1983

Január 24-én két városházi hivatalnok keresett meg. Meghalt Sárváron az utolsó, zsidó vallását gyakorló idős asszony. Az önkormányzat megkereste az illetékes győri rabbit. Kiderült olyan beteg, hogy nem tudja ellátni a szolgálatot. Telefonban azt közölte az intézkedőkkel, hogy „kérdezzék meg az evangélikus lelkészt, ha nem vállalja, akkor állami temetés legyen”. Nem kellett sokat gondolkoznom. A lelkészi szolgálatom kezdetén már megfogadtam, ha ilyen szolgálatra kérnek és beszélhetek Jézusról, akkor minden alkalommal elvégzem a végtisztességadást. Megtudtam, hogy ez a néni megjárta a koncentrációs tábort (Sárvárról minden zsidót elvittek). Életben maradt, hazajött és dolgozott. Élete végéig tartotta a kapcsolatot a hitközséggel. Temetése a Rába-parti zsidó temetőben történt. Tizenhat didergő ember vett részt a szertartáson. Természetesen zsidó nyelven mondtam a mindennapi imájukat. Egy zsoltáridézetet olvastam fel az Örökkévalóról, és a mi szertartásunk szerint végeztem a szolgálatot.

Ez év februárjában is voltam Luther emlékbizottsági gyűlésen Budapesten. Ismertetést kaptunk, hogy Németország keleti és nyugati részén milyen ünnepségekre készülnek. Keleten természetesen a szocialista irányvonalnak megfelelően a parasztháborúval kapcsolatos lutheri állásfoglalást emelték ki. A nyugati nürnbergi kiállításra elkérték az egyházunk tulajdonát képező eredeti Luther-végrendeletet. Ez a különlegesen értékes irat diplomáciai bonyodalmat okozott a második világháború előtt. A németek vissza akarták kérni, amire az akkori evangélikus püspöki tanács nemet mondott, így maradt továbbra is egyházunk tulajdonában. Most a Luther-ünnepségekre – nagy biztosítási feltételek mellett – kiengedték. Természetesen a keletnémetek is jelentkeztek a végrendelet kiállítására. Így került sor arra, hogy mindkét országban központi helyen lehetett egyházunk értékes darabja.

Ez az esztendő Luther Márton születésének 500. évfordulója. Meghívtam tavasszal Nagy István tatai esperest szolgálatokra, mivel családi kapcsolata volt Sárváron. Igehirdetéssel és előadással emlékeztünk egyházunk nagy tanítójának életére és munkásságára. Történelmet formáló reformátorunk munkatársán – Melanchthon Fülöpön – keresztül kapcsolatban volt az egykori Sárvár urával: Nádasdy Tamással.

Ebben az évben elkezdődött a felkészülés a következő évi evangélikus világgyűlésre is. Mivel sajátosan magyar ajándékokkal akartuk vendégeinket megajándékozni, ezért hímzett terítők elkészítését terveztük. Vas megye legképzettebb szakembere – Beszprémi Józsefné, Baba néni – vállalta ezt a feladatot. Eredetileg Farádról származott és az édesanyját is Sárvárra hozta idős korában. Édesanyja ajándékozott a templomnak egy kis teljesítményű gázkályhát, amely jó szolgálatot tett hideg időben. Baba néni felmérte, hogy milyen méretű és hány alkotásra van igény. Megszervezte a megye legjobb hímzőivel a munkamegosztást. Vásárolt és összegyűjtött alapanyagokat, ami abban az időben nehéz feladat volt, mert hiányzott a jó minőségű fonal és az igazi házi szőttes. Nagyon nagy szakmai körrel tartott élő kapcsolatot. Kifejezetten Rába-közi régi mintákkal készültek a kisebb és nagyobb terítők. Ez a munka hosszabb időt igényel, ezért kellett ilyen hamar elkezdeni.

