lehet csodálkozni, hogy a sok-sok megaláztatás, férje elvesztése, egyedül nevelte három fiát, emberpróbáló időben kellett helytállni, és az egészsége megromlott. Kórházba került. Azt a gyakorlatot vezettük be Szakos atyával, hogy kedden én megyek a betegekhez a kórházba, pénteken pedig ő. Egyik kedden ott láttam Jolán nénit nagyon lázasan. Már várt. Gyorsan elmondta, mi történt vele. Pénteken jött a plébános úr, és a kezében ostya volt. „Hoztam Jézust! Ugye nem utasítja el?” „Már hogy utasítanám el, mikor szükségünk van rá!” – válaszolta Jolán néni. Persze amikor megtörtént, akkor tudatosodott benne, hogy katolikus lelkésztől [sic!] kapta a szentséget. Ilyet nem tettek elődei, de ő maga sem idáig. Megnyugtattam: „Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.”

Bandi ittlétéről készített fotót Bakondi Béla nyugalmazott tüdőgyógyász orvos, akiről szeretnék megemlékezni néhány mondatban. Bélát a honismeret-alkalmakon ismertem meg. Egyik lábát a második világháborúban veszítette el, így műlábbal és mankóval kellett járnia. Szeged 1956-os eseményeinek aktív részese volt. Sok meghurcoltatás után folytathatta egyetemi tanulmányait. Eredetileg Hegyfalun éltek, és ott dolgozott a tüdőszanatóriumban. Már a hatvanas évek végétől gyűjtötte a régiségeket és értékeket. Később Sárvárra költöztek. Többször jött hozzám beszélgetésre. Érdekelte Luther és az egyháztörténet. Sok könyvet adtam neki, hogy megismerje egyházunk történetét. Rendszeresen járt a „Nemeskéri napokra”. Ott többször beszélgetett Fabiny professzorral. Orgonakoncertek rendszeres hallgatója volt. Ritkán istentiszteletre is eljött. Önzetlen segítségét úgy is megtapasztaltam, hogy amikor 1989-ben építkeztünk, és a beígért 1 millió forintot nem kaptuk meg, akkor tőle kértünk átmeneti kölcsönt a nehézségek megoldásához. Készségesen segített! Később én temettem.

Bakondi Béla egy alkalommal hozott magával egy kitépett füzetlapot. Jól olvasható kézírással egy versét osztotta meg velem. Biztosan az olvasási élmények hozták elő a sorokat. Szó szerint idézem:

„Luther
Mögötted van félévezred
és most hull lelkemre Neved
mint őszi vetésre
a decemberi hópehely:
puhán, fehéren éltet,
mint csecsemőt az anyatej.
dr. Bakondi Béla”

Örülök, hogy sorai fennmaradtak, és emléket állítanak szerzőjüknek. 1982 őszén egyik este ketten jöttek temetést bejelenteni. Az egyik Jánosháza melletti faluban meghalt egy nyugdíjas rendőr. Kiderült, hogy korábban aktív szolgálati idejében hívták helyszínelni egy halálos balesethez. Egy kamion elütött egy 18 éves fiút. Az odaérkező rendőr felismerte a saját fiát a kerekek alatt. Kiderült, a rendőrék egyetlen fiúgyermeke az áldozat. A család úgy határozott, hogy evangélikus lelkész végzi a temetési szertartást. Érthető, hogy mindenki együttérzett a családdal. Az édesapát szívpanaszokkal később kórházban kezelték, és évekkel később nyugdíjazni kellett. Most ez a nyugdíjas rendőr meghalt. A feleség és egyik rokon jött bejelenteni és a temetést megbeszélni. Mindent megbeszéltünk. Másnap este újra jöttek, és szomorúan elmesélték kálváriájukat. Ezen a napon hatszor (!) mentek az özvegyhez a járási rendőrségtől, hogy belátásra bírják döntésének megváltoztatására. Kezdetben csak szép szóval, később ígérgetéssel próbálták zsarolni. Természetesen minden költséget vállalnak, díszszázad és zenekar jön, és még ezen túl pénzzel is támogatják az özvegyet. Ötszöri (!) megkeresés után is az özvegy még ragaszkodott az egyházi temetéshez. Hatodik alkalommal is próbálkoztak, csak ekkor már úgy érveltek a járási rendőrök, hogy ha nem ők temetik, az özvegy nem kap nyugdíjat!! Erre nem volt mit tenni – hozzájárult a polgári szertartáshoz. Másnap reggel kilenc óra körül megcsörrent a telefon (a rekedt hang szinte még ma is a fülemben hallatszik): „Ezt a temetést mi végezzük! Értve van!!” – bizony szomorúan válaszoltam: „Értettem.” Az embertelenség néha nagyon kegyetlen módon jelentkezik. Ilyen világot éltünk!

1982 novemberében meghalt Besszer Anna. Ő volt a Rátz tanító család leszármazottja. Ennek a családnak egyik tagja volt Rátz István orvos, a budai Pajor szanatórium főorvosa. Mivel nem volt családja, a sárvári temetőben építtetett nagyméretű családi kriptát és kápolnát. Halála után ide temették. Végrendeletileg minden vagyonát a sárvári evangélikusokra hagyományozta. 1945-ben az épületet államosították, de egy szobát adtak Besszer Annának. Ez az egy szoba halálozás révén került a gyülekezet tulajdonába. Ezt a szobát kénytelenek voltunk eladni, mert nem volt más megoldás. A kriptát viszont később tataroztuk, és urnás kápolnává alakítottuk.