1984

1984 tavaszán egy ízben átmentem Zacherékhoz, akik szembe szomszédaink voltak. Amikor elmondtam, hogy mire készülünk, nagyon elutasító reakciót tapasztaltam. Sanyi bácsiról fel kell jegyezni, hogy amikor a sárvári állásra pályázott, 24 jelentkező közül választották ki egyhangúlag. Nagy szó volt ez abban az időben. Itt egy pedagógus látta el a hatosztályos iskola(!) vezetését úgy, hogy versenyképes volt a város többi iskolája között. Később feleségével ketten tanítottak nagy szakmai felkészültséggel és szeretettel. Katonai szolgálatra is behívták, és a háborúból úgy érkezett haza, hogy jobb karját elveszítette. Nyugdíjazhatták volna, de Sanyi bácsi egy év alatt megtanult bal kézzel írni és orgonálni, hihetetlen nagy akaraterővel és szorgalommal. Így hamarosan ott folytatta a munkáját, ahol abbahagyta. Nehezen élte meg az iskolák államosítását. Az államosítás előtti utolsó pillanatban több iskolai iratot átadott Martos Ödön lelkésznek, akivel keresztkomák voltak.

Sanyi bácsit sok sérelem érte. 1951-ig ugyan a kántori teendőket ellátta a templomban, de ezután megtiltották neki. Feleségének, Ilus néninek epdig vidékre kellett járni tanítani nehéz körülmények között. Sanyi bácsit egy idő után áthelyezték a hátrányos helyzetű diákok közé, majd idő elött nyugdíjas lett. Ezek bizony mély nyomot hagytak benne. Érthető, hogy kerülte az embereket és megkeseredetté vált. Bizony, félve mentem hozzá a megemlékezésre készülve. Időt kért, hogy átgondolja a dolgokat. Örültem, hogy néhány nappal a látogatásom után jelezte, megtarthatjuk a megemlékezést, de ő nem fog beszédet tartani. Lassan közeledett a megjelölt időpont. Ezen a vasárnapon is fél 10-kor kezdődött az istentisztelet, amelyen ketten szolgálunk Ödön bácsival. Tele volt a templomunk és feltűnt. hogy jópáran később jöttek be. Utóbb kiderült, hogy az egyik fő szervezőt  – aki tanárnő volt  – a férje, aki párttitkár volt, megtiltotta, hogy bejöjjön az istentiszteletre. Ennek az lett a következménye, hogy az utcán sétálva beküldött mindenkit az istentiszteletre. Ezután vonultunk át az egykori terembe közel százan! Sanyi bácsival ketten ültünk a katedra mögött és szemben az egykori diákok. Sanyi bácsi könnyes szemmel kezdte beszédét: „Kedves Gyerekek!” – és bizony folytatta, és szeretettel emlékezett. Emlékezett Gáspár László korábbi lelkészre, aki magával ragadta megnyerő egyéniségével kortársait, és akivel jó barátságot tartott. Előkerültek a diákok, akiknek el kellett fogadni az osztatlan iskola hátrányait, de voltak, akik ennek az előnyeit is megtapasztalták. Összefoglalta tanításának lényegét Benedek Elek kicsi versével:” Jézus tanítványa voltam Gyermekekhez lehajoltam A szívemhez fölemeltem. Szeretetre igy neveltem.”

Az iskolai rendhez hozzá tartozott a rendszeres reggeli áhítat a templomban. Zengett az egyházi ének, mert Sanyi bácsi szeretett énekelni, jó hangja volt. Pápára járt a református tanítóképzőbe, evangélikus kiegészítést pedig Sopronban kapott, ahol a kántorvizsgát is megszerezte. Diákjai között nem volt gond a fegyelmezéssel, mert olyan szeretettel és szakértelemmel végezte munkáját, amit mindenki respektált. Természetesen délelőtt és délután is volt tanítás. Egyházszeretet és hazaszeretet együtt sugárzott szavaiból. Édesapja is evangélikus kántortanító volt Homokbödögén. Büszkén emlegette 1848-as ősét, aki fiatalon kapcsolódott a haza védelméhez.

