Nem tudom, hogy hány evangélikus lelkész élt át olyan élményt, hogy a konfirmációs előkészítő során, az egyik egyetemista konfirmandus egyszer csak ír egy új, személyes Kátét, miután kiolvasta pár óra alatt Lutherét.

https://kutkereso.blog.hu/2016/12/25/evangelium_437

Nekem ezzel kellett szembesülnöm, és egykorán sem egyszerű, filozofikus gondolkozású konfirmandussal, aki végiglátogatta majdnem az összes budapesti evangélikus istentiszteletet, mielőtt konfirmált. Úgyhogy vele, László Dáviddal készítettem egy interjút erről a folyamatról.

– Milyen felekezeti és vallásos háttérrel rendelkeztél akkor, amikor úgy döntöttél, hogy az evangélikus egyházat is megnézed magadnak?

– Ebből a szempontból eléggé izgalmas az életem. Református családba születtem, de gyermekkorom nagy részét a katolikus nagymamámnál töltöttem, vele jártam minden vasárnap templomba, beírt a templomi cserkészegyletbe, így lényegében katolikus környezetben nőttem fel. Ezen a vonalon maradva egy jezsuiták által támogatott alapítványi gimnáziumba mentem, ahol elsőáldoztam, és bérmálkoztam is az iskolával szoros kapcsolatban működő katolikus templomban. A gimnázium befejezése után egy rövid idő elteltével egy régi ismeretségemen keresztül pillanthattam bele először az egyetemi gyülekezetek világába, aminek következtében négy évet töltöttem egy református egyetemi gyülekezetnél, valamelyest visszatérve a gyökereimhez. Az református egyetemi gyülekezeten keresztül jutottam el olyan táborokba, és programokra, ahol először találkoztam testközelből az evangélikus közeggel. Viszonylag hamar szinkronra találtunk ezzel a felekezettel, és onnantól már csak idők kérdése volt, hogy végleg megállapodjam az evangélikus hitben.

– Egyáltalán miért érdekelt?

– Eleinte a katolikus közegben valahogy nem tudtam komolyan venni a vallásomat. Ez részben az érettségemnek, részben a közeg által mutatott képnek volt köszönhető. Nem szeretném az egész katolikus felekezetre vonatkoztatni azt, amit én a személyes környezetemben tapasztaltam, engem viszont a katolicizmusban leginkább a kulturális, művészeti és orgonazenei háttér vonzott, illetve a liturgia atmoszférája. Ami azokból lecsapódott, vagy épphogy nem csapódott le a közösségekben, ahol megfordultam, nem keltett bennem nagyobb vágyat Isten iránt. A református felekezetnél is ezt tapasztaltam, ott egyedül üdítő kivétel az egyetemi gyülekezet volt, ahol sokkal inkább egységet és békességet láttam a gyülekezetben, valamint tolakodástól mentes nyitottságot az új emberek felé. Amiért végül mégis az evangélikus felekezet kezdett érdekelni, az kezdetben még csupán a reformátussal való teológiai különbözőségek, illetve az evangélikus egyházban tapasztalható sokszínűség felvállalása volt. Ez az értelmi szimpátia később érzelmi és lelki vonzalommá nőtte ki magát.

– Mit láttál belőle először?

– A legelső élményem az evangélikus egyházban az volt, hogy ez ugyanolyan, mint a református, csak az istentisztelet egy részében háttal van a lelkész, és máshogy köszönünk. A teológiai gondolkodásban akkor még nem láttam különbséget. Utána ért az üdítő meglepetés, amikor nemsokkal később találkoztam más evangélikus lelkésszel, aki egészen más hangsúlyokkal, más értelmezéssel dolgozott, ami sokkal közelebb állt a lelkivilágomhoz. Rövid időn belül szembesültem avval is, hogy itt jószerivel nincsenek tabuk, befogadóbbak az emberek a másként gondolkodókra, vállalják a párbeszédet, és elfogadják, ha megmarad valaki az álláspontjánál. Ami feltette a pontot az „i”-re a diskurzusokban, amiket evangélikusokkal folytattam, hogy egyszer sem került elő valamilyen igeszakasz valamilyen értelmezésének abszolutisztikus beállítása, és annak elfogadására tett meggyőzési kísérlet.

– Hogyan hatott rád? Mi volt a legemlékezetesebb alkalom?

– Szabadnak éreztem magam. Úgy éreztem, nem kell ostoroznom magam, ha valami nem megy abból az elvárásból, amit korábbi felekezetekben kaptam. Nehezen tudok kiemelni egy kifejezett alkalmat, több apró áldás ért engem az ismerkedési utam során. Egy evangélikus lelkész születésnapi ünnepségétől a Szélrózsán keresztül az őszi balatonszárszói lelki hétvégéig apró impulzusok bíztattak, hogy jó úton haladok. Még a blogomnak, a Kútkeresőnek https://kutkereso.blog.hu/ is lendületet adott ez a lelki szabadság.

– Hogyan kerültél a Budapesti Evangélikus Egyetemi Gyülekezet közelébe?