Gyülekezeti kirándulásunkat a „Nemeskéri nap”-hoz igazítottuk. Június 12-én először Vadosfára mentünk, ahová az evangélikusok üldözése idején 100 éven keresztül jöhettek a rábaközi hívek. Itt volt 1751-ben az utolsó „vallási villongás” katolikusok és evangélikusok között. Ebben a faluban egy katolikus vallású ember lakott. Augusztus 20-án körmenettel direkt erre jöttek. Az evangélikusok attól féltek, hogy elveszik templomukat. (Az előző évtizedben minden rábaközi evangélikus templomot visszafoglaltak a katolikusok karhatalommal.) Riasztották a környék evangélikusait, akik botokkal, villákkal, fegyverekkel jöttek védekezni. Egymásnak feszült a két felekezet. Lövések is dördültek. Egy katolikus idős ember a szívéhez kapott és meghalt – nem a  lövés hatására! Azonnal katonaság jött megtorlásul. Az evangélikusokat kegyetlenül megbüntették. Voltak, akiket várfogságra, sokakat 25-50 vesszőzésre ítéltek. Büntetésül az evangélikusoknak fel kellett építeni egy nagy katolikus templomot. Sümeghy József ottani lelkész szakszerű vezetése után mentünk Nemeskérre. Itt a délutáni kulturális műsorban több művész között hallottuk Bánffy György szavalatait. Itt ismertük meg feleségével együtt és a későbbiek során még megemlékezünk róluk.

1983 nyarán, szabadságunk idején Keszthelyen is jártunk. Ezekben az években alig jutott idő szabadságra menni, mert ekkor volt egyházunkban a legnagyobb lelkészhiány és nem volt senki, aki helyettesítést végezzen vasárnap. Ezért hétfőn utaztunk szabadságra és szombaton jöttünk vissza Sárvárra. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt is rögzíteni kell, hogy anyagilag bizony nem voltunk olyan helyzetben, hogy nagyobb nyaralásra gondolhattunk volna. Anyagi helyzetünkkel kapcsolatosan egy érdekes történetet is feljegyzek. Budapestről kaptunk egy levelet, amelyben egy gyermektelen házaspár havonkénti támogatást ígért. Bizony megörültünk és vártuk a folytatást. Sajnos a levél után elmaradt a folytatás. Az egyházban volt kedvezményes üdültetés – csak nekünk nem szólt senki erről a lehetőségről! Később hallottunk erről, amikor már idősebbek lettek gyermekeink. Ilyen világot éltünk!

Keszthelyen megnéztük a Festetics kastélyt, ahol örömmel láttuk az eredeti Sylvester-féle Újszövetséget. Ott időszaki kiállítást rendeztek Luther születésének 500. évfordulójával kapcsolatosan. Ekkor jött az ötlet arra, hogy Sárváron is lehetne ilyen kiállítás. Amikor hazajöttünk, kerestem a kapcsolatot Molnár Zoltánnal, akiről tudtam, hogy Szombathelyen a tanárképző főiskolán könyvtáros, és már korábban látogattam őket. Nagy örömömre azonnal készségesen támogatta elképzelésemet. Jó kapcsolatai voltak a szombathelyi régi könyvtárak munkatársaival és szorgalmasan gyűjtötte a kiállításra érdemes anyagot. Magam is igyekeztem az egyházi könyvek között fellelhető, illetve a saját gyűjteményemben található kiállításra méltó darabok összegyűjtését. Németh Mihály szobrászművész egy alkalommal megajándékozott egy, az 1700-as évek elején Németországban nyomtatott Luther-bibliával. Mihállyal jó kapcsolatba kerültem. Megajándékozott néhány munkájával. Ebben az időben készítette a Sárvári Madonna című alkotását, amit a katolikus templomnak ajándékozott. Ezen fém glóriát helyezett el Jézus és Mária feje fölé. Amikor megláttam, arról beszéltem Mihálynak, hogy XXIII. János pápa bizonyosan nem tenné oda a fém glóriát. Mihály nagyon megharagudott, hogy Szűz Máriát gyalázom. Ezután még a köszönésemet sem fogadta éveken keresztül. Rendszerváltás után egy kissé megenyhült. Az a Biblia, amelyet Mihály adott, az 1540-es évek szerkesztését őrizte meg; ekkor még nem volt bibliai fejezetekre osztva a szent szöveg. Régi magyar nyelvű bibliáim közül volt egy Kis Miklós által nyomtatott, kissé hiányos példányom. Természetesen ez is kiállításra került. Az egyházi tulajdonú darabok között természetesen első helyre került a korábban már említett eredeti zsidó nyelvű bibliai tekercs, amelyet Martos Ödön elődöm mentett meg. Örvendetesen gazdag anyag állt össze, amelynek értékesebb részét Molnár Zoltánnak köszönhettük.

