Nem könnyű ma egyházi vezetőnek lenni – ki tudja, más korban kevesebb ág húzta-e a püspököket, papokat, lelkészeket... Annyi helyről annyi elvárás, kritika, óhaj és sóhaj záporozik feléjük, amit kevesen bírnának kezelni, jó szívvel elviselni, sőt, az igények legalább egy részére érdemben reagálni. Vannak azért szép számmal olyan jelzések, amelyeket érdemes lenne megfogadni, ilyen például a nyitott, őszinte, hiteles, egyben vonzó kommunikáció, ha már az igehirdetés, az evangelizáció az egyik fő küldetése a keresztényeknek.

Próbálkoznak is sokan közülük, nem lehetetlen értékes kezdeményezésekkel találkozni, de az összkép még mindig erősen hiányosnak, elmaradottnak tűnik. Katolikus részről a Forráspont nevű esemény lehetne előremutató példa, ha nem lenne célzottan belterjes a szervezés (így még katolikusok sokasága számára is talányos lehet, miről van egyáltalán szó). Az ifjúságon kívül más korosztályok felé irányuló életképes törekvéseket nem könnyű csokorba szedni, és nem azért, mert olyan sok létezne belőlük. Még a jövőre halasztott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak sem sikerült önálló himnuszt találni, miközben az evangélikusok a saját Úrvacsora évükhöz hamar társítottak egy új szerzeményt.

A járványhelyzet még kontrasztosabbá tette a hazai keresztény felekezetek megújulási, alkalmazkodási képességét, illetve annak jelentős hiányát. A katolikusoknál előbbre lépés helyett még az „online misék” körüli dilemmákat sem sikerült megnyugtatóan megválaszolni, a reformátusok zavarodott küzdelméről tegnapi cikkünkben adtunk képet, az evangélikusok legalább következetesen bezárták az összes templomot, miközben bíznak a lelkészek „kreatív szolgálatában”.

Ám épp – már megint – az evangélikusok azok, akik képesek voltak előmerészkedni a fedezékbe húzódás árnyékából, s olyat – szó szerint – gurítottak, ami modell értékkel bírhat a többi felekezet számára.

A cikk itt folytatódik.