– Mikor és miért határozta el, hogy óvónő lesz?

– Akkor határoztam el, hogy óvónő leszek, amikor nem vettek fel Pécsre, a Janus Pannonius Egyetemre. Tanárképző karra, orosz-német szakra készültem, de nem éreztem semmiféle bánatot, ugyanis abban az időben a képzettség nélküli pedagógusokra szükség volt a nagy fokú pedagógushiány miatt. Volt egy nagyon kedves óvónőm, Hódosné Juliska. Egy alkalommal találkoztam vele és azt mondta, hogy a Bocskai óvodába lenne hely óvó néniként. És akkor rádöbbentem, hogy lehet, hogy nem véletlen, hogy nem vették fel, mert itt az én hivatásom helyszíne? A gondviselés megmutatta a helyemet, az első perctől kezdve nagyon élveztem az óvónői munkát, pedig abban az időben, nagyon-nagyon sok problémás gyerek volt.”

– Miként foglalná össze az elmúlt 40 évet?

– 1979 augusztus 15-én kezdtem a munkámat a Bocskai óvodában. Egy évig dolgoztam képesítés nélkül, majd felvételt nyertem a Kecskeméti Óvónőképző Intézetbe, ahol 1982-ben diplomáztam. Először délutános, napközis óvónőként dolgoztam, majd később csoportvezető is lettem. 1985-ben született a kisfiam, úgyhogy 85′ márciusában el kellett jönnöm az oviból gyesre. Öt évig otthon örültem a gyerekeimnek, mert a kisfiam után rövidesen a kislányom is megérkezett.
Amikor az Ági kétéves lett, Káposzta esperes úr, volt lelkészem, megszólított az utcán, hogy „óvodát alapít az egyház, visszakaptuk az épületet”, azt sem tudtam, hogy ez a régi óvoda épület állami kézben volt és adott egy napot, hogy eldöntsem, hogy szeretnék-e idejönni dolgozni. Ismerte a habitusom, a személyiségem, a lelkiségem, hogy rendszeres evangélikus gyülekezeti tag voltam pici gyerek koromtól, hogy tizenhat éves korom óta énekkarban szolgálok. (42 éve járok az evangélikus énekkarba) Mondta, hogy nem lesz kis feladat, mert az egész épületet rendbe kell hozni. Mindent nekünk kellett megoldani, elkészíteni. Frittmanné Márti, Káposzta Lajos esperes úr, és én. Továbbá, Icuka, ( esperes úr felesége) neki voltak kapcsolatai, segített beszerezni asztalterítőket, függönyöket és miegymást. Esperes úr német kapcsolatai közül az egyik egy német játékgyár tulajdonosa volt, innen kaptunk óvodás játékokat. Így jött létre az Evangélikus egyház óvodája. Jöttek a szkeptikusok is: hogy miért pont az Ági? Tud egyáltalán németül? Esperes úr mondta: „Ági készülj fel, elmész Németországba, egy német óvodába, hospitálsz, majd hazajössz és elmész nyelvvizsgázni. 1990-ben szereztem a JATE Idegen nyelvű tanszékén német középfokú nyelvvizsgát, ezt követően pedig német nyelvű óvodai-módszertani szakvizsgát kellett letennem. Kettő csoporttal indultunk, 28 fős létszámmal, a szülők nagyon lelkesek voltak, nekünk viszont nagyon nehéz volt, mert először németes óvó nénik sem volt. A dajka néni segítségével tudtuk megoldani a csoport bontást, hogy németet tudják tanítani, ugyanis a játékos német nyelvoktatás ideális csoportlétszáma 8-10 fő. Egy évre Németországból kaptunk segítséget, Linda Schumacher lelkésznő személyében, amíg itt volt ő végezte a nyelvoktatás.

– Az óvónői hivatás milyen előnyökkel / hátrányokkal járt?

