– December végén jelent meg egy összegző interjú felügyelő úrral, visszatekintve a 2019-es esztendőre és előretekintve a jövőre. Abban is szerepelt már a kormánnyal kötendő szerződés, de a részleteiről kevés információt kaptak olvasóink. Most mit lehet tudni? Hogy áll a kérdés a zsinati szavazás után?

– A szerződés műfaja sajátos, hiszen egyrészt egyfajta ünnepélyes deklaráció, amelyben mindkét fél elismeri a másik érdemeit bizonyos területeken – így például ahogyan az egyház elismeri a kormány családpolitikai törekvéseit, úgy az állam is elismeri az evangélikus oktatás évszázadokra visszatekintő korszerűségét. Másrészt viszont konkrét terveket is tartalmaz, melyeknek a gyülekezetépítési, diakóniai és oktatási területek kapcsán költségvetési vonzata is van, lesz. A zsinati ülésen bemutattam azt a táblázatot, ami a kormány-előterjesztés melléklete volt. Ez tartalmazza azokat a tételeket, amelyekkel az egyes szerződési pontokhoz rendelve számolhatunk. Az ezekre vonatkozó támogatási igényeket majd évről-évre, az egyes projektek megvalósulása kapcsán kell benyújtani. A szerződés lényege, hogy ezeknek a céloknak a megvalósításában a kormány egyetért velünk.

– Milyen fogadtatása volt a zsinaton ennek?

– Számunkra kezdettől fogva nagyon fontos volt, hogy az evangélikus egyház különböző testületei a szerződés mögé egységesen be tudjanak állni, a szöveg a túlnyomó többség számára elfogadható legyen. Másfél évvel ezelőtt a szerződés koncepcióját az esperesi tanács, majd a zsinat is megtárgyalta, majd az első tervezetet kidolgoztuk és beadtuk a kormánynak az országos presbitérium támogatásával; és most a végső, kormány által is támogatott változatot a zsinat teljes egyhangúsággal fogadta el.

– Mi akadályozta eddig a szerződés megkötését, aláírását, hiszen katolikus, református részről már régen megkötötték a hasonló tartalmú szerződéseket? 

– Szerződésünk előkészítésének időtartama azzal magyarázható, hogy mi magunk nagyon alapos előkészítő munkát végeztünk és a lelkiismeretes munkához idő kellett. Minden testületünk számára fontos volt, hogy ne hasraütés-szerűen írjunk be terveket, összegeket, hiszen az adófizetők pénzéről, és persze egyházunk fontos terveiről van szó. Felmértük, pontosan hol van szükség új óvodai, iskolai, diakóniai beruházásokra, parókia-fejlesztésekre, és hogy mindezek az egyház tevékenységén kívül hogy hatnak a tágabb közösség életére is – vagyis milyen az általános társadalmi hasznosságuk. Jó volt hallani az utolsó tárgyalási forduló alkalmával a különböző tárcák képviseletében jelen lévő állami tisztviselők elismerő szavait az előkészítéssel kapcsolatban. Mindez elsősorban az Országos Iroda szakértőinek munkáját dicséri. A kormány és egyházunk között folyamatos a kommunikáció, Kondor püspök urat hamarosan fogadja bemutatkozó látogatáson a miniszterelnök, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrral pedig – akinek egyébként oroszlánrésze volt a szerződés létrejöttében – rendszeresen egyeztetünk. Rajta kívül Fürjes Zoltán egyházi ügyekért felelős helyettes-államtitkárnak és munkatársainak is óriási szerepe volt abban, hogy átgondoltan, minden körülményre tekintettel tudott elkészülni a dokumentum. Ezt a munkájukat csak megköszönni tudjuk. A tervek szerint az aláírás heteken belül megtörténik.

– Publikus lesz-e teljes egészében a szerződés?

