A találkozó lelki vezetői, Johann Gyula és Bence Imre által szervezett áhítatok (a vezetőkön kívül: Keczkó Szilvia és Mekis Ádám) páros- és csoportos beszélgetések, valamint interaktív–dramatikus alkalmak fő témái, állomásai az egymás mellé állás, egymás hordozása, a lelkészi hivatás és életpálya, a saját kegyelmi történet és az első szeretettel való találkozás voltak.

A szabadidőnek és egyéni beszélgetéseknek, elcsendesedéseknek is teret engedő lelki program zárása a Fabiny Tamás püspök és az egyházmegyéket képviselő lelkészek (Balázs Tibor, Labossa Péter, Szlaukó Orsolya, Chikán Katalin, Eszlényi Ákos és Tóth Attila) által vezetett rendhagyó istentisztelet volt. Ezen az emmausi történet végére is utalva három asztalközösség jelent meg. Az elsőn a résztvevők azt a lelkészi szempontból különös helyzetet, illetve annak örömét élhették meg, ahogyan az elmúlt napokban nekik szolgáltak. A második az úrvacsorai közösség volt, a harmadik pedig a hittel várt és remélt mennyei lakomára utalt.

A záró istentisztelet után a munkaév tényleges elkezdése, a hétköznapokba való visszazökkenés jegyében esett szó a közelgő eseményekről, aktuális kérdésekről és tennivalókról, valamint - a Gyülekezeti és Missziói Osztály munkatársai jóvoltából - az új gyülekezeti munkaprogramról és egyéb kiadványokról.

Köszönet illeti a lelki vezetőkön túl a szerdai esti borkóstoló igényes megszervezéséért Buday Barnabást, Buday-Malik Adriennt és Asztalos Richárdot, a csütörtök délelőtti csoportos foglalkozások vezetéséért Török Anettet, Dobó Dánielt, Réz-Nagy Zoltánt, Lajtos Jánost és Kézdy Pétert, a nagyszerű vendéglátásért a konferenciaközpont igazgatóját, Végh Szabolcsot és munkatársait, valamint mindenkit, aki bármilyen egyéb módon hozzájárult a felemelő alkalom létrejöttéhez.

Az alábbiakban résztvevő lelkészek személyes hangvételű gondolatait, visszajelzéseit közöljük:

„Elég néked az én kegyelmem“ mottóval és lelki buzdítással indult az északi egyházkerületi lelkészkonferencia. A mindennapok terheivel, sebzettségeivel, gondjaival érkeztünk Balatonszárszóra. Jó volt ebben a három napban megfeledkezni ezekről és csak úgy együtt lenni, beszélgetni. Számomra különösen sokat adott az emmausi út, amely során párosával sétálhattunk, kicsit panaszkodhattunk, megoszthattunk egymással bánatot és örömöt. Nagyon szeretek játszani, így külön öröm volt megismerkedni a reformáció évére készült Luther stratégiai társasjátékkal. Ez a pár nap attól volt különleges, hogy nem nekünk kellett szolgálni, szolgálatot végezni, hanem fogadni, elfogadni azt az ajándékot, hogy nekünk szolgálnak. Így indulunk feltöltekezve és nekifeszülve annak az évnek, ami előttünk áll.

Szlaukó Orsolya, a ceglédi gyülekezet lelkésze

A találkozásokon túl a remek idő és a Balaton-parti környezet volt rendkívül pozitív, külön töltekezésre okot adó a kerületi lelkészkonferencián. Jó volt, hogy a lelkésztalálkozó témája nem elméleti síkon mozgott, hanem lelki beszélgetések adták az együttlét keretét. Az emmausi körökbe igazán bele tudtam helyezkedni. Egyedi és ötletes volt a záró istentisztelet is. Üdítően hatott, hogy a jól megszokott liturgiától eltérő formában élhettük át az együtt töltött napokat lezáró istentiszteletet.