Nagyobb hírverés nélkül került sor a kiállítás megnyitójára. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy a Vas Népe megyei újságban 1983. október 5-én, szerdán a lap utolsó oldalán rövid hírként azt írták: „Emlékünnepélyt tartottak október 8-án, Kőszegen az evangélikus templom építésének 200. és Luther születésének 500. évfordulója alkalmából. Ez utóbbi kapcsán kiállítást rendezett a sárvári könyvtár. A sárvári evangélikus egyház és a könyvtár gyűjteményéből válogatott kép- könyv- és fotóanyag október végéig látható a Nádasdy vár kiállítótermében.”

Nem véletlen, hogy „összecsúszik” a kőszegi és sárvári esemény. Sőt, szinte csodálkozni lehet azon, hogy egyáltalán sajtóhír lett ezekből, mert ebben az időben az ilyeneket elhallgatták. Érdekes lenne, ha előkerülne a kiállítás vendégkönyve: kik és milyen benyomásokat szerezhettek a látottak alapján. Sajnos akkor nem figyeltem arra, hogy az egyházunk lapjában, az Evangélikus Életben hírt adjak erről a közös eseményről. Ennek a kiállításnak létrejötte köszönhető Zoltán barátomnak, akivel később jó kapcsolat épült sok közös értéket teremtve. Segítőkész támogatására mindenkor lehetett számítani – köszönet érte. Úgy emlékszem, ebben az évben történt egy alkalommal, hogy beszélgettem Peczöly Mihálynéval, aki Sárvárnak a péntekfalui részen lakott és hűséges presbiter volt.

Érdekes történetet mondott el gyermekkoráról. Csöngéről származott, ahol az édesapja csizmadia mester volt. A huszadik század elején ebben a faluban csak evangélikus lelkész lakott és két evangélikus kántor-tanító oktatta a gyerekeket. Az 1700-as évek végétől olyan lelkészek és tanítók váltották egymást nemzedékről nemzedékre, akik könyveket írtak. Hazaszeretetükről és műveltségükről olvasni lehet a falu történetében. Peczöly néni ebben a közegben nőtt föl. Gyermekkori játszótársát úgy hívták: Weöres Sándor, akit csak egyszerűen „Cinának” hívtak. Jó barátok lettek, sokat játszottak együtt. A gyermek költő személyre szóló verssel ajándékozta meg barátját. Ezt a verset mondta el nekem Peczöly néni, mert szó szerint emlékezett erre az „ajándékra”. Bizony nagyon megörültem, hogy itt van egy „zsenge”, amely eddig még nem jelent meg sehol sem. Arra gondoltam, hogy barátomat, Molnár Zoltánt kérem meg arra, hogy ismertesse ezt az érdekességet. Tudtam, hogy ebben az időben végezte az újságíró szakot, és itt a lehetőség egy lappangó vers felfedezésére. Részletesem megbeszéltem Zoltánnal a körülményeket és felkészült a beszélgetésre. Előzetesen elmentem Peczöly nénihez pontosítani a megbeszélés időpontját. Nagy megdöbbenéssel szembesültem azzal, hogy időközben agyvérzést kapott és sajnálatos módon az emlékezetéből törlődött gyermekkora és fiatal évei emlékezete. Bizony nagyon bántotta a lelkiismeretemet, hogy nem jegyeztem föl azonnal a hallottakat. Így szegényebbek lettünk egy korai Weöres-verssel!