– Azóta, hogy ezt a zsinat megismerte és elfogadta, semmilyen rejtegetnivaló nincsen a szerződésben; világosak a keretek, évekre előre. A konkrét összegek emlegetésével azért vagyok persze óvatos, mert az egyházakkal nem rokonszenvező médiumokban gyakran hallható az a vád, hogy az egyházak már megint csak a pénzre hajtanak, ami egyrészt nyilván nem igaz, másrészt eltereli a figyelmet a szolgálatunk valós hangsúlyairól, amihez viszont állami forrásokra is szükségünk van. Ezért fontos újra és újra hangsúlyozni, hogy az evangélikus egyház szolgálata a tágabb közösség számára is fontos.

– Felmerül a kérdés sokakban, mit kell a kormányzat felé nyújtania az egyháznak, hiszen a magyar kormány részéről is gyakorta elhangzik a mondat: természetes szövetségeseinek tekintik az egyházakat...

– Egy polgári konzervatív kormányzatnak az egyházak valóban természetes szövetségesei. Ennek megfelelően kell persze mindkét oldalnak viselkednie. A keresztény közösség számára nyilvánvalóan fontos azoknak a hagyományos értékeknek a védelme, amelyeket a jelenlegi kormány is felvállal. És nem azért fontos, mert a kormány felvállalja, hanem azért mert a Jóisten ügye, a család, a kisközösségek védelme, a tiszta közélet, az ezekkel összeegyeztethető szabadságjogok évszázadok óta a keresztyén, evangélikus közösségek sajátjai – minden gyarlóságunk belátása mellett is. Egy polgári kormánynak ugyanakkor nem néma vazallusokra, hanem okos szövetségesekre van szüksége, manapság különösen. Ha megnézzük a nemzetközi helyzetet vagy a magyarországi társadalmi viszonyok összetettségét, akkor azt gondolom, hogy bátran állíthatjuk, hogy olyan idők következnek, amikor szükség van erre az „okosság”-ra a legkülönbözőbb területeken. Az „idők jelei” – hogy egy korábbi keresztény értelmiségi kezdeményezés címével éljek – azt mutatják, hogy az erősödő irracionalitás világában, az egyre leegyszerűsítőbb, harsányabb kommunikáció közepette az egyházak évszázados tapasztalatára, józanságára nagy szükség van. Azt hiszem tehát, hogy amikor az a kérdés vetődik fel, hogy mit kell az egyháznak a kormányzat vagy az egész közélet felé nyújtania bármiféle támogatásért, akkor erre a válasz csak az lehet, hogy hitének,  hagyományos értékeinek, álláspontjainak legjavát.

– A zsinaton heves vitát váltott ki az egyházi önfenntartás kérdése, jelesül az egyházfenntartói járulék megemelése, a tudatos adakozásra buzdítás. Sokan azt mondták, ez ellentétben áll azzal, hogy mi most a kormányzattól egyházi céljainkra támogatást kértünk. A kettő milyen viszonyban van egymással? Hogyan látja ezt a kérdést?

– Szerintem a kettő feltételezi egymást. A kormányzattal való együttműködés nem azért van, hogy kiölje az egyháztagokból az anyagi jellegű önfelelősséget. Ismerjük, milyen történelem van mögöttünk. Sajnos a kommunizmus alatt az egyházak önereje legyengült, az egyháztagok mentalitása megváltozott, anyagi felelősségérzete, adakozókedve drámaian csökkent, és sajnos az elmúlt több mint harminc év sem volt elegendő ahhoz, hogy mindenki kellőképpen komolyan vegye az egyház fenntartásának fontosságát. Vannak bizonyos beruházások, amiket az egyház – tekintettel az elvilágosodásra, elöregedésre – nem tudna megvalósítani. Hálásak vagyunk például a győri Insula Lutherana megújulásáért a kormányzatnak, hiszen az ottani egyháztagok erejéből soha nem lett volna erre lehetőség. Ugyanakkor a kormányzati megállapodás vagy bármiféle állami finanszírozás mellett az önerő, az önfelelősség serkentése alapvető lutheránus teológiai elveknek felel meg. A gyülekezetek önállósága ugyanis nem csak teológiai, de anyagi kérdés is, és ennek a nemes hagyománynak a megőrzésére törekedni kell.

