A hagyomány szerint itt találhatók Jakab apostol – Jeruzsálemből hajón ideszállított – földi maradványai, ezért évszázadok óta „peregrinók” (vándorok-zarándokok) ezrei özönlenek ide.

A Szent Jakab út már a középkor hajnalán ismert zarándokút volt, és a 12.századra Jeruzsálem és Róma után a keresztyén világ harmadik számú zarándokközpontjává lett. Az út mentén bencés szerzetesek rendházakat és kórházakat emeltek, mára pedig jól kiépített infrastruktúra várja a mai modern peregrinót, aki valamelyik irányból elindul „az úton”.

Merthogy több útvonal van. A legismertebb az úgynevezett francia út, mely több mint nyolcszáz kilométer hosszan kanyarogva érkezik meg Compostelába. Kevésbé ismert és magyarok által ez idáig nem nagyon látogatott útvonal a „portugál út”, mely vagy Lisszabonból, vagy Portóból elindulva, az óceánnal párhuzamosan mindig észak felé tart, és végigvezet egész Portugálián.

Mi Portóból kezdtük meg az utat, amely innen az ajánlás szerint kitérőkkel kétszázötven kilométer, és tíz nap alatt járható be. Jó szívvel ajánljuk és szeretettel segítünk a felkészülésben mindenkinek, akinek nincs egy hónap szabadsága, vagy anyagilag nem engedheti meg magának a hosszabb utak valamelyikét, de vágyik a Camino-élményre, esetleg szeretné kipróbálni önmagát, teljesítő-tűrő képességét.

Magyar nyelven is kapható már John Brierley portugál úton végigvezető Camino-útikönyve, amely részletesen felsorolja a látnivalókat, hivatalos és magánszállásokat, kutakat, kávézókat, éttermeket az út mentén. A könyv valószínűleg már frissítésre szorul, és mivel minden zarándok ezt használja, a nyári csúcsidőben a főbb ajánlott szálláshelyeken tumultus várható.

Mielőtt bárki elindulna, mindenképp érdemes tájékozódni az interneten is, ahol számtalan hasznos és praktikus tanács begyűjthető: mit vigyünk magunkkal, mire ügyeljünk, hogyan tehetjük kényelmesebbé és könnyebbé az utunkat (már kipróbált cipőben, legfeljebb nyolc-tíz kilogrammos hátizsákkal).

Maga az út nagyon szép, és megtanít arra, hogy az ember teljesen kikapcsolja mindennapi tépelődéseit, és csak a legalapvetőbb szükségleteire koncentráljon: mindennap legyen enni- és innivalóm, tudjak hol tisztálkodni, estig pedig lehetőleg érjek be egy városba, ahol legyen valami fedél a fejem felett. Közben pedig járja a vidéki Portugália végtelen nyugodt útjait, a kukoricaföldek és a szőlőlugasok között olyan hidakon átkelve, amelyeket az 1200-as években építettek, és olyan templomoknál megállva, amelyeket a leírás szerint – bármily hihetetlen – 947-ben az arra kalandozó magyarok már feldúltak.

Néha látszik az óceán, néha eukaliptuszerdők között haladva megy az ember, mindig csak egy irányba, követve a sárga nyilat vagy éppen a kagylós jelzést. Az út jól jelölt, szinte el sem lehet tévedni, és néha szemből is jönnek rajta, akik Fatimébe igyekeznek.

Portugáliában megbecsülik, Spanyolországba átérve pedig már bevételi forrásnak tekintik a peregrinót. Angol vagy német nyelven boldogulni nehéz, de angolul azért van rá esély. Vidéken a legtöbb helyen marad a jelbeszéd, a más nemzetiségű, olasz, francia, nagyszámú német zarándokkal azonban kiválóan lehet kommunikálni.

Aki kikapcsolódásra vágyik, annak mindenképp ajánlott a portugál útvonal. Nincs annyi zarándokszállás, de az emberek jóval barátságosabbak, az élet végtelen nyugodt, az árak mérsékeltek – hat euróért komplett peregrino menüt kap az ember méretes marhasülttel, plusz még két fogást, és az ital is benne van ebben az árban –, a szállásköltség és az élelmiszerárak kicsivel talán még a magyar árak alá is mennek.

A spanyol oldalon, Santiago felé közeledve a zarándokok száma megnő, az árak pedig egyre emelkednek, néha magánszállásra is áldozni kell. Acélhoz megérkezve azonban igazi középkori hangulatba csöppen a vándor. Spontán szerveződő kórusok, körtáncot lejtő cserkészek…, igazi többnemzetiségű, fáradt, ápolatlan, de lelkes embertömeg hömpölyög a középkori városmagban. Aki tud, részt vehet a mindennap egykor tartott zarándokmisén vagy az esti alkalmon, ahol zsúfolásig megtelik a jellegzetes spanyol építésű katedrális. A vándor megtekintheti Jakab apostol sírját és szobrát, valamint a zarándokútlevelébe gyűjtött napi két pecsét után kiválthatja a teljesítést igazoló okiratot.

Hogy mit ad az út? Kilenc-tíz nap alatt nyilván nem lehet olyan mértékben átvenni a Camino-életérzést, mint harminc-negyven nap alatt. Középkori elsődleges célja, a búcsújárás mára megkopott, bár a római katolikus hívek számára minden bizonnyal ma is ez a legfontosabb. Van, aki sportteljesítménynek tekinti, megint más teljesen egyedül vág neki, hogy megtalálja önmagát, elmélkedjen. Ismét mások egyszerűen csak el akarnak tűnni a civilizációból, vagy ki akarják próbálni, hogyan bírják nélküle.

Egy biztos, a Camino alapvető dolgokra tanítja meg a zarándokokat: az egymásrautaltságra, egymás segítésére, az emberi voltunkból fakadó kiszolgáltatottság átélésére; az egyre jobban elanyagiasodó világban megmutatja, mire is van szüksége igazán az embernek, és mennyi felesleges dolgot begyűjtünk, csak mert birtokolni akarunk, itt pedig nem vihetjük magunkkal, mert nem fér bele a nyolc kilogrammba. Mindeközben minden kis falu és minden kisváros főterén szembe találjuk magunkat egy legalább két-háromszáz éves kőkereszttel vagy templommal, amelynek tövében vagy padján ülve meg tud állni az ember, és elgondolkodhat, hova is, kihez is tartozik igazán.

Hát ilyen ez a Camino…

A szerző soltvadkerti lelkész.