Természetesen minden diák röviden beszámolt életútjáról, amihez az ünnepelt néhány szavas kiegészítést toldott hozzá. Nagyon jó hangulatú együttlét tanúi lehettünk. Ajándéknak egy értékes szép zenélő dobozt adtunk. Fedőlapjára Bankó László gyülekezeti felügyelő szép vésett betűkkel írta az emlékező sorokat. Jelen volt Sanyi bácsi felesége, leánya, Ildikó, aki Budapesten fogorvos  és fia, aki Sárváron a Gárdonyi Iskola tanára. Az emlékezők természetesen felidézték gyermekkori huncutságaikat és azt is, ahogyan a fiatal pedagógus házaspárnak hogyan segítettek, miképpen mutatták ki ragaszkodásukat, szeretetüket. Nem véletlen, hogy ebből a kicsiny közösségből több mint tízen lettek pedagógusok a későbbiek során. Sanyi bácsi szakmai elismertségét jelzi, hogy a háború után - amikor Sárváron rövid ideig tanító képző működött - őt kérték meg a gyakorló iskola vezetésére.

Egészen biztosan a városházán is tudták, hogy Sanyi bácsit köszöntjük, de senki nem jött el, hogy köszöntse. Minden résztvevő úgy tartotta számon ezt az alkalmat, hogy végre elismerésre került az az áldozatos fáradozás, aminek részesei lehettek. Az 1956 utáni hátrányos megkülönböztetettségű mellőzés után most Sanyi bácsi az egykori diákok szeretetét kapta vissza sokszorosan és ez sok-sok örömteli napot eredményezett a későbbiek során. Szinte megfiatalodott! Rendszeresen kezdet jönni ismét istentiszteletre félelem nélkül. Korábban azért jött ritkábban, hogy a fiának úgymond ne okozzon kellemetlenséget. Sándor fia tanár volt a Gárdonyi Iskolában. Bizony ennyire voltak megfélemlítve a pedagógusok ebben az időben. Az ünnepség végén arról beszélt mindenki, hogy öt év múlva újból találkozni kell.

Egyre közeledett az evangélikus világgyűlés időpontja. Egyszer megcsörrent a telefon és a vonal túlsó végén Amerikából hívott Brachma Gábor, az ottani főesperes. Nevét ismertem és azt is tudtam, hogy Sárváron Bogár Imre ügyvéd rokona. Imre bácsiról meg kell emlékeznem, mert sokat tett azért, hogy sárvári lelkész lehessek. Eredetileg az evangélikus egyház lelkiségének olyan irányzatát képviselte, ami a hivatalos egyháztól elhatárolódott. 1949-től nem tartott kapcsolatot a sárvári gyülekezettel. Néhány taggal házi bibliaórákat tartott – amikor oda kerültem hárman voltak. Most a lelkészválasztás kapcsán elérkezettnek látta az időt arra, hogy ismét aktivizálódjon. Elkezdett rendszeresen jönni istentiszteletre. 1977-ben egyik alkalommal felkért, hogy szervezzek fiataloknak egy hetes sátortábort a Rába partján a bibliai teremtés történetről. Elég nehezen értette meg, hogy nem lehetséges ilyen táborok szervezése egyénileg. Ezért a későbbiek során elmaradt. Néha látogattam.

Brachma Gábor bácsival jót beszélgettünk a készülő világgyűlésről, és arról is, hogy jó a közbiztonság. Elmondta félelmeit, mert úgy informálták őket, hogy ellenségesen fogadják a vendégeket. Megnyugtattam – jöhet a fia a rendezvényre. Természetesen Bogár Imre bácsiról is érdeklődött, mert tudta, hogy kritikus véleménye van a hivatalos egyházról és az ország helyzetéről. Végülis úgy tudom, hogy a fia nem jött Magyarországra.

