Végül a hátsó borító szikár tartalmi összefoglaló mondatai teszik egyértelművé hely-idő-történés hármas egységét: „A kárpátaljai görög katolikus papság élete 1947 után gyökeresen megváltozott. A szovjet rendszer a pravoszláviába […] akarja kényszeríteni a papságot és a híveket. A terror azzal kezdődik, hogy 1947. október 30-án megölik Romzsa Tódor püspököt. Megkezdődik azon papok letartóztatása és lágerbe hurcolása, akik nem hajlandóak behódolni az új rendszernek.”

„Százhuszonkilenc ezeknek a papoknak a száma” – írta a kötethez bevezető tanulmányában dr. Ortutay Elemér görög katolikus teológiai tanár – maga is hét éven át a vorkutai egyik Gulag-tábor foglya – 1991-ben Ungváron. A százhuszonkilencek egyike volt Bendász István felsőveresmarti görög katolikus parókus lelkész, akinek a legnehezebb időkben hite és töretlen Isten-bizodalma adott szilárd belső tartást. Szüksége is volt rá, mert a pártállami diktatúra, mint oly sok paptársát a Szovjetunióban és a szocialista tábor más államaiban, őt is válaszút elé állította. A hatalom követelése kategorikusan egyértelmű volt, de az volt István atya válasza is. A szovjet hatóságok 1949-ben letartóztatták, és 25 évi kényszermunkára ítélték, mert – a kötet fülszövege szerint – „minden csábítás és fenyegetés ellenére hű maradt Rómához, és nem csatlakozott a Moszkva irányítása alatt álló pravoszláv egyházhoz”.

Az egyház „nem lesz engedélyezve”

Bendász István (1903–1991) a Munkácsi járásban született görög katolikus papi családban. Az alsó iskolák (Pennsylvania/USA, Munkács, Máramarossziget) elvégzése után, majd az érettségit és az utóbb félbe hagyott budapesti jogi tanulmányait követően, az ungvári papi szemináriumba jelentkezett, ahol tanulmányait befejezve, 1928-ban pappá szentelték.

Életútja gazdag és sokirányú jelentéstartalommal bír. Személyén messze túlmutat, mert feltárul benne az őt körülvevő tágabb közeg: családja, faluja, gyülekezete, paptársai, egyháza, de szűkebb hazája, Kárpátalja történelme is. E terület sokszor, a 20. században különösen, sűrűn cserélt „gazdát”. Az Osztrák–Magyar Monarchiának évszázadokig az egyik legfejletlenebb keleti tartományaként elkönyvelt terület előbb Csehszlovákia, majd újra a területében ideiglenesen gyarapodó Magyarország része lett. 1945-ben, miután a hivatalos szovjet verzió szerint mintegy egymillió kétszázezer kárpátaljai lakos – ez egy adatközlés szerint kb. 450 ezerrel több, mint a terület akkori valódi lakosságszáma – „egyhangúan kérvényezte” a terület Szovjetunióhoz való csatolását, Csehszlovákia pedig „önként” lemondott a területről, Kárpátalja a szovjet birodalom része lett. Ez utóbbi változás nyomán az itt élők, köztük a görög katolikus egyház tagjai – papok és hívek – a megpróbáltatások legkülönbözőbb formáit élték meg. A legnagyobb kihívást a pravoszlávia erőszakos propagandája jelentette. A pravoszlávizmus politikai szándékkal való terjesztése Kárpátalján a két világháború közötti években is erőteljesen folyt, a szovjet időszakban azonban drasztikus formát öltött. Az egyházi életnek tán már régóta alig használt – az egyháztörténet korábbi századait idéző – fogalmai kerültek ekkor ismét mindennapos használatba. A pravoszláv hitre és egyházba való át- és betérésre irányuló nyomás sok gyülekezetben schismát (egyházszakadást, kitérést, hitehagyást) idézett elő, a hitüket elhagyókat schismatikusoknak (szakadároknak) nevezték. Az áttérésre – aposztázia – szóló felszólítást a görög katolikus papság soraiból sokan kategorikusan megtagadták, mások inkább az áttérést „választották”, s lettek aposztaták.

Kárpátalján a „totális megoldás” forgatókönyve szerint ment végbe az ideológiai egységesítés. A hatóságok 1948 végén az összes kárpátaljai görög katolikus papot behívták Ungvárra, és közölték velük, hogy egyetlen lehetőségük van: egyesülni a pravoszláv egyházzal, mert a görög katolikus egyház „nem lesz engedélyezve”. Majd 1949 februárjában koncentrált támadás érte a kárpátaljai egyházi közösségeket, amikor az államhatalom egyetlen rendelettel betiltotta a görög katolikus egyház működését. Templomaikat bezáratták, a lelkészek számára megtiltották a papi tevékenység végzését. A papi családokat – tekintet nélkül akár 12-16 gyerekükre – kíméletlenül kilakoltatták a parókiákról, és az utcára tették őket. Az ellenállást tanúsító lelkészeket letartóztatták és koncepciós perekben elítélték. E „likvidált” állapot 50 évig, 1989 novemberéig állt fenn, amikor a görög katolikus egyházat újra legalizálták, és működését ismét engedélyezték. Igaz, dr. Ortutay Elemér még 1991 karácsonyán is szkeptikusan állapította meg, hogy „a helyzet változatlan […] templomaink zárva maradnak”.