Peczöly nénihez kapcsolódik egy másik történet. Egyik istentisztelet után kis csomagot szorongatott a kezében. Amikor kibontotta, rácsodálkoztunk egy fehér vászonbók készült, hímzett szélű oltárterítőre. Elmondta, hogy a háború alatt orosz katonák hagyták nála és már régen szándéka volt, hogy a templomnak ajándékozza. Jól látható volt, hogy valahol egy nagyobb oltár díszítéséül szolgált. Hozzá kellett igazítani a mi kis templomunk méretéhez. Erre a feladatra megkértük a „szakértő” Beszprémi Józsefnét, Baba nénit, aki ezt a munkát szívesen és szakszerűen elvégezte.

Az Evangélikus Élet című újságban Fabiny Tibor egyháztörténeti professzor terjedelmes cikket publikált 1984. február 5-én „A Luther évről – amit még nem összegeztünk” címmel. Ebben sokoldalú felsorolást közöl az évfordulóval kapcsolatosan. Többek között arról is írt: „Meg kell azonban említenünk, hány állami intézmény adott helyet – a már említett Szépművészeti Múzeum nagy kiállításunkon kívül – Luther emlékének. Csak kapásból néhányat: a kőszegi Jurisich Miklós Múzeum tábornokházi épülete, a keszthelyi Georgikon, a Sárvári Városi Könyvtár és még sok más.” Ezekből hány állami intézmény? Bizony, csupán háromról volt tudomása neves professzorunknak, mert ilyen időket éltünk! Az állami intézmények nem voltak vevők erre. Utólag visszagondolva örülök, hogy mi, sárváriak ennek részesei lehettünk.

1983 nyarán több találkozás alkalmával került elő, hogy Sárváron új lelkészlakást kellene építeni. Egy alkalommal Nagy István tatai esperes, majd Karner Ágoston budapesti egyházi vezető említette, hogy a jelenlegi épület már alkalmatlan funkciójának betöltésére. Ők támogatni fognak külföldi és belföldi segélyekkel. Galavics Sándor szintén ígért támogatást. Ilyen bátorítások után levelet fogalmaztam a sárvári városi tanács műszaki osztályvezetőjének. Jött a válasz: „Az új lelkészi lakás építésével kapcsolatos kérdésükre válaszolva tájékoztatom Önöket, hogy a város részletes rendezési terve szerint a templom környéke zöldterületként lesz hasznosítva a távlatban, igy a meglévő épület helyett újat építeni nem lehet. Szíveskedjenek más megoldást keresni, esetleg a Kossuth téri épület átépítésével. Sárvár 1983. szeptember 21. Lezsák Dezső osztályvezető.” Lám-lám, a rendezési terv ilyen jövőt engedett a lelkészlakásnak. Ilyen időket éltünk!

1983 őszén, amikor a következő év eseményeit gondoltam át – főleg az evangélikus világgyűlés ránk vonatkozó feladatait –, akkor figyeltem föl arra, hogy a következő esztendőben egy fontos helyi eseményre emlékezhetünk. Ötven évvel ezelőtt a sárvári gyülekezetben Zacher Sándort kántortanítónak választották meg. Összehívtunk egy előkészítő bizottságot, ahol együtt átgondoltuk, átbeszéltük a lehetőségeket, és már ekkor kijelöltük, hogy ki milyen munkát vállal az ügy érdekében. Legfontosabb feladat volt az egykori diákok felkutatása, illetve a pontos címek összegyűjtése. Az egykori diákok nagy lelkesedéssel készültek és igyekeztek a méltó megemlékezésre. Természetesnek vettem, hogy elődömet, Martos Ödönt hívjuk az istentiszteletre, aki majd az igehirdetést is végzi. A városi oktatási osztálytól el kellett kérni az egykori tantermet, amelyet l948-ban államosítottak, hogy ott tartsuk a megemlékezést. Ez az osztályterem néhány év óta használaton kívül, üresen állt. Az Entzbruder iskola fennhatósága alá tartozott. Természetesen minden egykori diáknak küldtünk meghívólevelet. A volt tanulók felkutatása nem kis feladatot adott azoknak, akik vállalták a szervezést.