A lelkészeknek volt Gyenesdiáson egy minden részletre kiterjedő találkozója, amelyet szeptember 6. és 9. között szerveztek. Különösen érdekes emlék kapcsolódik ide, amelyen ekresztül bepillanthattunk az akkor fennálló nehézségekbe. Káldy püspök meghívta az akkori Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettesét, Németh Jenőt. Ilyen lelkészkonferenciákon délelőtt 10-től voltak előadások, majd ebéd után fél 4-től kezdődött a folytatás. Azon a napon ebéd közben Káldy püspök beszélt arról, hogy fontos előadás részesei leszünk. Ismertette, hogy eddig még tisztázatlan, hogy a világgyűlés nyitó istentiszteletét közvetíti-e a magyar televízió. Jó lenne, ha valaki a lelkészek közül megkérdezné a vendéget, hogy számíthatunk-e arra, hogy lesz-e televíziós közvetítés erről a jelentős eseményről. Megérkezett a vendég, aki csodálkozásának adott hangot, hogy lelkészeknek tart előadást. Másfél órán keresztül beszélt a kommunikációról újszerűen és érdekesen. Természetesen voltak hozzászólók és „valaki véletlenül” érdeklődött: „Tessék mondani a világgyűlés megnyitó istentiszteletét közvetíti-e a Magyar Televízió?” Vendégünk nagyon meglepődött! Eléggé ingerülten válaszolt: „Hogy tetszik gondolni ilyenre! A magyar szocialista állam ideológiailag elkötelezetten ateista. Szóba sem kerülhet.” Vendégünk ezután még beszélgetett a püspökkel és távozott. Vacsora után meglehetősen fáradtnak látszott Káldy püspök és néhány mondattal beszámolt a négyszemközti beszélgetésről. „Látjátok, így győzködjük egymást! Nagyon remélem, hogy végül mégis közvetíteni fogja a magyar televízió az ünnepségünket, ha másként nem, hát felvételről. Most megtapasztalhattátok milyen nehéz eredményeket elérni!”

Június 19-én csütörtökön szokás szerint megérkezett az Evangélikus Élet legfrissebb száma, amely természetesen vasárnapi a megnyitó istentisztelethez kapcsolódóan jelent meg. A címoldalon nagybetűkkel három nyelven köszöntik az érkező vendégeket. Csak érzékeltetni szeretném, hogy ez körülbelül 2000 embert jelentett a világ szinte minden országából. Közöttük olyanok is voltak, akiket korábban kitiltottak az országból, de most kivételesen beengedték őket. Az igazi érdekesség a harmadik oldal alján vastagon szedett részen tárul az olvasó elé: csütörtökön, itt adják tudtul mindenkinek, hogy: „A Magyar Televízió és Rádiójúlius 22-én, vasárnap délelőtt közvetítia Lutheránus Világszövetség nagygyűlésének megnyitó istentiszteletét. 11.30-kor Magyarországra is sugározza az istentisztelet magyarnyelvű részét,dr Káldy Zoltán püspök teljes igehirdetését és két énekszámot." 

Ezek alapján világossá lett, hogy tényleg az utolsó pillanat után engedélyezték a közvetítést az illetékesek. Az Evangélikus Élet első és második oldala már készen lehetett és „csak” a harmadikra sikerült elhelyezni ezt a sokakat érintő bejelentést. Szerintem sajtótörténeti érdekesség tanúi lehettünk. Érthető a döntéshozó bizonytalansága, hiszen eddig a Magyar Televízió soha, semmikor, semmilyen egyházi alkalmat nem közvetített! Most szembesültek azzal, hogy egyenes adásban közvetíti ezt az istentiszteletet Európa országainak többsége! Engedniük kellett!! Így vált lehetségessé, hogy felvételről bár, de másfél órás késéssel részesei lehetettek ennek az egyedülálló alkalomnak.

