De tényleg szerencsének kell neveznünk az időbeni hazatérést, avagy inkább úgy tekinthetünk rá, mint amit Isten rendezett el? Én, aki az Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME) lelkészi elnökeként részese lehettem az egyesületünk által támogatott gyerekek meglátogatásának, illetőleg közreműködője a számukra szervezett egészségügyi tábornak, úgy gondolok erre a két hétre, mint amelynek minden pillanatát az ő oltalmában tölthettük.

Miként Isten csodálatos előrelátását, tervezését látom abban is, hogy a vízkereszttől húsvétig tartott adománygyűjtő akciónkra idén jóval nagyobb összeg gyűlt össze, mint az előző években. Annál is több, mint amennyire a Nairobi mellett szervezett egészségügyi tábor költségeinek fedezésére szükségeltetett. A testvérektől érkezett, „szükségesen felüli” adományoknak mégis megvan a helyük: segítenek abban, hogy azok a gyerekek, akikkel februárban találkoztunk, most se éhezzenek.

A fotók, amelyeket utunkról bemutathattunk, csupa vidám, mosolygós gyermeket örökítenek meg. Az egészségügyi tábor helyszínéül választott üdülőben, igazi meglepetésként, még egy medencében is ugrándozhattak. Mókás képek készültek akkor is, amikor megkapták a szemészünk által vitt jó minőségű napszemüvegeket. Nevettünk, mert volt, aki még sötétedés után is magán hagyta…

Ha ma készülne fotó ezekről a gyermekekről, tekintetük bizonyára nem lenne ilyen sugárzó. A járvány, amely Kenyában még közel sincs lecsengőben, nem kímélte az ott élő családokat.

Pünkösd előtt szomorú hírek érkeztek Isaiah Obare-tól, az Uhuru sugárúti evangélikus gyülekezet lelkészétől. Levelében a többi között megírta, hogy az általunk támogatott árvák közül egyre többen keresik meg őt azért, mert nincs mit enniük. Gyámjaik, az őket befogadó felnőttek, akik magánházaknál dolgoztak kertészként vagy takarítóként, a járvány kitörésekor elveszítették munkájukat. Alkalmazóik, a jobb módú családok annyira félnek a vírusfertőzéstől, hogy minden érintkezést megszakítottak velük. A családok bevétel nélkül tengődnek a nyomornegyedben, így az általunk megismert árvák is szó szerint éheznek.

És nem csupán a járvány okoz gondot az országban. Az esős évszak áradásai következtében háromszáz ember halt meg, sokak háza omlott össze. Köztük az általunk is megismert Diana Anyango és Purity Adhiambo otthonát is elmosta a víz. Szomorú hírek azokról, akik közül sokakat a februárban Kenyába látogató csoport tagjai személyesen is megismerhettek. Így, hogy Isaiah lelkész sorait olvasva a találkozások emlékképei, az arcok is felidéződnek, talán még nehezebb értesülni a járvány, a természeti csapások okozta károkról.

Ugyanakkor vigasztaló a tudat, hogy Isten már a talpra állás útját is elkészítette. Néhány nappal ezelőtt egyesületünk a vízkereszt óta érkezett adományokból átutalhatta azt az összeget, amellyel gyors segítséget nyújthatunk a fedél nélkül maradt két leánynak és édesanyjuknak. A magyar gyülekezetektől érkezett támogatással az állásukat vesztett gondviselők élelmet vásárolhatnak éhező családjuknak. Megsegíthettük a Kawangware nyomornegyedében működő iskola tanítóit is, akik szintén munka és fizetés nélkül maradtak, hiszen digitális eszközök hiányában nem tudják távoktatásban részesíteni diákjaikat a járvány alatt.

Rendhagyó ez a beszámoló az Evangélikus Külmissziói Egyesülethez érkezett adományok felhasználásáról, de egyben bizonyságtétel is arról az Istenről, akinek „közreműködését igényelve” helyükre kerülnek, elrendeződnek a dolgok.

Míg írom ezeket a sorokat, újra és újra a csupa mosoly Irene Akinyi jut eszembe. Mi lehet most vele? Hogyan vészelte át a járvány viszontagságos napjait? Vele is az egészségügyi táborban találkoztam, ott vettem fel hangrögzítőre a beszélgetésünket. Ahogy a társaságában töltött perceket felidézem, máris tűnik az aggodalmam.

Irene már felnőtt nő, házas, és egy másfél éves kisfiú édesanyja. Azok közül való, akik az EKME pártfogói rendszerén keresztül folytathatták tanulmányaikat. Irene tanítói diplomát szerzett, férje mérnök. Mindketten diplomások, mégsem találnak mindig állást maguknak. Irene éppen akkor veszítette el a munkahelyét, amikor várandós volt, és férje is csak alkalmi megbízásokhoz jutott. A baba születésekor nagyon szűkösen éltek. Este gyakran feküdtek le úgy, hogy aznap sem ő, sem a férje nem ettek semmit. Mivel nem tudta szoptatni a kicsit, és minden pénzüket tápszerre költötték, így ők éheztek. Irene nem rejtette véka alá, hogy ez az időszak lelkileg is megviselte.

„Hogyan tudsz mégis így sugározni?” – tettem fel neki önkéntelenül is a kérdést. Kedvesen válaszolta, hogy örül a tábornak, a velünk való találkozásnak, annak, hogy kimozdulhatott otthonról. Ám békességének és derűjének igazi okát akkor ismertem fel, amikor elmondta, hogy melyik a legkedvesebb bibliai igéje. Máté evangéliuma 6. fejezetének 31– 33. verseit idézte: „Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? […] a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.”

Hogy mi is van egészen pontosan a februárban meglátogatott kenyai testvéreinkkel? Isten tudja. De ő tudja! 

A szerző az EKME lelkészi elnöke.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2020. július 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.