– Hogyan jöttek létre ezek az érzékenyítő előadások? Hány ilyen darabjuk van már?

– Úgy tíz évvel ezelőtt a Kolibri Színházból Novák János rendező megkeresett engem, hogy van egy német monodráma, ami egy tanár szétesésének a története. Ez a Klamm háborúja, aminek a napokban volt a 300. előadása. Ezzel belecsöppentem az iskolai színjátszásba, az osztályteremszínházba, a drámafoglalkozások világába.

Gyulay Eszter dramaturg kollégám és barátom látva, hogy otthonosan mozgok ebben a világban, felkért, csináljunk egy előadást a fiataloknak drogos témában. Megírtuk a Gyávát, amire rengeteg jó kritikát kaptunk és amivel díjakat is nyertünk.

A következő ilyen darab a Vakság volt, Sárosdi Lilla színésznővel. Ez egy vak lány történetét mutatja be, az esélyegyenlőség jegyében. Az írás folyamatában sokat böngésztünk, utánajártunk a témának, vakokkal beszélgettünk, orvosi könyveket olvastunk.

Aztán az Ady/Petőfi című előadás jött. Egy suliban épp a Gyávát játszottuk, mentünk felfelé a lépcsőn, a falon a legnagyobb magyar költők képeit láttuk, sorban egymás mellett: Balassi, Csokonai, Arany, Petőfi, Vörösmarty, Ady, József Attila és még sokan mások portréit. Elkezdtük szórakozni, mi lenne, ha egy osztályterembe belépne egy figura, köszönne és elmondaná, hogy „Jó napot kívánok! Petőfi Sándor vagyok, 1823. január elsején születtem Kiskőrösön. Most én fogom tartani ezt a mai magyarórát.” Mivel a következő időszakban Amerikában jártam, ahol egy március 15-i műsorban magyaroknak adtam elő, ehhez kapcsolódva találtam egy olyan írást, amely Petőfiről szólt, méghozzá Ady tollából. A címe: Petőfi nem alkuszik. Ez egyirányú kommunikációt ad a két költőről. Kiszedtük azokat a részeket, amelyek arra vonatkoztak, hogy Ady mit is gondolt Petőfiről. Megnéztük azt is, hogy a két költő miket gondolt saját magáról. Ilyen módon csináltunk egy olyan párhuzamosított életrajzot, amelyben megvizsgáljuk a két költőt, mi volt a viszonyuk a szüleikhez, az iskoláikhoz, a nőkhöz, a szerelemhez, a színházhoz, az utazáshoz, a pénzhez, a hatalomhoz és a halálhoz. Ez az irodalomra érzékenyítő, dokumentumszínház is nagy sikereket arat.

Ezután találtunk egy német kortárs regényt, amely egy családon belüli erőszak történetét dolgozza fel. Soha, senkinek a címe és a történet szerint a nagypapa kikezd a tizenöt éves kislánnyal. Simkó Kati fantasztikusan nagyot alakít, kilenc szerepet játszik a darabban. Moldvai Kiss Andi az egyetlen külső szereplő, aki egy szomszéd nénit játszik. 

A kézmosás fontosságáról szóló darabhoz az ihletet egy nővér adta egy kórházban. Ebben a rapszámokkal tarkított előadásban egy ÁNTSZ-es orvos és egy baktérium szerepel. A Semmelweis Múzeumban töltekeztünk ehhez.

A Hét nap egy angol darab és az iskolán belüli bántalmazásról, a bullyingról szól. Az egyik szereplő egy molett csaj, akit kikezdenek az osztályban a szép, vékony lányok - majdnem az öngyilkosságig jut el a történet.

– Mindegyik előadáshoz szakértőket is visznek magukkal...

– Igen. A Gyávához egy addiktológus, a vaksághoz egy vak moderátor, az Ady/Petőfihez pedig hús-vér kortárs költőket – így akár slammert vagy rocksztárt is – tudunk vinni. A Soha senkinek-hez egy érintett, Takács Hajnal a beszélgetőpartner, aki könyvet is írt a témából. A kézmosás fontosságáról című előadásnál egy infektológus szakorvossal, dr. Surján Orsolyával lehet beszélni egészségmegőrzésről, védőoltásokról, HPV-vírusról, AIDS-megemlőzésről, járványokról és mindenről, ami a fiatalokat érdekelheti. És nem utolsósorban az iskolán belüli bántalmazáshoz is van bullying szakértőnk.

