– Mennyire volt őszinte a családja mosolya, amikor felmerült, hogy püspök lesz? Hiszen ez rájuk nézve is jelent változásokat.

– A „felmerülés”, az nem valami hirtelen esemény volt. Az elmúlt években elég sokszor hol ilyen, hol olyan körben beszéltünk róla. Tudtuk, hogy Gáncs Péter püspök úr rövidesen nyugdíjba készül. Megvan ennek a pontos, megszabott határideje, amikor betölti a 67. életévét. Egyházi körökben már gondolkoztak, hogy ki lehetne az utódja. Mivel a feleségem is az egyház kötelékében dolgozik mint hittanár, sokszor ő is jelen volt ezeknél az együttgondolkodásoknál, amikor puhatolóztak, hogy vállalnám-e a jelöltséget. Ahogy közeledett az idő, közösen érett bennünk ez a folyamat. Ha konkrétan azt kérdezi, hogy mit szóltak hozzá, szerintem a gyerekeim – felnőtt gyerekeim vannak, egyetemisták – inkább büszkeséggel gondoltak rá. Annak pedig egyébként is örülnének, ha Budapestre költöznénk, hiszen akkor otthonról járhatnának egyetemre. Most kollégisták. Tehát nagyon praktikus oldala is van mindennek. A feleségem pedig egész eddigi közös életünk folyamán hűségesen követett mindenhova. Amikor ő is azt érezte, hogy itt tényleg a szolgálat érdekében történik valami, azt mindig zokszó nélkül vállalta. Jó néhány költözésünk volt már, hisz ez a lelkészi pálya része. Volt olyan is, hogy két hónapos babával kellett lakhelyet váltunk. Ráadásul szerencsére már azt is tudjuk, hogy ősztől ő is folytathatja Budapesten a hitoktatói munkát.

– Amennyire én látom, a püspökök, de tulajdonképpen már az esperesek vagy a lelkészek esetében is örök probléma, hogyan találják meg az egyensúlyt a lelki szolgálat és a gyakorlati, menedzselési feladatok között.

– Ez valahol probléma, valahol viszont adottság. Nagyon személyiségfüggő. Vannak lelkész kollégák, akik a menedzselésben is otthon vannak, bár remélem, azért kimondhatjuk, hogy a lelki élet a prioritás, és azon belül a lelkipásztori, lelkigondozói kapcsolat a családokkal. Ehhez van, akinek az az adottsága, hogy kiváló zenész – csodálkozom is néha, hogy lelkészi pályára mentek, pedig lehetnének orgonaművészek is –, van, aki pedig a világi kérdésekben, szervezésben, projektvezetésben rátermettebb. Úgy gondolom, püspököknél is ugyanígy van. Nem elvárható, hogy minden püspök egyformán legyen menedzser is. Van az egyháznak menedzsmentje, van egy országos irodánk, ahol a rendszerváltozás után nagyon nagy hangsúly került arra, hogy egyre több mindenre terjedjen ki a figyelem, a gondoskodás és segítségnyújtás.

– Gáncs Péter ellátta valami jó tanáccsal, mielőtt átadta a stafétát?

– Az utóbbi hetekben és hónapokban – hiszen a megválasztásom óta már lassan három hónap telt el – folyamatosan beszélgetünk. Többször átbeszéltük a kerület gyülekezeteit. Van, ahol anyagi gondok vannak a gyülekezetekben, vagy valami projekt van folyamatban, esetleg lelkészváltás készül, és nézzük, kit lehetne egy-egy távozó kolléga helyére küldeni. Mert azt ki kell mondanunk, hogy nagyon nagy lelkészhiány van. Fontos hogy, Péter ezeket hogy látja, mik a prioritások.

– Rendkívül átpolitizált időszakban veszi át a Déli Egyházkerületet. Az evangélikus egyházat különösen sok bírálat éri. Az egyik oldal szerint az egyház az állami támogatásokért cserébe kiszolgálja a kormányt, a másik oldalról viszont liberálisnak bélyegzik az egyházat, például amiért Fabinyi Tamás többször is szót emelt a kormány menekültpolitikájával szemben. Ön mit gondol erről? Hogy látja egyház és állam viszonyát, hogy kerülheti ki az egyház ezeket a politikai csapdákat?

