A szerző huszonkét hónapig küzdött a halálos kórral. Könyvében leírja, hogy a betegség hatására hogyan találtak vissza feleségével ahhoz a szeretethez, amely annak idején összefűzte a sorsukat. Ezáltal tudták elfogadni az elkerülhetetlent és az életet választani még ebben helyzetben is: gyermeket vállalni, aki végtelen örömmel töltötte meg a szenvedő, fokozatosan leépülő férfi utolsó hónapjait.

„Egyik karomban a lányommal, a másik kezemmel Lucy kezét fogva kitárultak előttünk az életünk lehetőségei. A rákos sejtek a testemben lehet, hogy továbbra is pusztulnak, de az is lehet, hogy újra szaporodásnak indulnak. Előretekintve azonban már nem egy sivár senki földjét láttam, hanem valami egyszerűbbet: egy üres oldalt, melyre még írhatok. A házunkban mindennek ellenére dinamikusan zajlik az élet. Cady napról napra, hétről hétre egyre jobban kivirul: újat hozott a nap, amikor először ragadott meg valamit az ujjacskáival, amikor először mosolygott, először nevetett. A gyerekorvosa rendszeresen vezeti a növekedését táblázatokban, pipák jelzik a fejlődését, ahogy haladunk előre az időben. Mindent beragyogó frissesség veszi körül. Ahogy az ölemben ül, elkápráztatva dallam nélküli dúdolásomtól, földöntúli boldogság tölti be a szobát.”

A halál közeledtével Paul kénytelen szembenézni az emberi lét legvégső kérdéseivel. A lélek mélységeit feltáró belső vívódások és a megtörtént, lélegzetelállítóan izgalmas kórházi esetek váltakoznak lebilincselő könyvében. Mindez azonban nem fikció, hanem valós történet: Paul Kalanithi 2015 márciusában meghalt, a befejezést már felesége, Lucy írta meg.

Az Elillanó lélekzet 2016 januárjában jelent meg. Azóta több mint negyven nyelven adták ki, számos cikket közöltek vele kapcsolatban, olvasói pedig kézről kézre adják, ajándékként küldik egymásnak, könyvajánló videókat készítenek és blogbejegyzéseket írnak róla. Mivel magyarázható ez a nagy érdeklődés, amikor a könyvben leírt történet bizonyos szempontból hétköznapinak mondható? Mivel magyarázható ez a hatalmas siker, amikor a könyvesboltok polcain jóval szórakoztatóbb, fordulatosabb és persze vidámabb történetek sorakoznak?

A válasz egyszerű: egyszer mindannyiunknak szembe kell nézni a halállal, és ez a hit egyik legnagyobb próbája. Kalanithi az utolsó hónapjaiban megnyílik a hittel szembeni kétségeinek. A halálos betegség által teremtett éles helyzetben már nem kockáztathat, ezért mérlegre tesz mindent.

Végül megerősödik hitében. De számunkra talán nem is az a fontos, hogy ő mire jut, hanem az, hogy betekintést enged kétségekkel teli gyötrődésébe, és ezzel lehetőséget ad arra, hogy – amennyire hajlandók vagyunk belehelyezkedni – kockázat nélkül szembesüljünk az elmúlással, és mérlegre tegyük saját hitünket. Végigkövethetjük a belső átalakulást, amelynek révén a szerző még a halál kapujában is megnyugvást és szeretetet talál, ez pedig váratlan, de mélyről fakadó és szívmelengető életigenlést ébreszt bennünk, hálát életünkért, szeretteinkért és olyan dolgokért, amelyeket korábban észre sem vettünk.

Ez nyilván nem óvta meg őt attól, hogy fájdalmas legyen számára a búcsú, de hozzásegítette ahhoz, hogy az utolsó pillanatokban is szeretetet adjon és kapjon, hogy szeretetben lépje át a küszöböt. Ebből pedig megérezhetjük, hogy az Istenben bízó, hálatelt szívű ember számára a halál nemcsak búcsú, hanem hazatérés is.