Nagyon sokszor beszélgetek Istennel. Sokszor írtam le ezeket a szavakat szándékosan: „Hmm! Apám! Hűha!” Régen más szavakat használtam ezek helyett: „Köcsög! B… meg! Mekkora egy lúzer vagy! Ez hülye…!” Ezek a gondolatmenetek fejben zajlottak, nem arról beszélek, amit kimondtam. És azzal, hogy szép lassan elkezdtem azon dolgozni, hogy leküzdjem a negativizmusom, és végleg eldöntöttem, hogy mindent, de abszolút mindent a szeretet irányából közelítek meg, és nem engedem meg magamnak azt, hogy a negativizmusom ismét vis szavegye az irányítást, szép lassan átalakultam. A gyerekesen lázadó, visszataszítóan arrogáns viselkedésem fokozatosan konszolidálódott; azzal, hogy lecseréltem a szókincsem nagy részét, már eredményeket értem el, és így könnyebb volt befogadni az újat.

Ekkor jött a „hűha”-korszak, ekkor már volt türelmem, nem skatulyáztam, és elkezdtem kivárni azt, hogy az eseményekből mi fog kisülni. „Na, lássuk, ebből mi lesz?” Már nem akartam főszereplő lenni minden történetben. Mert nem minden csak az én történetem, ami velem történik. Akkor miért kellene nekem állást foglalnom minden helyzetben? Miért kellene nekem megoldani olyan helyzeteket, amelyekhez semmi közöm? Vagy megmondanom a frankót olyan témában, amelyhez nem értek? Türelem, türelem, türelem! Régen mindent kapásból, gyorsan, azonnal akartam. Ma már nyoma sincs bennem ennek a gőgös viselkedésnek. Van egy új viselkedésmintám, amelyből ha kilépek, azt hamar észreveszem, és tudatosan igyekszem minél hamarabb visszatérni.

Ez nem megy egyik napról a másikra. Nekem tizenöt hónapba került, amíg egyáltalán beindult a változás folyamata. Igazából még most is gyakorlom, és folyamatosan formálom. Kaptam és magamévá tettem egy új sablont, összeraktam magamnak egy új viselkedésformát, amely segített, hogy fokozatosan helyrebillenjen az önértékelésem. Ebben az a jó, hogy mások helyes értékelését is elősegítette. Nem értékelek már le, és nem is értékelek túl senkit.

Megtörtént a találkozásom Istennel, de nem volt még Jézusom. Ma már értem, hogyan kerül Jézus a képbe. Az Isten számomra megfoghatatlan, felfoghatatlan, emberfeletti erő, a mindenség Teremtője! Igaz forrás számomra, amelyből meríthetek, az ige és az ima által lelki táplálékhoz juthatok, ami elengedhetetlen és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy élhető és teljes legyen az életem. Amióta van Istenem, rájöttem, hogy nem én vagyok a világ közepe, és elfogadom azt, hogy Isten mindennek felette van. Ez a tudat, ez az érzés sok mindent tisztázott bennem. Ezért van az, hogy ha nekem valaki azt mondja, vagy én mondom, hogy „Isten áldjon”, vagy „Isten éltessen”, ez nem csak egy „szia” vagy „viszlát”. Érzem benne az Isten erejét, áldását, érzem benne a mindenséget. Istenfélő lettem, és folyamatosan keresem az egy igaz örök forrást. De ez a láthatatlan forrás Jézus emberi alakján, az életén és a tanításán keresztül válik megfoghatóvá, konkréttá, emberközelivé a számomra, ahogy az összes többi Krisztus-követő számára is.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2020. augusztus 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.