– Mindenki szélsőségekben akar gondolkozni. Ha az ember bármilyen módon nyilatkozik, azonnal beskatulyázzák. Már félszavakból is elindul a hallgatókban az asszociáció, és most nem is a politikusokra vagy egyházvezetőkre gondolok, hanem az egyszerű, mindezektől távol élő emberekre. Mert nemcsak az egyház van átpolitizálva, hanem az egész társadalmi életünk. Valóban óvatosnak kell lennünk. De úgy gondolom, a prioritás nem más, mint az evangélium hirdetése. Hogyha ezen a téren hűségesek tudunk lenni, abban minden oldal meg tudja találni az útmutatást a maga számára, mindegy, hogy egyébként ki merre elkötelezett. Ha mi tesszük a dolgunkat, a mindenkori politika el tudja azt dönteni, hogy támogatja azokat a törekvéseket és értékeket, amelyeket a keresztény anyaszentegyház – hadd mondjam így összefoglalva – felvállal, vagy sem. Személy szerint úgy gondolom, hogy a jelenlegi kormányzat ebből rendkívül sokat vállal, egészen történelmi módon. Hogy mi ebben milyen módon vagyunk partnerek, ebből mit tudunk elfogadni, és mennyire élünk a lehetőségekkel, ez sok tekintetben rajtunk is áll. Nyilván azon is örömmel és szívesen fáradozom, hogy mindez az igehirdetés és a gyülekezetek javára történjen, ne pedig aktuálpolitikai megnyilvánulások mentén.

– Viszonylag friss hír, hogy a bajor evangélikus egyház mostantól áldásban részesíti a meleg párokat. Természetesen ez azonnal nagy vitákat gerjesztett Magyarországon, egyházi berkeken belül is, miután ez az egyik legkényesebb kérdés és kihívás a modern egyházak előtt. A Magyarországi Evangélikus Egyházban elképzelhető hasonló döntés?

– Igen, valóban nagy vihart kavart a németországi döntés. Bár én úgy látom, tulajdonképpen még a hullámai sem értek el minket, ennél szerintem nagyobb hullámzása lesz, mint amit most érzünk belőle. Az is nyilvánvaló, hogy nem fogjuk tudni megkerülni a kérdést. Előbb-utóbb fel fogják hangosítani. Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy ez ma a magyar egyház legnagyobb problémája, vagy hogy ez lenne a hozzánk tartozó híveknek a hétköznapjait meghatározó, legfontosabb kérdés. Azt sem gondolom, hogy az egyházhoz utat keresőknek vagy a periférián élőknek ez lenne a gondja vagy az aggálya. Természetesen tudom, hogy van egy olyan közösség, akiknek ez fontos, a melegek, akiknek ez nyilván lehet a személyes életükben egy meghatározó kérdés. A legnagyobb lelkipásztori szeretettel kell feléjük fordulni. Mindazonáltal még nem érzem a helyzetet igazán érettnek arra, hogy döntéshozói szintre kerüljön a kérdés. Hogyha eljön az ideje, hogy odakerül, a személyes, határozott véleményem a kérdésben az, hogy a házasság férfi és nő Isten és emberek előtt kötött szövetsége. Akármennyire fájó ez adott esetben, mert tudom, hogy vannak olyan részei a világnak, ahol ezt másként érzik, én bibliai alapon nem tudok mást mondani. Mondom mindezt a legnagyobb szeretettel és nyitottsággal azok iránt, akik ezt esetleg másképp gondolják. Krisztus szeretetébe kell ölelni mindenkit.

– Ha jól tudom, a bajorok sem házasságról beszéltek, hanem áldásról.

– Igen, áldásról, sőt azt hiszem, még azt sem tették kötelezővé. Tehát ha jól értelmeztem, a lelkésznek megvan a lelkiismereti szabadsága, hogy adja vagy nem adja ezt az áldást. Ebből is érezhető, hogy ez a bajor egyházban is rettentő sok gondolkozás után történt, és ők is érezték, hogy mennyire összetett ez a kérdés. Nem lehet csak úgy egyszerűen igennel és nemmel felelni rá.

– Miben látja a legnagyobb kihívást, ami püspökként ön előtt áll?

– Rövid távon a lelkészutánpótlás, amiről már beszéltem. Hogy melyik gyülekezetnek hogyan tudunk lelkészt biztosítani, ami sokkal összetettebb kérdés annál, hogy mondunk egy nevet. Lakást kell biztosítani, figyelni kell rá, hogy a lelkésznek esetleg van felesége, vagy lelkésznő esetén férje, gyerekei. Át kell látni a lehetőségeket. Hosszú távon gondolkozva pedig az, hogy miként lehet úgy formálni egy közösséget, és miként lehet úgy folytatni azt, amit az elődök elkezdtek, hogy mindenki otthon érezze magát az egyházban. A szolgálattevők ugyanúgy, mint az igehallgatók és a gyülekezeti tagok. Vágyódjanak vissza, olyan hely legyen a gyülekezet, ahol jó megjelenni, ahonnan mindig feltöltekezve tudnak hazamenni. Ehhez az egyháznak életközeli egyháznak kell lennie, amelyik nem rugaszkodik nagyon távol ettől a világtól, de mégis azt tudja idehozni, ami nem ebből a világból való. Ami nem emberi, amit nem mi erőlködünk ki magunkból, hanem egyértelműen felülről kapott ajándék.