Képünkön:

Bartókné Pásztory Ditta temetése Farkasréten 1982. december 2-án. Keresztury Dezső búcsúztat, közelében Luther-kabátban Koren Emil esperes. Kettejük között látszik Weltler Jenő szembenéző arca, kissé hátrább a kamarakórus tagjai láthatók.

A Lutheránia énekkar köztiszteletben álló karnagya szíve és lényege szerint mindvégig megőrizte kántortanítói örökségét: megváltozott körülmények között és a neki adatott tálentum mértéke szerint vitte tovább elődei munkáját. A sokszázados, eltűnő hivatás még egyszer, különös erővel lobbant föl benne. A kicsit éppúgy komolyan vette, mint a nagyot, s kántortanítói öröksége, a bensőség és a tisztességtudás az egyszerű temetési szolgálatok során talán még inkább érvényesülhetett, mint a háromezer ember előtt felzengett Máté-passió vezénylése közben a nyíregyházi evangélikus Nagytemplomban.

A koráléneklés hagyománya

Amikor koráletéteket készített vagy akár önálló kis kórusművet írt, szolid, de megvalósítható célt tűzött maga elé: elfogadható minőségű alkalmi zenét kívánt megszólaltatni. Jó arányérzéke és a hazai evangélikus közösség (amely az ő számára még létezett) temetési, éneklési szokásainak mély ismerete, értése, élése lehetővé tette számára, hogy e bölcsen szerény szándékot úgyszólván tökéletesen megvalósítsa. Bach korálharmonizálásai a vérében voltak, de a kései romantika vagy a kortárs magyar kórusirodalom sem hagyta érintetlenül. Így születtek azok a kis feldolgozásai, letétjei, amelyek évtizedeken át szinte hétről hétre felhangzottak a főváros temetőiben.

Weltler Jenő számára természetes volt, hogy a lutheránus ember zenei anyanyelve a – szűkebben vagy tágabban értett – korál. Az is nyilvánvaló volt számára, hogy az eredeti dallamok – reneszánsz tánc, mesterdal vagy kora barokk ária – a gyülekezeti éneklésben korán elveszítették eredeti ritmusukat, s egyenletes, lépegető változatuk alakult ki. Azonban ezt a változást a karnagy úr nem torzulásnak, hanem fejleménynek, a súlyos, áradó gyülekezeti éneklés történetileg nagyon érthető velejárójának tekintette, a kiegyenlített változatot pedig olyan szuverén dallamnak fogta föl, amelyre a hitelesítő pecsétet minden lutheránus kántorok idolja, Johann Sebastian Bach már több mint két évszázaddal korábban ráütötte. Így Weltler Jenő számára a kiegyenlített éneklés sohasem volt kérdéses: vérbeli muzsikusként ő egyedül a megszólaltatás minőségére ügyelt.

A kamarakórus kialakulása

A fővárosi temetéseken már akkoriban szembesülnie kellett a gyülekezet nélküli protestáns szertartás monotóniájával és vérszegénységével, de a maga helyén, a maga lehetőségei szerint mindent megtett azért, hogy a helyzet nyomorúságán legalább némileg enyhítsen. Lényegében alkalmi emberekkel, de létrehozta és évtizedeken át eredményesen működtette öttagú férfi-kamarakórusát, amellyel – talán ezt is meg lehet említeni – nagyon-nagyon szerény díjazás ellenében hóban-sárban járta a temetőket. S mivel egy kamarakórus egyszólamú, unisono éneklése talán mégis vérszegénynek tűnhetett volna, a karnagy megírta azokat a – többnyire három- vagy négyszólamú – letéteket, harmonizációkat, amelyek által az evangélikusság ismert és szeretett dallamai jól hangzó, telt akkordokkal, de érthető szövegmondással szólalhattak meg a ravatal mellett. E letéteket a szerző – a könnyebb használhatóság érdekében – önálló kartonlapokra másolta-másoltatta, s így maradtak fenn a Lutheránia énekkar kottatárában.