Időben minden részletre kiterjedően jól átgondolt szervezés körvonalazódott előttünk. Például a megnyitó istentisztelet részleteit már több mint egy hónappal előtte vázolták az Evangélikus Élet hetilapban. Megtudtuk, milyen énekek hangzanak el, hogy legyen idő felkészülni, gyakorolni. A világ evangélikussága -több mint 70 millió fő – többségében a Niceai hitvallást használja. Mi magyarok az Apostoli hitvallás szövegét mondjuk az istentiszteleten. Természetesen a tervezők a nyitó istentiszteleten a Niceai szövegét írták elő, ezért bizony elő kellett venni és tanulni kellett. Az evangélikus istentisztelet része az úrvacsoraosztás, aminek szervezése körülbelül 12 ezer embert érintett. Bizony nagy feladat nehezedett a szervezők vállára. A világgyűlés megnyitója vasárnap délelőtt 10-kor kezdődött, amire országszerte autóbuszokkal mentek a gyülekezetek. Mi sárváriak is autóbusszal terveztük utazásunkat. Időközben Vásárosmiskén meghalt egy köztiszteletben álló diplomás mezőgazdász, akinek a temetését éppen arra a vasárnap délutánra tették amikor a nyitó istentisztelet volt. Ezt a szolgálatot nekem kellett elvégeznem, így nem mehettem autóbusszal Budapestre. Felkértem a köztiszteletben álló római katolikus Naszádos István nyugalmazott gimnáziumi tanárt, hogy legyen szíves helyettesítsen ezen a rendezvényen. Szívesen vállalta. Természetesen feleségem és a gyermekeim is az autóbusszal mentek az istentiszteletre. Itthon Sárváron szokás szerint fél 10-kor megtartottam az istentiszteletet. Ezúttal nagyon röviden: csupán 20 percig, mert mindenkinek mondtam, hogy 10-kor az osztrák televízió élő adásban közvetíti a budapesti megnyitót színesben, és fél 11-kor csak át kell kapcsolni a magyarra és itt magyarul is részesei lehetünk az ünnepségnek.

Nekünk még nem volt színes televíziónk, ezért megbeszéltem a szembeszomszédunkkal, Zacher Sanyi bácsival, hogy hozzájuk megyek istentisztelet után. Nagyon szép ünnep részesei lehettünk. Káldy püspök prédikált. Nagyon meglepődtem, amikor megemlítette az előttünk járó nemzedékek mártírjait, áldozatait és közéjük beemelte Ordass Lajos nevét is. 1958-tól ez a név tabu volt az egyházi sajtóban.

Róla fontos megjegyezni, hogy 1945-ben lett püspök és az iskolák államosítását ellenezte. Ezért koholt vádak alapján börtönbe vetették. 1956 szeptemberében rehabilitálták és októberétől két éven át ismét püspök lehetett. 1958 őszén az állam visszavonta püspöki kinevezését. Ezt követően szinte háziőrizetben volt folyamatos felügyelet alatt - mint a rendszer kritikusa - egészen a halálig, 1971-ig. Naplóját csodával határos módon nem találták meg, amikor többször házkutatást tartottak náluk.

Egyik alkalommal íróasztala melletti fiókos szekrényét pakolták bőröndökbe. Egy fiók „véletlenül” érintetlen maradt. Ebben volt a napló. Sikerült kalandos körülmények között Ausztriába csempészni és ott Szépfalusi István bécsi lelkész megjelentette. Ez azért bonyolultabb volt, mert tudtak az állami szervek a napló létezéséről és Ausztriában Szépfalusi lelkész is a megfigyelt személyek közé tartozott. Felsőőrben volt egy parasztház ahová elrejtette, és titokban oda járt legépelni az anyagot, végül Svájcban adták ki Ordass püspök naplóját.

Megjelenése után óriási visszhangja lett egyházunkban, mert állításai ellentétesek voltak a hivatalos egyházpolitikai irányvonallal. Ez a napló hiteles képet tár fel egy püspök mindennapjairól, tárgyalásairól, meghurcoltatásáról, vallatásáról, börtönbeli szenvedéseiről. Lenyűgöző, ahogyan szó szerint idéz beszélgetéseket. Érdemes összevetni Mindszenthy József naplóját és Ordass Lajos írását. Két megközelítés mérhetetlen szenvedések közepette.