– A napokban több egyházi iskola is csatlakozott egy piarista kezdeményezésű állásfoglaláshoz. Számos ellentmondásos politikai és egyházi vélemény is elhangzott ezzel kapcsolatban. Mit gondol Ön erről?

– Ez egy szakmai szöveg. Lehet vitatkozni arról, hogy a pártpolitikai kardcsörtetés közepette a nyílt levél műfaja a legjobb volt-e, ám az kétségtelen, hogy okos, tapasztalt emberek írták alá, ráadásul többségükben olyanok, akik inkább a polgári konzervatív értékvilág hívei, tehát politikai áskálódással aligha vádolhatók. Innentől kezdve ezt komolyan kell venni. Mivel evangélikus intézmények oktatói,  evangélikus hívek is szerepelnek az aláírók között, innentől kezdve a fenntartó egyház csak lelkipásztori és/vagy egyházvezetői felelősséggel fordulhat az aláíró egyháztagok, az egyházi intézmények munkatársai felé.
Tény, hogy minden kormánynak megvan a lehetősége olyan szakmai, ideológiai megalapozottságú nemzeti alaptantervet készíteni, amilyet akar, bár fontos lenne törekedni a politikai ciklusokon átívelő kiszámíthatóságra – leginkább a gyerekek érdekében. Ugyanakkor, ha komolyan vesszük, hogy egy polgári konzervatív kormány és az egyházak természetes szövetségesei egymásnak, és hogy a keresztény kultúra fontossága a civilizációs nyomás fokozódásával együtt nőttön-nő, akkor az is nyilvánvaló, hogy egy nemzeti alaptanterv csak azokkal együttműködve készülhet, akik a keresztény oktatásnak nap mint nap részesei. A reakciókat látva kicsit aggódom: ugye nem gondolja senki, hogy érdemes pont azokat a tanárokat ellenséggé tenni, akik pont azokban az intézményekben tanítanak, ahol még a leginkább feltételezhetjük, hogy az oda járó gyerekek a polgári, konzervatív értékvilág iránt fogékonyak? Ezeket az embereket ellenségnek tekinteni maga lenne a politikai önsorsrontás.

– Félrevezetésről beszéltek...

– Ilyen mennyiségű egyetemet végzett, rengeteg szakmai tapasztalattal rendelkező embert nem lehet félrevezetni, inkább talán nem veszik őket komolyan. Ráadásul – ezt a személyes ismeretség okán is mondom – közülük nagyon sokan már akkor a keresztény értékrend hívei voltak, amikor mások még párt-, vagy KISZ-titkárként domborítottak... A polgári tábor örvendetesen nagy, aminek az a következménye, hogy bizony részletkérdésekben különbözőképpen gondolkodunk, még ha a legfontosabb célok – reménység szerint – azonosak is. Minden közösség – így az evangélikus és a polgári konzervatív politikai közösség – minőségének fokmérője, hogy miképpen tudja belső vitáit termékennyé, tagjai számára hasznossá tenni. A minősítgetés ilyen helyzetekben – bárhonnan jön is – a gyávaság vagy az intellektuális restség jele. Ha valaki meg van győződve az álláspontja helyességéről, akkor nem erőből minősít, hanem bátran vitázik. Én erre bíztatnék mindenkit.

– Mégis, hogyan tovább?

– Épp az előbb említett lelkipásztori, egyházvezetői felelősség jegyében egyeztetésre hívtuk Maruzsa Zoltán helyettes államtitkárt, akinek szakmai elkötelezettségében, jóindulatában sosem kételkedtünk – én magam az évtizedes személyes ismeretség okán semmiképp. Előzetes beszélgetéseink nyomán nincs kétségem, hogy ő is abban érdekelt, hogy az egyházi, esetünkben az evangélikus iskolák tanárai boldoguljanak valahogy az új NAT-tal, megfelelő körülmények között tudjanak kellő fogékonysággal, korszerű tudással rendelkező gyerekeket nevelni. Maruzsa Zoltán elfogadta a meghívásunkat, tehát az az egyeztetés, ami az új alaptanterv megjelentetése előtt sajnálatos módon elmaradt, most sorra kerülhet. Meglátjuk, milyen eredménnyel.