– Egy felekezetközi tábor keretein belül megismerkedtem ismerkedtem meg az első evangélikus lelkésszel, Seben Glóriával, bár akkor még nem tudtam, hogy ő az. Később barátok lettünk, és ő hívott meg egy nem-születésnapi ünnepségre, ahol találkoztam Gombkötő Beátával, a Budapesti Evangélikus Egyetemi Gyülekezet lelkészével. Hamar szinkronra találtunk, érdekesnek személyiségnek találtam, olyannak, aki meg tudja szólítani a korosztályomat, de hangot talál az olyan értelmileg túlkorosakkal is, mint én. Azt gondoltam, ha ő működtet egy egyetemi gyülekezetet, el szeretnék menni az alkalmaira. „Ha ez a gyülekezet is olyan, amilyennek eddig tapasztaltam az evangélikus légkört, a református gyülekezetnél töltött éveim alatti presbiteri tapasztalataimat szívesen kamatoztatnám ott.” Legalábbis ez járt a fejemben. Igazi öröm, hogy voltaképp ez meg is valósult.

– Mit ismertél meg belőle, miért döntöttél úgy, hogy pont itt és pont most fogsz konfirmálni?

– Mielőtt konfirmációra szántam magam, elhatároztam, hogy mélyebben beleásom magam a lutheránus atmoszférába. A káté bogarászása magától értetődő volt, de szerettem volna egy gyakorlatibb látásmóddal is gazdagodni, ezért egy barátommal ellátogattunk majdnem az összes evangélikus templomba, ami Budapesten található, hogy megtapasztaljam a valóságát ennek a felekezetnek. Inkább intuitív alkat vagyok, de szeretek elmélkedni magamban az intuícióimról, amennyire lehet. A templomi tapasztalataimon viszont nem volt sok gondolkodnivaló, akárhova mentem, akármilyen irányzatú igehirdetést hallottam, otthonosabban éreztem magam, mint korábban bármikor. Azt a ritkán előforduló élményt kaptam vissza, amit egy esti, barokk fényekkel és ódon hangzatú orgonazenével tarkított szentmisén tapasztaltam gyermekkoromban, ami először magasztosságot kölcsönzött az istenkeresésnek. Ezután már csak a teológiai elvekbe való elmélyedés a kátén és a konfirmáció előkészítőkön választott el attól, hogy megtegyem a fogadalmamat. Az egyetemi gyülekezet volt a legalkalmasabb erre, hiszen a nagyobb körön belül is egy kisebb, bensőségesebb kört jelentett számomra az egyetemi, ahol elkezdtem bontogatni a szárnyaimat az evangélikus felekezet irányába.

– Mi az a pillanat, amit kiemelnél, ami legemlékezetesebb, vagy legfontosabb volt a konfirmáció során, vagy a konfirmációs istentiszteleten?

– Többször volt az az érzésem, hogy ez az istentisztelet mintha rám lett volna szabva. Ugyan Beával előzetesen átbeszéltük a liturgia menetét, hogy mikor kell aktívan részt vennem benne, mit kell tennem, de nem beszéltünk olyan részekről, hogy mik lesznek az énekek, mi lesz a lekció, és minden egyéb, ami a lelkész feladata. Ezért aztán a készült dolgok mellett sorra értek olyan élmények, mint hogy az egyik kedvenc történetemről, az emmausi tanítványokról szólt az igehirdetés, vagy gyerekkorom legmeghatározóbb protestáns éneke, az Úr csodásan működik is előkerült. Ezekről korábban nem beszéltem Beának, így csakis áldás lehetett, vagy kihívás, hogy ne áztassam el a LÖK-öt a könnyeimmel. A nekem szóló konfirmációi ige azt hiszem, kihívás volt Beának. Hálás voltam azért, amit kaptam, mert volt benne, ami még mindig misztérium nekem, és fontos tanulsággal szolgál az Istennel való kapcsolatomra nézve.

– Hogyan tovább? Hogyan látod a jövődet ebben a kicsi történelmi egyházban, pont a reformáció 500. évfordulóján?

– Amíg a református egyetemi gyülekezetnél voltam, aktívan szolgáltam, és a különböző táborokba, mint a MEKDSZ, vagy a Csillagpont, vagy eseményekre, mint a KRE Tréninghét vittem programokat, tartottam előadásokat, egyszóval szervesen kapcsolódtam az egyetemistáknak szánt építkezésbe. Idén is lehetőséget kaptam a Csillagpontra programmal készülni, és a jövőre megrendezésre kerülő Szélrózsán is várnak egy program megrendezésével. A konfirmációs felkészülésem alatt kezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy szívesen vennék részt hosszútávon ezekben a dolgokban, adnám bele a kreativitásom és a tudásom az egyetemistáknak szóló rendezvényekbe. Remekül tudnám fejleszteni, és még inkább adni ezen keresztül az emberi kapcsolatokhoz való érzékemet és a kulturális és szellemi rajongásomat. Meglátjuk, mi lesz ebből.