– Hogyan él együtt párkapcsolatban egy református és egy katolikus? Milyen az ökumenikus házasság?

Máthé Zsuzsa: Nekem minden udvarlóm katolikus volt, a férjem is az. Azonban – nem titok – Szilveszternek volt már egy házassága, ezért a mi házasságunk református szertartás szerint köttetett. Egy Vác melletti kis településen, Sződligeten élünk, itt van katolikus és református templom is. Első gyermekünk fiú lett, és a szokások szerint gondolkodtunk: a fiúk legyenek katolikusok az édesapjuk után, a lányok pedig reformátusok. Mivel a má­ sodik gyermekünk is fiú, növekedett a katolikus fölény, a harmadikként született kislányunkat viszont a református templomban kereszteltük meg. Ekkor találtuk szembe magunkat a dilemmával: miként lehet egy családon belül megélni azt, hogy ide is kellene menni, meg oda is, és a kü­ lönböző korú gyerekeinknek hogyan lehet elmagyarázni, hogy miért megy egyikük erre a hittanra, a másikuk arra. Végül győ­ zött az eredendő többség, s a gyerekek az­ óta is katolikus hittanra járnak. Praktikus okai is voltak a döntésnek, mert a református istentisztelet reggel nyolckor kezdődik, márpedig egy többtagú családot ekkorra „elkészíteni” lehetetlen. Így mi a sződligeti katolikus templomba járunk.

Ókovács Szilveszter: Úgy gondolom, nem számít, hogy feleségem református, evangélikus, vagy bármely más keresztény felekezethez tartozik-e, mert csak az az egy számít, hogy keresztény.

– Az persze majd a gyermekeket is érdekelheti, hogy milyenek a felmenőik, milyen kötődése van a családnak az egyházhoz.

Ó. Sz.: Amennyire tudom, apai ágon – ami veszprémi iparoscsalád – sok sváb őssel rendelkezem, ők katolikusok. Anyai ágon egy kis zalai faluból származunk, Keszthely mellől, Rezinek hívják, és egy abszolút paraszti famíliáról beszélhetünk. Az színkatolikus vidék. A nagyapám szülei szerették volna, ha a nagyapa belép a ferences rendbe, ezért tizenhét éves korában már harmadrendi ferences szolgálatot teljesített. Aztán a szülők hazahívták őt segíteni a családi gazdaságba. Dacára annak, hogy a jobb gyűrűsujjából hiányzott egy komolyabb darab, ő lett ennek a kis falunak a kántora. Művelte a földet, volt egy kis boltja, rendes parasztember volt. Ő hozta azt a fajta népi hitet a családba, ami bámulatos. Ők ebben a népi, bizalommal teljes hitükben neveltek engem is, és el kell árulnom, hogy engem papnak szerettek volna adni.

M. Zs.: Dédapám református lelkész volt. Anyai ágon pedig székelyek vagyunk, tehát az apai ágon lettem református.

– Az önök életében mikor és hogyan kerültek előtérbe a hit kérdései?

M. Zs.: Én már felnőtt, egyetemista voltam, amikor konfirmáltam. Otthon imádkoztunk ugyan az anyukámékkal, de nem jártunk templomba. Nálunk tehát fordítva volt, mint általában: nem a szüleim vittek engem, hanem én vittem a templomba a szüleimet, akik a mai napig is a Pozsonyi úti református gyülekezet tagjai. Velem ellentétben, hiszen – mint említettem – én a családommal katolikus templomba járok vasárnaponként. Szóval én későn, felnőttkorban megtérő vagyok. Érdekes utam volt, de elmondhatom, hogy ez egy irányba haladó lelki fejlődés.

Ó. Sz.: A Pozsonyi úti református templomban kötöttünk házasságot Berkesi Gá­bor lelkész „szárnyai alatt”, és olykor azért oda is ellátogatunk. Már csak azért is szeretek oda menni, mert mindig visszarepít a házasságkötésünk tizennégy évvel ezelőtti emlékeihez. Berkesi Gábor nagy hatással volt rám, ránk. Nagyon nagyra értékelem a katolikusnál sokkal kötetlenebb prédikáci­ ót. Mindig hiányzik, ha a Szentírás magyarázata nem mutat rá arra, hogy a választott textus üzenete a mi saját életünkre miként vonatkoztatható. Ha ezt egy lelkész nem teszi érthetővé, akkor lehetetlen megragadni az embereket.

M. Zs.: A hitnek van egy külső, a szokásokhoz kapcsolódó része, és van egy mély, személyes része, az Istennel való kapcsolat. Az ember nem akarja elhagyni a saját felekezetét, ugyanakkor számomra tökéletesen mindegy, hogy milyen felekezetű közösségbe, templomba megyünk. Csak a hit számít.

– Önök szerint mik lehetnének az egyházak közös céljai? Miről kellene közösen gondolkodniuk?

M. Zs.: Olyan lelki deficittel él ez a társadalom, ami szerintem minden keresztény egyházra hatalmas feladatot ró. Meg kell találni azokat a gyerekeket, fiatalokat, idősebbeket, akik sohasem jártak templomba, vagy elpártoltak. Lelki vágyai, lelki szükségletei ugyanis mindenkinek vannak.

Ó. Sz.: Közös célok… itt vannak az egyházi iskolák. A mi gyerekeink is egyházi iskolába járnak. Minden héten van szentmise, vannak pap tanáraik. Engem zavar, hogy a gyerekeken mégsem veszem észre – a sajátjaimon se –, hogy egyházi iskolába járnak. Nem látom kijönni onnan a kereszténységüket vállaló fiatalokat…

– Van-e olyan hitélményük a múltból vagy a közelmúltból, amelyet végezetül szívesen megosztanának velünk?

M. Zs.: Nem olyan régen műtöttek. Fel kellett feküdnöm a műtőasztalra. Ott aztán végképp leomlanak a gátló falak. Az ember végső soron ott magára marad Istennel. Kettesben… Nehéz erről beszélni.

Ó. Sz.: Nekem a legkedvesebb emlé­keim azok, amikor a gyermekeink születtek. Ezek újjászületések is egyben. Zsuzsit 2003-ban ismertem meg, egy évvel később házasok voltunk, megvolt a kisbabánk, az otthonunk. A négy gyermek születése, aztán a velük való esti imádsá­gok, az altatások – ezek számunkra legalább olyan szakrális alkalmak, mint elmenni a templomba. A gyerekekkel lenni, velük imádkozni, hallgatni pihegésüket: az istenhitnek olyan terei ezek számomra, mint belenézni egy mikroszkópba és belerévedni abba, hogy a világ lefelé is végtelen, egy távcsőbe nézve pedig azt látni, hogy fölfelé is az. Hogy nekünk is megadatott a Mindenható által, hogy tovább­ örökítsük az életet: ez csodálatos dolog. De hogy az operára futtassam ki a dolgot, Az árnyék nélküli asszony egy fantasztikus darab. Zsuzsi nem tudta másképp megnézni, csak úgy, hogy hozta magával újszülött, negyedik gyermekünket. Emlékszem, hogy elfért az alkaromon, olyan pici volt, két-három hetes. A kisbaba a karunkon hallgatta végig az egész operát. Megindultság nélkül ma is nehéz róla beszélni. Akkor úgy éreztem, éltem meg, hogy mi imádkozunk egy teljesen profán színházban. És ha ilyen darabot találunk – és így is érint meg minket –, akkor az is lehet egy imádság. Én ebben is próbálok hinni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 11. számában jelent meg, 2017. március 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.