Földi javak helyett szögesdrót

A Szent Miklós tiszteletére emelt felsőveresmarti templom parókusa, Bendász István atya megtörésére, illetve megnyerésére a diktatúra az erőszak minden jól ismert eszközét bevetette: volt hosszadalmas kihallgatás és kifárasztás, megdolgozás, fenyegetőzés, rábeszélés, meggyőzés és a pravoszláv papokat „természetesen” megillető lehetőségek – „földi javak, karrier és gondtalan élet” – mézesmadzagjának húzogatása is. A lelkészt 1949. március 8-án behívták a nagyszőlősi MGB1-irodába, ahol három csekista2 nyolc órán keresztül bent tartotta. Az agymosó procedúra végén kijelentették, hogy további lelkipásztori működését betiltják, ugyanakkor figyelmeztették, jobb, ha áttér a pravoszláv hitre. Ellenkező esetben előfordulhat ugyanis, hogy a jövőben a Szovjetunió területén sehol sem fog munkát kapni, „esetleg jegesmedvéket legeltethet”. A nagyobb nyomaték kedvéért a hivatalos szerveknek március folyamán sikerült felhajtaniuk István atya gyülekezetéből közel 50 falubeli volt görög katolikus hívőt, akik megfélemlítve és kényszerűségből időközben áttértek, s most tanúként, István atya „bűnösségét” voltak hivatottak bizonyítani. Március 19-től peregtek az események, s a makacsul ellenszegülő pap elleni eljárás éles fordulatot vett: népes családjával együtt kiűzték a parókia épületéből, és – a csekisták ígéretének megfelelően – ettől kezdve nem kapott munkát, mondván: „Szigorúan tilos görög katolikus papnak munkalehetőséget biztosítani.”

A letartóztatására 1949. május 27-én került sor. A területi bíróság büntetőjogi kollégiuma 25 év szabadságvesztésre, 5 év polgári jogfosztásra és tulajdonának teljes elkobzására ítélte. Az ítélethozatal utáni állomások a Gulágra vezető út jellegzetes szovjetunióbeli helyszínei voltak: Ungvár (MGB-nyomozó iroda, majd börtöncella), Lemberg (az elítélt papok elosztó tábora), Kijev (MGB-börtön), majd 1950 januárjában Moszkván, Kujbiseven és az Uralon keresztül irány a karagandai kőszénbánya, illetve kőszénfinomító. István atya ezeken kívül négy másik tábort is megjárt. A Sztálin halála utáni enyhülés idején, 1954-ben a rokkantak táborába került Terektére, ahol hivatalosan rokkanttá nyilvánították. 1955 januárjában felülvizsgálták az ügyét, és engedélyezték a hazatérését.

Könyvbe zárt táborvilág

Bendász István életéből öt évet töltött a Gulágon. Az első év végén írni kezdett, Feljegyzéseim fogságom idejéből címmel. A. Szolzsenyicin, Galgóczy Árpád vagy Böröcz Sándor írásai mellett a szovjetunióbeli börtönvilág ismét megelevenedik. Ezúttal a kárpátaljai görög katolikus atya tollából, az ő szemével, az ő tapasztalatain keresztül. Az általa leírtak a lágerirodalomban jártas mai olvasók számára ismerősek lehetnek, legfeljebb a helyszínek, a rabtársak, a fogva tartók neve más. „Ismerős” a tábori napirend, a rab és rab, a rab és az őr közti mindennapi szituációk, vagy a foglyok megannyi leleményes technikája az életben maradásért és a túlélésért. István atya is igyekezett élethűen megörökíteni különböző nemzetiségű rabtársait. Talán a galíciaiakról, ukránokról, oroszokról, balti népekről írt őszinte mondatainak tudható be, hogy könyve terjesztését az ukrán nyelvű kiadás után egy időre betiltották…

A lágerben az írás, mint tiltott tevékenység technikailag nehezen volt kivitelezhető, hiszen minduntalan a „mire, mivel és hol” alapvető problémájába ütközött. Ám életveszélyes cselekedet is volt, Bendász atya szavaival: „az óriásinál is nagyobb… reszkír”. A fogság, a naponkénti szenvedés és megaláztatás, a fogva tartók módszereinek papírra (vagy más, a lágerbeli körülmények között egyáltalán fellehető anyagra) vetése, s ezáltal mindennek a megörökítése kockázatos tevékenység volt. A hatalom számára az elsődleges veszélyt a táborvilágról szóló információk nyilvánosságra kerülése jelentette. Az írásban azonban – a külvilág tájékoztatásának igényén és a történtek rögzítési szándékán túl – a fizikai korlátok közé szorított, mégis szabadnak maradó elme és lélek nyilatkozott meg. Ennek a szellemi tevékenységnek, amely képes volt az embertelen körülményektől függetlenül működni, mögöttes erejét a mindenkori rabnak az a makacs meggyőződése adta, hogy egyszer kiszabadul. Vagy ha ő maga nem is, hát legalább a gondolatai valamilyen módon elhagyják a tábor falait, és egyszer a kinti világ is megtudja, mi történt a szögesdróton belül. E remény és belső bizodalom fűtötte tevékenység a fogva tartó számára az ellenállás egyik legveszélyesebb formájaként tűnt fel. Az írás szuverenitását a rabság közepette is megőrizni képes szellem cselekedete volt, s ekként a leigázó hatalom olyan ellenfele, amely az erőszakkal szemben is oly sok esetben bizonyult legyőzhetetlennek és megtörhetetlennek.