– Míg Magyarországon a jobboldal, úgy Németországban, mintha a baloldal (menekültkérdés, Rettungschiff) tekintené szövetségesnek az egyházakat. A Kirchentagon érdekes tapasztalat volt, hogy az AfD képviselőit meg sem hívták, mert szélsőségesnek tekintik őket… Pedig egy egyházi rendezvényen fontos lenne a politikai pártatlanság. Márciusban egy, az AfD-vel szimpatizáló, majd lemondásra kényszerült szász püspök, Carsten Rentzing lesz a vendégünk. Miért éppen ő?

– Szakmai múltam miatt a németországi viszonyok pontos nyomon követése már-már a véremmé vált. Most, a Habsburg Ottó alapítvány igazgatójaként vagy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen működve is igyekszem ezeket a folyamatokat figyelemmel kísérni. Rendszeresen részt veszek többé-kevésbé nyilvános beszélgetéseken az európai viszonyok alakulásáról – világi és egyházi körben egyaránt. A német, illetve nyugat-európai evangélikusokkal kapcsolatban az az általános vélemény, hogy ők kivétel nélkül az inkább baloldali, alternatív életformák iránt fogékony, migránsbarát csoportba tartoznának.
Azt gondolom, hogy ez a megállapítás annyiban helytálló, hogy a nyugati egyházi és közmédiumokban ez a hang valóban sokkal erősebb, mint a hagyományos lutheránus gondolatvilág. Ugyanakkor bántó az a gyakran tapasztalható leegyszerűsítés, ami valami „balos érdekvédő gyülekezetként” tekint nyugati hitsorsosainkra. Ezért is hívjuk meg Carsten Rentzinget – nemrég, az őt ért támadások nyomán lemondott szászországi püspököt –, hogy megmutassuk: van másik hang is. A németországi egyházak közéleti szerepvállalása sokkal intenzívebb, mint a magyar egyházaké. A rendszerváltozás előtt is, és azóta is így van ez, ezért nagyon fontos a mostani tapasztalatuk is: hogyan látják az egykori NDK területén a társadalmi változásokat, amelyeknek országos hatása is lehet (ld. a türingiai választások nyomán kialakult helyzetet). Rentzing püspök meghívása tehát egyfajta tisztánlátást próbál erősíteni. Ő egyébként kiváló teológus, remek igehirdető; szolgálni fog Domonyban és Vácegresen, de lesz egy előadása a Közszolgálati Egyetemen is március 13-án, 11 órakor, ami után Balog Zoltánnal és velem fog beszélgetni.

– Ő vajon tényleg olyan szélsőséges ember, mint ahogyan beállítják? Mik azok a nézetek, amiket ő vall?

– Voltak a későbbi püspöknek a kilencvenes évek elején olyan tanulmányai, amelyek a liberalizmus hatásait a hagyományos európai keresztény értékrendet veszélyeztetőként értékelték. Szélsőségesnek semmiképp sem nevezném ezeket az írásokat, erős jobboldali állásfoglalásokról van inkább szó. Ez egyébként azért érdekes, mert az én rendszerváltáskori németországi tapasztalataim jelentősen összefüggnek Otto Graf Lambsdorf vezető liberális politikus személyével, aki az EKD zsinatának egyik vezetője is volt, és aki engem a Johannita Lovagrendbe is ajánlott. Tehát a liberalizmus és a liberalizmus-kritika a német evangélikus egyházon belül már akkor egyszerre volt jelen  – ez jelzi az egy egyházon belüli álláspontok sokszínűségét. De Rentzing püspököt azzal is vádolták, hogy az előző szászországi választások alkalmával az AfD-től nem határolódott el kellőképpen. Azt mondta, hogy aki meg van győződve a saját eszméinek a helyességéről, az nem fél, hanem vitatkozik. Azt gondolom, hogy ez egy helytálló megállapítás. A német közélet semmilyen álláspontot nem tűr, ami az AfD-vel kapcsolatban kicsit is megengedő, miközben a kommunista utódpárttal sokkal elnézőbb. Rentzing püspök végül annyi politikai támadásnak volt kitéve, hogy inkább a lemondást választotta, ami szintén nem tanulság nélkül való.