– Van tervben következő darab?

– Most konkrét nincsen, de ezeket elképesztően viszik. Csak hogy a számokat mondjam: A Gyáva túl van a 400. előadáson, a Klamm a 300.-on. 150 fölött van az Ady/Petőfi, 130 fölött van a Kézmosás fontosságáról, 110-et ment a Vakság és 70-et a Soha senkinek, és a Hét napot is 50-szer játszottuk. Ez rengeteg szervezést igényel, le kell telefonálni, szerződni, be kell pakolni a kocsiba, odamenni a helyszínre, szakértőket vinni...

– Olyan témákat dolgoznak fel, amelyek igen kemények, nehezek. Nem sokan mernek ezekhez nyúlni. Szinte missziónak tekinthető, ha valaki mer ezekről beszélni. Mit jelent a színészek számára ez a témaválasztás?

– Lassan rájöttünk arra, hogy ezek a témák fontosabbak, mint amire először gondoltunk. A hét előadást 9-10 színész alakítja, úgyis mint Katona László, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv, Sárosdi Lilla, Moldvai Kiss Andrea, Simkó Kati, Jankovics Anna, Kőszegi Mari és jómagam. Azt mondhatom a többiek nevében is, hogy az életük részei lettek ezek az előadások, megszerettük őket. Szép szó a misszió, én azt mondanám, mindannyiunkat hallatlanul izgat a misszió mellett az, hogy ezek az előadások iszonyúan erős konfliktusokat, drámai helyzeteket rejtenek, amelyek nagyon jól játszhatóak - persze ha jól van a szöveg megírva, szájra téve, dramatizálva akár egy regényből, akár saját szövegből átírva. Igen nagy lehetőség egy színésznek, hogy gyakorlatilag minden eszköz nélkül (jelmez, kellék, díszlet, világítás stb.) civil, jelzésszerű ruhában játsszon, és hogy minden más a néző fantáziájára van bízva. Ez azt gondolom: maga a színház. Mert a színház ott keletkezik, ha valaki alakít valakit, egy történetet átad, elmesél és közben egy másik valaki őt nézi. Ez a klasszikus szituáció létrejön egy osztályteremben: ül egy osztálynyi gyerek, neonok felkapcsolva, tessék! El kell varázsolni 80-100 fiatalt, akik pillanatok alatt már a neten vannak, ha unalmas valami – ez komoly színházi kihívás. Semmi más nincs, mint a színész, a partner, a szöveg és a történet, ebből kell kibányászni az igazi színházat. Az számomra hab a tortán, hogy egy ilyen előadás használható drogprevencióra, hátrányos helyzetűekkel szembeni érzékenyítésre, iskolán belüli konfliktusok feldolgozására vagy a családon belüli erőszak megelőzésére.

– Hogyan fogadják a diákok az előadásokat? Mennyire vevők rájuk?

– Azt látom, hogy ha valami minőségi és működik, akkor lehet velük együtt gondolkodni és vevők rá. Szétüti őket a téma, és ha valami szétüt, akkor az megérint. Az osztálytermet úgy alakítjuk ki, hogy az utolsó sorokba két padsort rakunk. Bejön az egyik osztály, srác félig háttal a katedrának leül és hiába szólongatom, jöjjön előrébb, az előtte lévő sorban két lány között van még hely, nem hajlandó. Majd amikor a Krisztián elkezdi játszani a Gyávát, befordul, aztán az előtte lévő csajok közé beül. Pont ahogy eredetileg is javasoltam neki. Ekkor látom, elkezdte érdekelni a darab. Ez jó jel. Vannak persze nehezebb sulik, nehezebb helyzetek, de 100-ból 97-szer működik a dolog, hatással van.

