Kisgyermekként nagyon féltem egyedül a sötétben, sőt még rémálmaim is voltak olykor. Nem hallgathatom el, hogy családunkban sok okkult, babonás szokás volt beleszövődve a vallásosságba. Engem is izgattak különféle jóslatok, halottakkal kapcsolatos hiedelmek és hasonló dolgok: nem véletlenül telepedett rám a sötétség nyomasztó hatása! Szerettem viszont, ha apai nagymamám esténként Jézus Krisztusról énekelt, és már ekkor belém ivódott néhány alapvető történet a Bibliából. Sötétségben jártunk, és tapogatózva kerestük – sokszor rossz helyen – a világosságot.

Amikor szülőfalumból Dunakeszire költöztünk, akkor kapcsolódhattam be szüleimmel a rendszeres evangélikus gyülekezeti életbe, és családunknak körülbelül kilenc éves koromtól volt Károli fordítású teljes Bibliája, amelyből sokat olvasgattam s keveset értettem. Múltak az évek, és az istentiszteleteken, gyermek-bibliaórákon sok bibliai történetet, tanítást megismertem. 

A konfirmációt is nagyon komolyan vettem, noha lelkileg még halott voltam ekkor. Az első meghatározó döntésem – bár még nem a megtérésem – a KISZ-ből való kilépésem lett, 15 és fél évesen. Ez úgy történt, hogy a tagösszeíráskor – komoly vívódás után – megvallottam: nem felelek meg annak a követelménynek, hogy „a KISZ-tag legyen materialista, küzdjön a vallási eszmék ellen”, mert én hiszek Istenben és templomba járok. Erre a színvallásra Jézus Krisztusnak az a szava késztetett: „Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt” (Mt 10,33). Akik emlékeznek azokra az időkre, azok tudják, hogy ezzel a döntéssel az egész továbbtanulásomat is elvághattam volna: Isten azonban kegyelmesen megőrzött, és nem lett ebből az ügyből hátrányom a későbbiekben…

Már 5-6 évesen sokat rajzoltam, és – a rajongva figyelt gőzmozdonyok mellett – „vallásos” témák is megindítottak: különösen a megfeszített Megváltó! Az általános iskola felső tagozatán (amellett, hogy nagyon érdekelt a történelem és kiemelkedő eredményeim voltak matematikából) egyre többet foglalkoztam a rajzzal. Képzőművészeti szakkörökbe jártam, s ez folytatódott gimnazista koromban is. Gimnáziumi rajztanárunk elsősorban szénrajzokat készíttetett velünk, de olykor „különlegesebb” anyagokat is kipróbálhattunk. A KISZ-ből való kilépésem után egy évvel történt, hogy linómetszeteket készíthettünk, mégpedig karácsonyi témát választva. Akkor született a fenti alkotásom.

Mit is próbáltam kifejezni ezzel? A sötétben, szállingózó hóesésben az egyszerű, kicsiny templom felé tart egy házaspár. A templomhoz ösvények vezetnek a falu házai felől, de másokat most még nem látni ezeken az utakon. Csak ők mennek, ketten együtt. Más világítás nincs, mint a hó fehérsége. Még a templomocska is sötét. Tornyának tetején azonban fehéren ragyog, hívogatóan világít a kereszt!

A sötétség szorongató hatalmából, a halál és az ítélet fagyasztó rettenete alól Krisztus világosságába vágyódó szívem vallomása volt ez a linómetszet 1971-ben. Karácsonyra készülve nem a hangulat és a külsőségek – „fenyőillat, gyertyafény” – adták számomra a témát, hanem valamiképpen már ott derengett bensőmben, hogy Isten karácsonyi üzenetének lényege sem más, mint a kereszt igéje. Isten Fia azért lett emberré, hogy kereszthalála által megváltson minket, és mi – Őt befogadva, a sötétség hatalmából megszabadulva – Isten gyermekeivé legyünk.

„Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2,14-15).

Igen, eljött a világba, a halál árnyékának földjén lakókhoz a szabadító Úr Jézus Krisztus. A linómetszet egykori készítője ma, mint az evangélium hirdetője, hív: Jöjjetek Jézushoz, mert nem kell a sötétségben maradni, és járjunk mindnyájan együtt, örömmel, az Ő világosságában!