Ordass Lajossal kapcsolatban egy személyes emlékemet szeretném rögzíteni. Teológus voltam Budapesten 1964 szeptemberétől 1969 júniusáig. Tanulmányainkhoz szervesen kapcsolódott, hogy szolgálni kellett a gyülekezetekben. Ezeket szupplikációnak hívták. Lehetőség volt arra is, ha felkértek néha helyettesíteni, akkor az istentiszteleten szolgálhattunk. Kezdeti időben még néhány Luther-kabát is volt a teológus otthonban, amelyet felvettünk és úgy szolgáltunk. Arra is volt példa, hogy kereszteltünk az istentiszteleten. Később megtiltották a Luther-kabát használatát a teológusoknak. 1967 tavaszán találkoztam a nagybörzsönyi lelkésszel. Arra kért meg, hogy nyáron egy vasárnap menjek el Nagybörzsönybe istentiszteletet tartani. Azt mondta, hogy ott lesz az apósa és majd segít eligazodnom. Az időpontot feljegyeztem és azon a napon autóbusszal mentem. Amikor megérkeztem, bizony döbbenten láttam magam előtt Lajos bácsit. Korábban soha nem találkoztunk, mert édesapám mindig másik egyházkerületben szolgált és abban az időben az egyházkerületi határok nagyon élesen elkülönültek. Viszont Lajos bácsi fényképét láttam a korábbi Evangélikus Életben, az Evangélikus Naptárban és a Lelkipásztor lelkészi folyóirat 1957-es évfolyamában. Természetesen azonnal felismertem jellegzetes alakját. Belül nagyon izgultam!

Felajánlottam, hogy végezze ő az istentiszteletet, amit határozottan elhárított. Jól emlékszem válaszára: „Én is egy egyszerű hívő vagyok, majd az utolsó padban ülök. Imádkozom a szolgálatodért.” Együtt ebédeltünk, majd, amikor kikísért azt mondtam: „A teológusok között vannak, akik szeretettel gondolnak Püspök úrra!” „Jól van fiam!” – válaszolta és elköszönt. Emlékezetessé tette ezt az utat az a természetesség, őszinteség és alázat, ahogyan szeretetével körülvett és beszélgetett. Káldy püspök sportcsarnokban tartott prédikációjának volt egy másik részlete, amely meglehetősen különleges. Beszédének végén mondott egy idézetet Pál apostoltól: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet meg ad nekem az Úr ama napon, az Igaz Bíró: nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,7-8.) Ezek a szavak különösen hangzottak akkor, amikor mindenki arról beszélt, hogy az eddigi gyakorlat szerint ő lesz az evangélikus világszervezet vezetője. Az említett idézet az elvégzett futásról szól – amelyet ő most elkezdené, ha megválasztják. Ezt a feszültséget ismerte fel belül, ami a szemén láthatóvá vált, mert a televízió oda fókuszált az arcára. Erre a részletre azért lettem figyelmes, mert az osztrák tévében egyenes adásban láttam, és közvetlenül ezt követően, a magyar felvételt is megnézhettük.

Nagy előkészületek után július 29-én, vasárnap mi is vendégül láthattunk külföldi vendégeket. Központilag osztották el őket. Így fogadhattunk vasárnap reggel a vasútállomáson egy nyugatnémet teológiai professzort és feleségét, valamint egy keletnémet lelkészt, aki újságíró is volt. Sárvári gyülekezetünk tagja volt Hódy Pálné német tanárnő, aki szívesen vállalta a tolmács feladatot. Papnéként már több alkalommal végzett ilyen munkát. Férje már korábban meghalt. Nagyon nehéz körülmények között nevelték gyermekeiket. Amikor erre az istentiszteletre készültünk, ekkor helyeztem el az oltáron először a Sylvester-féle Újszövetség hasonmás kiadványát. Az oltárdíszítésnél ekkor tudatosodott, hogy a virágok színe lehet a nemzeti színünk. A kevés is lehet ízlésesen szép.

Teli templom várta a vendégeket. Olyan énekeket énekeltünk, amelyek ismertek voltak a vendégeknek is, hiszen a német nyelvterületek énekei közül választottunk. Feleségem orgonált, mint midig az ottlétünk alatt. A nyugatnémet professzor prédikált. Elmondta, hogy 15 évig voltak Indiában az orvos feleségével együtt. Olyan helyen végeztek missziói szolgálatot, ahol a legközelebbi vonat 400 kilométerre volt. Jelenleg professzori feladata van Kielben. Az istentiszteleten köszöntőt mondott a keletnémet lelkész, majd ezt követően néhány fiatal ifjúsági éneket énekelt. Ezután átadtuk ajándékainkat, a gyönyörűen hímzett terítőket, virágokat. Vendégeinknek nagyon tetszett a gyülekezet lendületes éneke, a templom és természetesen a szép ajándékok is.