– A hétvégén választották meg utódját, Tobias Bilz személyében. Őt is meghívja majd az egyház?

– Természetesen őt is meghívjuk, gratulációnkat már postáztuk. Szeretném, ha egyházunk nemzetközi ügyei egyre inkább úgy alakulnának, hogy a bajor egyházi kapcsolatokon kívül nagyobb rálátással lennénk az európai, illetve a világ evangélikusságának életére, és ez a szélesebb közvélemény számára is láthatóvá válna; vagyis egyre többen látogatnának hozzánk a világ evangélikusságából. Ez nyilván az ezért felelős elnök-püspök, Fabiny Tamás és külügyi osztályunk szerepvállalásával együtt lehetséges.

– Másik küldöttség is érkezik hazánkba, a szlovákiai püspökökkel is készülünk tárgyalni. Most voltak Szlovákiában a választások, nincs magyar párt a parlamentben. Ez mennyiben nehezíti a kisebbségi magyar evangélikusok helyzetét az országban? Változtat-e valamit ez a két egyház kapcsolatában?

– A szlovák egyház jelenleg önmagában nehéz helyzetben van, hiszen súlyos belső konfliktusok feszítik életét, amelynek mi is tanúi vagyunk, és nem szeretnénk, ha a feszültségnek a felvidéki magyar ajkú evangélikusok bármilyen módon is a kárát látnák.

Egyelőre semmilyen ilyen jelet nem tapasztalunk, sőt baráti gesztusokat kapunk. A Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testületének május végi, a trianoni döntésről, annak egyházunkat érintő hatásairól is megemlékező muraszombati ülése jó alkalmat teremt majd arra, hogy erről is beszéljünk a Felvidékről érkező testvéreinkkel.

A friss választási eredményekről is nyilván értekezni fogunk egyébként a szlovák püspökökkel, már csak azért is, mert az evangélikusság hagyományosan is komoly államalkotó hagyománnyal rendelkezik északi szomszédainknál. Kíváncsiak vagyunk a meglátásaikra.

– Musa nigériai püspök, LVSZ-elnök is hazánkba látogat. Nigériában a keresztényüldözés közelről tapasztalható. Ugyanakkor sajnos naponta esnek vallási szélsőségesek, fanatikusok áldozatául még a muszlimok is...

– Azt gondolom, hogy egyházunknak, vagy akár a kormányzatnak a keresztényüldözéssel kapcsolatos álláspontja nem azt jelenti, hogy más vallások mérsékelt képviselőit ne kellene védeni a szélsőségeseiktől. Amikor Észak-Irakban jártunk, láthattuk, hogy ahol a magyar kormány közreműködésével, valamint az evangélikusok adományaiból keresztény családok házait újítottuk fel, ott az iskola közös használatú volt más vallások híveivel, akik szintén szenvedtek a szélsőségesektől. A Közel-Keleten évezredeken keresztül békében éltek a vallások, de sajnos ez az egyensúly végzetesen megbomlott és a keresztény közösség rengeteg kárt szenvedett és szenved ma is.

– Jövőre itt az újabb népszámlálás, mire számítunk ezzel kapcsolatban?

– Döntő kérdés, hogy az egyházi kommunikáció minden lehetséges eszközzel felkészüljön. Amennyire csak lehet, mobilizálnunk kell mindenkit, akinek a családjában, felmenői között, a vele élő hagyományban bármilyen formában megjelenik az evangélikusság – aktív egyháztagjainkról, lelkészeinkről nem is beszélve! Jó lenne nem átélni azokat a tapasztalatokat, amiket a korábbi népszámlálások alatt a testvér-egyházakkal együtt a drámai fogyás miatt át kellett élnünk. Bár az elvilágiasodási folyamatok nem álltak meg, de én úgy érzem, hogy lassulóban vannak. A Szentlélek munkájában bízhatunk, ezzel együtt azonban az evangélikus öntudatot is minden eszközzel erősíteni kell.