Weltler Jenő praktikumára és szerénységére jellemző, hogy saját nevét nem is tüntette föl a kéziraton. Így végeredményben bizonyíthatatlan a szerzőség, s csak a körülmények ismeretében és a karnagy elejtett megjegyzéseiből lehet vélelmezni, hogy az evangélikus korálok harmonizációja – zömében vagy egészében – tőle származik. Az „evangélikus” jelző azonban itt nem szószaporítás: Weltler Jenőt szerették, becsülték, s így viszonylag gyakran hívták református temetési szolgálatra (ritkán katolikusra is).

Az ismert református zsoltárok, temetési énekek (Tebenned bíztunk; Mint a szép híves patakra; Nincs már szívem félelmére; Ó, áldandó Szentháromság; Egyedüli reményem) harmonizációja, szerzősége azonban más ügy, s talán ugyanez a helyzet a katolikus eredetű Ments meg engem, Uram s a ma már felekezetközi protestánsnak nevezhető Megyek már, ó, Uram esetében is.

A többségi evangélikus temetéseken mindig három énekszám hangzott el: a szertartás kezdetén, az igehirdetést követő ima után, majd az elföldelés, illetve az urnaelhelyezés közben.

A temetési énekek egykor és ma

A karnagy mindenkor határozott, de nagyon diszkrét kézmozdulattal adta meg a jelet, tudatosan kerülve a széles mozdulatokat. A ravatalozó szűk terében az éneklést is visszafogta, csöndes, vallomásszerű megszólaltatásra törekedett. A szabad térben, a sír vagy az urnafal mellett már erőteljesen, de mindig mértéktartással szólalt meg a kórus. Így egy jól értett alkalomszerűség nemcsak az énekek kiválasztásában, hanem az egész éneklési módban érvényesült.

Mivel Weltler Jenő hagyománytisztelő ember volt, akár meglepő lehet, hogy az evangélikus gyászszertartások nem korállal kezdődtek. Minden alkalommal a keresztyén temetés ószövetségi locus classicusa (Zsolt 31,6) csendült fel Weltler Jenő saját, szépen hangzó, szövegében is jól érthető megzenésítésében. Mindössze néhány ütem: „Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg, ó, Uram, hűséges Istenem.” A karnagy jól tudta, hogy ebben az esetben az ige tömörségével, súlyával aligha versenyezhetne korálvers. A két további énekszám azonban már mindig korálharmonizációk formájában hangzott fel: Áldlak, Jézus, hív barátom; Hazavágyom; Krisztus, te vagy életem; Én Istenem, én bűnös ember; Elvégeztem életemet; Az én időm, mint a szép nyár; Ki tudja, mily közel végórám; Már búcsút veszek tőled; Uram, ó, add, ha vándorutam; Jézus én bizodalmam.

Valószínű, hogy ez a tíz ének Weltler Jenő nyugat-dunántúli kötődését is jelezte. Bár közülük szabadon választott, a sírnál mégis a Krisztus, te vagy életem öt strófáját részesítette előnyben – talán ebben is nyugat-dunántúli szokást követve.

Korunkra jellemző veszteség, hogy e kulturált, jól énekelhető – és nagyon evangélikus – letétek, amelyek a Kádár– Káldy-korszakot még végigkísérhették, mára már elhallgattak a főváros temetőiben: egyfelől gyérül a hagyományos temetés, másfelől pusztul az evangélikus identitás. Zeneértő és zeneszerető embernek azonban elég egyetlen pillantást vetnie például az Áldlak, Jézus, hív barátom letétjére, máris észreveszi, milyen szépen ívelő, önmagában is élvezhető basszus dallamot hagyott ránk – örökségül? – Weltler Jenő. 

A szerző az Evangélikus Országos Könyvtár tudományos főmunkatársa.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 37–38. számában jelent meg 2019. szeptember 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.