– A kezdetekben a régi oviban a német nyelvoktatás nem ideális körülmények között zajlott. A felszereltség gyenge volt, viszont a lelkesedés annál nagyobb részemről és a gyerekek részéről is. A találkozások házában alakítottunk ki egy német tanulóhelységet, táblával és mindennel, amíg be nem vezeték az alsó tagozatos nyelvoktatást. Heti egy alkalommal lehetősége volt a gyerekeknek, hogy eljöjjenek egy ilyen szinten tartó szakkörre. Sokan visszajártak sok szép emlékeket őrzök erről az időszakról.
A szakmaiság nem változott, viszont sokat bővült az internet adta lehetőségekkel. Könnyebb most egy foglalkozás vázlatát megírni, de ami előnye az hátránya is, hiszen sokkal több az adminisztráció. Sokkal részletesebb a dokumentációt követelnek, cél- és feladatrendszerek leírását, módszert, eszközöket, jellemzéseket kell leírni magyarul és németül gyerekenként.
A vezetés mindig nyitott volt a dolgozók problémáira, élethelyzeteire. Mindig rugalmasan kezelték a szituációkat, hiszen pengeélen táncolt, hogy óvónőként teljesítsek vagy az otthoni gazdaságban tudjam ellátni számos teendőm. A rugalmasság mindent megoldott, így tudtam végig sakkozni a harminc évet a család, a munka és gazdaság között.

– Hogy éli meg a nyugdíjba menetét? Várta-e már? Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre nézve?

– A szívem idehúz… (mosolyog) Olyan természetes, hogy be kell jönnöm, még van sok elvarratlan szál, elintézendő dokumentumok. Német hittantáborba táborba készülünk augusztus végén, Váraljára. Tudom, hogy segítenem kell a kollégáknak az év végi feladatokban: az oklevelek megírásában, a jutalmak kiosztásában.
Tavaly, amikor hivatalosan december elsején elmentem nyugdíjba, akkor vállaltam azt, hogy egy évig óraadóként az óvoda életében részt veszek, két csoportnak a nyelvoktatásában.
Akkor úgy éreztem, ha ezt most nem engedné meg az óvoda, akkor nagyon szomorú lennék, hogy ilyen hirtelen kelljen leválni innen. Arról a ‘testről’ aminek részese voltam, aminek a kezdetektől részt vettem a létrehozásában.
De most, hogy az egyik unokám már fél éves, és a második érkezését októberre várjuk fiaméknál, úgy gondolom, hogy a családban egyre több feladatot kell ellátnom nagymamaként.
Úgy éreztem, hogy szabad lélekkel tudok most elmenni, mert bármikor visszajöhetek. Nem, nem dolgozni gondoltam. Hanem, engem itt olyan szeretettel fogadnak a kollégák, hogy nem veszik tolakodásnak, ha jön egy gondolat és vágyam van ide visszatérni, akkor jöhetek…
Rengeteg virágom van, nagyon szép udvarom, kutyám, macskám azokkal is sokat kell foglalkozni. Ezen kívül, mivel a nemzetiségi nyelvoktatásban az iskolában nagyon igénylik a segítséget, így két délután is vállalok korrepetálást, ami pozitív élmény, ha jobb jegyre tudjuk tornázni a jegyeket. Nagyon hálásak érte a diákok és szüleik. Otthon, háztartás és természetesen a férjem rendelkezésére állok folyamatosan. Az élet ettől nem áll meg, csak átalakulnak a folyamatok.

– Milyen érzésekkel, élményekkel tudná leírni hivatásának éveit és a búcsút a pályától? Volt-e valami meghatározó élmény a munkában töltött évek alatt, amire mindig szívesen emlékszik majd?