Lőrincz Csaba, az aszódi gyülekezet lelkésze

Először 7 éve, Aszódon voltam egyházkerületi lelkésztalálkozón, mint kezdő püspöki titkár. Akkor – a kezdet kezdetén – még csak egynapos együttlétet szerveztek. Őszintén örülök, hogy 2 évre rá már 3 napossá nőtte ki magát a munkaévkezdő lelkészkonferencia. Nem szoktam csalódni ezekben az alkalmakban, hiszen éppen azt adják, amire hivatottak: találkozásokat, elcsendesedést, kötetlenséget, közvetlenséget. Találkozás lelkészkollégákkal: hittestvérekkel, barátokkal, és olyanokkal, akiket még kevésbé ismerek. Olyanokkal, akiknek társaságát máskülönben aligha keresném. Itt „egymásba botlunk” és meglepően jókat beszélgetünk. Találkozás Istennel. A magam hitéletében megszokott csenden kívül még az „elrendelt csendben” is. Sőt a másik meghallgatása közben, amikor más beszél, én pedig szótlan vagyok. Kötetlenség, amikor nem feszélyez a zsebben lapuló mobil, a következő szolgálat közeledte, a ház körüli vagy éppen a családi kötelességek végtelen sora, és mindeközben még tisztelendő úrnak sem kell lennem. Így nem is esik nehezemre közvetlennek és őszintének lennem. Örömmel megyek, és jövök el a lelkésztalálkozókról. Tanulok és épülök, még akár a feszültnek vélt pillanatokból is. És mindig megállapítom: szeretek ebbe a körbe tartozni. Hiszem, hogy itt a helyem, ahova nem magamtól érkeztem, hanem küldtek. Hálás vagyok, hogy küldött lehetek a világban, nem is akárkié: a feltámadott Jézus Krisztusé.

Horváth-Hegyi Áron, a sámsonházai gyülekezet lelkésze

A lelkészeknek minden esztendőben van két–két és fél hónapjuk, amit az átlagos hétköznapokhoz képest egészen másképp rendeznek be. A gyülekezet csoportjaival töltött családos napok, csendes hét, biciklitúra, hittan- és napközis tábor, legjobb esetben még lelkigyakorlatok is minden évközi készülődésnél intenzívebb lelki és fizikai erőnlétet kívánnak a lelkésztől és sokszor szeretteitő. Ugyanakkor ott vannak a saját családunkra „pazarolható” aranynapok, hetek, amikhez csakúgy, mint a civil szféra szereplői, mi is ragaszkodunk. A lelkészcsaládok általános tapasztalata, hogy ebből az „aranyéletből, áldott állapotból” aztán nehéz visszazökkenni és újra berendezni azt a rendkívül dús 9 és fél hónapot, ahol újabb, de már más áldott állapot következik.

Minden évkezdő lelkészkonferencia ezt hivatott támogatni: a zökkenőmentes visszatalálást. Ezt a műveletet nehéz lenne egyedül véghez vinni, ezért érdemes mindent megtenni azért, hogy eljussunk ezekre az alkalmakra.

Egy átlagos egyházi életet élő lelkész számára ez az egyetlen alkalom, amikor hallgatva, lelkészbarátokkal beszélgetve, Isten igéje körül, felett, mellett elidőzve, olykor kényeztető körülmények között vértezheti fel magát az évenként ismétlődő starthoz.

Az Északi Evangélikus Egyházkerület idei lelkészkonferenciáján két nagyobbacska morzsa került a batyumba.