Kikapargatott gesztenye

István atya – szívesen írom így – „szakmabéli”. Ma is szűkebb hazája egyik legkiválóbb egyháztörténészeként tartják számon. Vérbeli lokálpatrióta volt, aki élete végéig elsősorban egyházmegyéje, egyháza és Kárpátalja történetét kutatta, és, ahogy maga fogalmazott: szerette „kikapargatni a gesztenyét”. 1948-ig a Munkácsi Egyházmegye püspöki levéltárában dolgozott. Amikor 1949-ben letartóztatták, négy elkészült kéziratát – hosszú évek alapos kutatómunkájának értékes gyümölcseit – kobozták el tőle. 1949-ben, az egyház likvidálását célzó támadássorozat részeként államosították a püspöki levéltárát is, az iratokat „átvilágították”, a rendszerre veszélyesnek minősített írásokat megsemmisítették, a megmaradt iratanyag pedig a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár tulajdonába került. István atya a Gulágról hazatérve, e levéltár beregszászi részlegében kapott munkát, s 1956–57-ben több ezer (oldalnyi és kilónyi) 15–16. századi latin iratot dolgozott fel, illetve fordított le. Ide járt be dolgozni idős korában is, leginkább a letartóztatásakor elkobzott, de soha vissza nem kapott kéziratai pótlásának eltökélt szándékával, ám mind kevesebb fizikai erő birtokában. A szögesdrót mögötti évek súlyos nyomokat hagytak a testén…

Közös történelmi tapasztalat

Bendász István feljegyzéseiben pőre valóságában mutatkozik meg a kommunista típusú diktatúra. Isten nélküli eszmevilága, embertelen terrorgépezete, s a fél évszázadon keresztül folytatott egyházüldözés az egykori szovjet érdekövezetbe tartozó országoknak máig mélyen meghatározó, közös történelmi tapasztalata. Az egyház szisztematikus felszámolása a Nagy Testvértől kapott minta, a forgatókönyv és az instrukciók alapján nagyjából egy időben (1945–1949) és hasonlóan, mégis mindenhol kicsit másképpen zajlott. Bendász István könyve jól érzékelteti az ukrajnai „másságot”. Mert valóban más volt a mérték, sőt inkább mértéktelenség a Kárpátok alján, az irtóztató méretű Szovjetunió dél-nyugati szegletében. A szenvedések foka és mértéke semmiképpen nem lehet utólagos méricskélés és összehasonlítgatás kérdése. Mégis, e könyv olvastán szinte önkéntelenül adódik a mérlegvonás: a kárpátaljai egyházüldözés kivitelezése, a brutalitás mértéke a magyarországi tapasztalatokkal szinte alig mérhető. Még kevésbé felfogható.

Tisztelet mindazoknak, akik képesek voltak hitükben és hivatásukban – megalkuvás nélkül, a veszélyt a végsőkig vállalva, a kísértéseknek ellenállva – megmaradni, és életpályájukkal ma is előttünk járni.

*

Szerzőjéhez hasonlóan a tábornapló sorsa is igencsak kalandosan alakult. Bendász Istvánnak 1950 végén sikerült csellel, titokba kijuttatnia a táborból a feljegyzéseivel teli papírokat, amelyek 1951 januárjában – csodával határos módon – rendben hazaértek. A család évtizedekig rejtegette picében-padláson a szovjet állambiztonsági szervek kutató szemei elől, mígnem Hetényi Varga Károly – még a bomlófélben lévő Szovjetunióban sem veszélytelenül – kicsempészte Kárpátaljáról a kéziratot. A napló azóta több kiadásban megjelent.

*

Bendász István Öt év a szögesdrót mögött. Aggiornamento Könyvkiadó, Budapest, 1991.

Bendász István: Öt év a szögesdrót mögött. Egy kárpátaljai pap a Gulág munkatáboraiban. Második kiadás. Szerk. és sajtó alá rendezte: Hetényi Varga Károly. Lámpás Kiadó, Abaliget, 2000.

Bendász István: Öt év a szögesdrót mögött. Egy kárpátaljai görög katolikus pap naplója a Gulágban. Harmadik, bővített kiadás. Szerk. és sajtó alá rendezte: Bendász Dániel. Összukrajnai Állami Kárpáti Kiadó, Ungvár, 2012.

*

*

A szerző történész, a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottsága tagja.