– Büszke vagyok arra, hogy most már Kiskőrösön van a magyar mellett, német szavalóverseny amelyen részt vesznek óvodásaink és szép eredményeket érnek el. A megmérettetés a mi munkánkról is egy visszajelzés, sikerélmény nekünk is, nem csak a gyermekeknek és a szülőknek. Mérföldkő volt, amikor 2008-ban az akkori püspök úrtól kapott az óvoda egy levelet, melyet Homoki tisztelendő olvasott fel. Teljesen naivan ültem ott, miközben olvasta, hogy az egyházi vezetés döntése alapján 2008-ban az Év pedagógusa-díjra engem jelölnek. Ez a Tessedik Sámuel-díj, (a legmagasabb egyházi kitüntetés a pedagógusok számára ) melynek Hartán volt a díjátadó ünnepsége, ahová elkísért a vezetőség és a kollégák. Felemelő és megható élmény volt.
Én egy emocionális ember vagyok, akiben nagyon sok érzelem van és ezt az érzelmet azért kaptam a teremtőtől, hogy használjam és ezen a pályán lehet használni. A szeretetet a gyerekek nagyon igénylik. A simogatást, minden féle metakommunikációs jelzést, amit tudunk közvetíteni a gyerekek felé. Az egészséges fejlődésükhöz ez nagyon fontos, és én azt gondolom, hogy ezzel a képességgel rendelkezem. E-mellé még a német nyelv, amit nagyon szeretek, elvégre az őseim németek voltak. Az egyetlen német sírkő az őseimhez köthető itt Soltvadkerten. Jeremiás Schiszler és Krisztina Hekin sírja a ravatalozó mögött található, a protestáns temetőben.
Számomra egyértelmű volt ez a pálya. Nagyon nagy örömöt ad, hogy ezt a negyven évet óvónőként dolgozhattam, helyette nem tudnék mást elképzelni. Lehet, hogy önző vagyok, de annyi örömöt kaptam, viszont adhattam is sokat, másoknak. Engem a lelkiismeretem irányított mindig, nem tudtam soha fél munkát végezni.”

– Mit üzen a jövő óvónőinek, miként tudják jól ellátni hivatásukat?

– A gyerek nagyon érzékeny műszer, nem lehet becsapni őket. Elsősorban nagyon kell őket szeretni, mert a gyereknek ez átmegy, nem kell mondani, megérzi. Nagyon igénylik a figyelmet és a következetes törődést az óvónő részéről. A főiskolán oktatták a pozitívumokra támaszkodás elvét. Ez a pedagógia tankönyv főcíme volt.
Mindig nagyon sokat dicsértem őket és a gyermek megérezte az, hogy milyen bizalmam van iránta, hogy én tudom, hogy belőle csak a jó fog kijönni. A dicséretek által a gyermek egy pozitív személyiséggé tud válni, felnő a dicséretekhez. És hogy ha még nem is gondolunk valakiről jót vagy esetleg már lemondanánk róla, de figyelünk rá, dicsérjük, ez által nagyon sokat tud változni az a gyermek. Én mindig ezt használtam első rendű nevelési eszköznek, a munkám során.
Fontos a szülők irányába tanúsított figyelmesség. A „nehéz” szülőket sokat lelki gondoztam. A gyerekről mindig a dicséretet mondtam el a szülőnek, a negatív dolgokat csak akkor említettem meg, amikor már muszáj volt, vagy nagy volt a baj. Próbáltam olyannak látni őket, ahogy Isten is látja őket, mindenkit jónak láttam. Türelem, szeretet, példaadás a gyerekek felé. Kevesebbet mondani, többet adni magunkból és a jó példát mutatni. Tehát az üzenem a jövő pedagógusainak, hogy maradjanak gyermekszeretőek, maradjanak meg a pályán, legyenek kitartóak, mert be fog érni a befektetett munka gyümölcse az ő szeretetüknek és a szakmaiságuknak is. Ami a szívemben volt, azt mondtam…

– Kívánunk tartalmas, és élményekben gazdag sok-sok nyugdíjas esztendőt!

További képek itt találhatóak.