– Vannak támogatói a daraboknak?

– A Gyávát például a Kábítószeregyeztető Fórum EU-s pályázatokkal sokfelé viszi, így kapja meg egy-egy iskola ingyen. De például a Nestle Hungária Kft. is támogatott darabokat, meg a Veszprémi Drogambulancia Központ is.

– Nem láttam ezeknek a fontos üzenetű daraboknak a reklámját. Nem kellene jobb PR? 

– Ez az interjú is egy hírverés lesz. A komolyabb hirdetések pénzbe kerülnek, nem sok színház engedheti ezt meg magának. Az iskolákban egyébként jól működik a suttogó propaganda, egy-egy előadást egyik iskola ajánlja a másiknak, egyik tanár a másiknak, egyik gyerek a másiknak. Így terjed a hírünk.

– Milyen reakciókkal találkoznak? A visszajelzések a darab későbbi előadása szempontjából mit jelentenek? 

– Sokszor a tanárok íratnak a gyerekekkel fogalmazást a darabról és elmondhatják a véleményüket. Olyan jelzés azonban nem érkezett, amitől megváltoztattuk volna egy előadás konstrukcióját, esetleg belenyúltunk volna jelentősen a darabba. A Gyávába bevettük a heroin mellett a dizájnerdrog kifejezést. Egy-egy darab kidolgozási folyamatában azonban saját életünkből beleviszünk egy-egy élményt, hogy ezzel magunkra formáljuk a szereplőket. 

– Saját gyerekei látták ezeket a darabokat? Hogyan viszonyulnak a témákhoz?

– Általában tetszik nekik, amiket csinálok, nyílván mégiscsak az én gyerekeim, de kritikusan és ügyesen szólnak hozzá. A Hét napnál a vége a velük való konzultáció eredményeként alakult.

– Szeretném belső meggyőződéséről, hitéről kérdezni.

– Katolikus vagyok, megkereszteltek, elsőáldozó voltam, bérmáltam, tanultam hittant. Régivágású családból jövök, de mivel a szocializmus gyermeke voltam, ezért akkoriban tilos volt a templomba járás, így ez hiányzik nálam is. De imádom a templomokat, a szakrális tereket. Szeretek ott ülni, csendben lenni, hallgatni. Azt szoktam mondani, hogy hiszek Istenben, de nem abban, aki a felhőkön ül és lógatja a lábát. Valahol van valami és valaki, egy másik dimenzióban, én abban hiszek. Szerintem lehet Istenhit nélkül élni, de nem érdemes.

– Érzi az életében Isten jelenlétét?

– Szeretem úgy figyelni az életemet, hogy mégiscsak van egy felső erő, van egy eleve elrendelés, Van dolgunk a világban és úgy nézek az elém gördülő feladatokra és dolgokra, hogy az mit üzen az éppen aktuális életemre, avagy a múltamra vagy a jövőmre, és hogy ebből – illetve mindehhez – mit kell magamból kibányászni.  Nem tudom elképzelni, hogy egy színész teljesen ateista tudjon lenni. Annyira végzetszerű ez az egész szakma és azok a dolgok, amiket csinálunk. Folyamatos emberábrázolással foglalkozunk. Az élet legnagyobb kérdéseit teszi fel a szakma, a lélekkel, az emberi gyarlóságokkal, az élet igazi értelmével foglalkozunk reggeltől-estig. Az igazi válaszok, ha megszűnnek – ott jön be a hit.

– Van egy karakter, amit ön gyakran alakít. Az a kicsit lúzer, elveszett, kihasználható figura, amivel a Válótársakban is találkozhatunk. Mennyire érzi ezt önmagának?