Az első, igen személyes hangvételű áhítatban (Keczkó Szilvia, Budahegyvidék) hallhattunk egy kislányról, aki a gondnoki teendőket ellátó édesanyja templomkulcsát megszerezve a szederkényi templom csöndjében, szentségében megérezhette Isten közvetlen közelségét, ami valahol lelke mélyen elindította a lelkészi hivatás felé. Kislányunkat, a 6 éves Villőt láttam magam előtt. Lehetséges-e, hogy a szentendrei gyülekezetben érvényesülő kifejezetten gyermekközpontú lelkészi koncepciót, az esti családi áhítatokat és saját óvodánk pedagógiai programját meghaladva Villő, aztán pedig majd a többi gyermekünk lelkész nélkül, a többi gyülekezeti gyermek és óvodánk nélkül találkozik Istennel? Belopózva a parókiával egybe épített templomba? Lehetséges. Itt értettem meg, hogy a mi otthonunk különleges nappalija, ha tetszik szalonja, a templom, s ez különleges lehetőséget kínál a lelkészgyermeknek. „Elég néked az én kegyelmem”, az én megoldásaim, az én ötleteim – ízlelgettük Krisztus Pál apostolnak, majd most nekünk is címzett mondatát. Szilvi felszabadító példája a „lelkészcsaládi életpályamodellünk” lényeges részévé válik, akkor is, ha a mi gyermekeink sohasem szerzik meg a templomkulcsot.

Másik morzsámat már egy kisebb seprűvel tudom összegyűjteni. Az egymás gondolatára, élettapasztalatára kiéhezett lelkészek közé tartozom. Sohasem éltem meg pletykálkodásnak, amikor kisebb, nagyobb körökben, most a balatonszárszói lelki fészkünk vízpartján természetes mozgással csatlakozunk a beszélgető kollégákhoz, hallgatva gyülekezeti történeteiket, egyházi szemléletüket, hitéletük aktuális kérdéseit. Számomra mindkét beszélgetős „kötelező séta” jól esett, útitársaimban megbíztam és ők sem fukarkodtak magánéleti, spirituális, önreflexióval fűszerezett témáik megosztásában. Ezt koronázta be az a beszélgetés, amire már évek óta készültem. Egy lelkésztársamról gondoltam valamit, ami bántott, és mint kiderült, ő is gondolt rólam valamit, ami pedig őt bántotta. Egyik esti áhítat előtt fél mondattal utaltam erre, majd az áhítat után belemerészkedtünk egy őszinte megosztásba. Az eredmény mindkettőnk számára meglepő volt. Gondolataink helytelenek és megalapozatlanok voltak és egy órácska után már egészen más évtizedes történetet láttunk magunk mögött. Barátságunk új fejezetét nyitottunk meg. A Lélek így is képes az újjáteremtésre. Az egyház bennünk történtek és talán majd barátságunk által egy leheletnyit megújult.

Ezekkel a morzsákkal indultam el a több nagy lépést és gyülekezetünk életét meghatározó döntést igénylő munkaévben.

Horváth-Hegyi Olivér, a szentendrei gyülekezet lelkésze

„Családunkban mindig nagy esemény volt a közös étkezés. A tanévkezdő kerületi konferencia záró istentiszteletén megtapasztaltak után az egyház asztala is egyre inkább örömöket tartogat. Különböznek az ízek, az emberek, de nem illúzió, hogy Krisztus körül van összhang, közös íz és megbékélés. Örülök, hogy még én is beleillek ebbe a képbe, és engem is asztalhoz ültettek. Gyülekezeti szeretetvendégségek alkalmával nem szoktam nyüzsögni és általában leragadok egy helyen, egy emberrel beszélgetve. Az asztalhoz leülve jobban kinyílik számomra a világ, a közösség. Ez történt itt Balatonszárszón is. Köszönöm megtartó Urunknak, hogy nem hagyott magamra az asztal mellett, hanem megértő társakat rendelt mellém. Hálás vagyok egyházmegyém, egyházkerületem lelkészeiért, espereseinkért, püspökünkért, akikkel tovább épülhetett közösségünk. Az én sebeim is gyógyultak, az én szívem is kinyílt. Ezzel a lendülettel viszem haza Krisztus örömhírét gyülekezetembe, családomba.

Chikán Katalin, a dunakeszi gyülekezet lelkésze