– Szerintem egyre inkább vagyok ez a figura. Azt szokták mondani okos pszichológusok, hogy lehetetlen, hogy az ember előbb utóbb ne váljon azzá, amit a többiek gondolnak róla. Régebben úgy gondoltam magamra, hogy egy viszonylag normális kinézetű, nem vékony, de mégis normál testalkatú pasi vagyok. Aztán azon vettem észre magam, hogy töpszli, lógó gatyájú, szakadt, lyukacsos pólós figurákat alakítok. És akkor itt van a Válótársak; pont azért tetszett a szerep, mert végre jött egy gazdag, jó autóval járó, menedzser alkat, elegáns ruhában és akkor azt mondja, mégiscsak a lúzerség jön le belőle. Biztosan van bennem ebből. Nem vagyok pont olyan, mint amilyeneket játszom, de megvannak bennem ezeknek a dolgoknak a csírái többé-kevésbé, és ha eltalál a szerep, akkor ezek felerősödnek.

– Úgy tudom, alapvetően nem a színészi pályára készült. Elvégezte a Műszaki Egyetemet Budapesten, építőmérnök szakon. Apukája is gépészmérnök volt. Hogyan lett önből színész?

– Ötödikes koromban kaptam egy Karinthy-szöveget, amivel az iskolai és a városi Ki mit tud-ot is megnyertem. A Karinthy-prózák évekig elkísértek még. Mivel azonban fizika tagozatos gimnáziumba mentem Szombathelyre, kicsit elaludt bennem ez a dolog. Akkoriban nem volt még drámatagozat. A pályaválasztáskor felerősödött bennem a kétely, nem akartam feltétlenül a fizikát tovább tanulni, ezért elmentem a Színművészetire felvételizni, de nem vettek fel. Felvételt nyertem viszont a Műszaki Egyetemre. Arra gondoltam, nem baj ez, mert Pestre kerülve nagyobb lehetőségeim lesznek a színészkedésben. Egy év után újra felvételiztem a Színművészetire, akkor sem vettek fel. Közben kerestem színjátszási lehetőségeket, bekerültem egy irodalmi színpadi, majd egy független társulatba. A Szkénében, a diploma megszerzése után 12 évet töltöttem el, '85-től '97-ig. 

– Milyen stációkra emlékszik vissza szívesen színészi múltjából?

– 1995-ben egy Szent Iván-éji előadásban mesterembert játszottam, ami nagyhírű, sikeres előadás volt és mindannyiunkat, akik benne szerepeltünk, mint egy rakéta lőtt ki. Ezután Kern András Sztracsatella című filmjében egy kisebb szerepet kaptam, majd Szomjas György Gengszterfilm főszerepe jött a Mucsi Zolival. És ezután megtaláltak minket a Jancsó-filmek, a Kapa–Pepe páros, mint olyan. Később a Bárka Színház, majd a Krétakör következett. A Sirály című darabbal négy év alatt 32 országban jártunk, ma sem tudom, hogyan fért bele ennyi előadás. 2006-ban volt olyan másfél hónapunk, hogy 3 hét Párizs, 5 nap Berlin és még 3 hét New York volt benne.

– Nem tudom elképzelni hogyan lehet ezt összehangolni a családi élettel...

– Sehogy, illetve igen nehéz volt. Párizsba a feleségem velem tudott jönni.

– Hogy néz ki manapság egy napja?

– Ma már voltam egy tévés interjún reggel, aztán volt a Centrál Színházban egy olvasópróbám, most Önnel beszélgetek kicsit, aztán hazamegyek ebédelni és este lesz még a Thália Színházban egy Jóéjt, szomszéd! című előadásom.

– Hogyan töltekezik fel? Honnan merít ihletet?

– Sok hobbim van, szeretek utazni. Szeretek télen meleg helyekre elmenni, egy kis D-vitaminért, meleg tengervízért. Biciklivel járok dolgozni és néha futok. Kreatívkodok is, sokat bütykölök. Szeretek létrehozni dolgokat. Szépen tudok állítólag rajzolni, skiccelni is, de nem vagyok egy képzőművész. Sokat ad nekem az is, hogy a színész közösségi létben él. A társulatban meg kell találni a helyünket, ahol a legjobban tudunk működni. Az előadás a nézőkkel pedig együtt szervezett közösségi lét, ami valamit elér, elindít, élményt ad. Szoktam figyelni az embereket, ez az úgynevezett figurales. Megláthatok extra dolgokat, amiket befényképezhetek a fejembe és később elővehetem.